Mindössze hét évvel ezelőtt, 2005-ben nem csak Romániában, de a nemzetközi médiában is hatalmas botrány kavart egy eset. Egy papot és négy apácát börtönbe zártak egy 23 éves lány meggyilkolásáért. Az ördögöt próbálták kiűzni belőle. Olyan címmel jelentek meg írások, mint "Románia a középkorban" vagy "Áldozat Románia ateizmusból való visszatérésének útján". A fiatal apácánál az orvosok skizofréniát diagnosztizáltak, de a kolostor lakói szerint nem a lány őrjöngött és átkozta őket, hanem maga a Sátán. Az ördögtől való megmentése érdekében kikötözték, a száját betömték és több napig inni sem adtak neki. A lány kiszáradástól és oxigén hiánytól halt meg. A pap nem érzett megbánást. Azt nyilatkozta, hogy az ördögöt nem lehet gyógyszerekkel, csak imával és böjttel kiűzni. Többről van itt szó, mint a világ egy elszigetelt, fejlődéstől elzárkózó pontján, felelőtlenségből elkövetett gyilkosságról. Az eset látlelet a kortárs román viszonyokról. Szörnyű tragédiába fulladó következménye a Ceausescu rezsim sok évig tartó hivatalos ateizmusának. A New York Times elemzői szerint a rendszer bukása után az emberek annyira ki voltak éhezve a spiritualizmusra, hogy robbanásszerűen megnövekedett Romániában az ortodox templomok száma.

Ezt a tragikus történetet fikcionalizálta Cristian Mungiu. A film léte már önmagában egy gesztus a kortárs jelen vizsgálatára. (Végigolvasva a 2005-ös híreket, a film a legapróbb részletekig hű a valósághoz: a lány árvaházi múltjáról, németországi munkavállalásáról, a kórház gondatlanságáról, a nevelőszülők kapzsiságáról mind hírt ad a sajtó.) Cristian Mungiu neve szinte egyet jelent a román új hullámmal, ő volt az első román rendező, aki 4 hónap, 3 hét, 2 nap (innentől 4,3,2) című filmjével elnyerte a cannes-i Arany Pálmát 2007-ben. Ez a film – mint az úgynevezett első hullámos román filmek általában (Porumboiu: Volt-e, vagy sem?, Muntean: Jelszó: A papír kékre vált, Mitulescu: Hogyan éltem túl a világvégét) – a közelmúlt feltárásával foglalkozott. Strausz László beosztása szerint, az új román film első nagy hullámának a 2005-2008-as években készült filmeket tekinthetjük. Ekkor jelentek meg a nemzetközileg is elismert fontos szerzők, mint Mungiu, Puiu és Porumboiu. A Dombokon túl viszont azokhoz a 2009 után készülő "második hullámos" filmek közé tartozik, melyek fő feladatuknak már nem a múlt, hanem a jelen vizsgálatát tekintik (Puiu: Aurora, Sitaru: Legjobb szándék, Jude: Mindenki a mennybe megy, Apetri: Peremlét, Crisan: Morgen).

A 4,3,2 és a Dombokon túl között a valós eseményeken feldolgozásán túl más párhuzamokat is találunk. Mindkét esetben két fiatal lány kerül szembe egy erős, hatalmat képviselő férfi karakterrel és rajta keresztül egy könyörtelen rendszerrel. A 4,3,2-ben ő volt Bebe úr, a feketén dolgozó orvos, aki a tiltott abortusz műtétet hajtotta végre a Ceausescu rezsim alkonyzónájában. Itt a falu vallási vezetője, a pap lesz ez a férfi, akit a körülötte élő apácák és a falu lakóinak tisztelete övez. Egy elejtett mondatból derül ki, hogy a pap korábban egy erőműben dolgozott, de arra nem derül fény, hogyan is lett ő a kolostor mindenható vezetője. (Itt a valóság szolgálhat ismét magyarázattal: a New York Times írása szerint a Ceausescu rezsim megszűnése után olyannyira megsokasodtak a templomok, hogy egyszerűen hiány volt papokból, így sok helyen nem voltak túl szigorúak a felvételi előírások.) Pont ezekből az elejtett fél mondatoktól és a mögöttük rejlő, csak sejtetett, sokrétegű történetszövés miatt olyan nagyszerű Mungiu forgatókönyve. Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díjával is jutalmazták.

A legnagyobb erejű történetek sokszor kicsiből indulnak. Két lány találkozik az állomáson. Alina (Cristina Flutur) határtalan öröméből érezhető, hogy régóta nem látták egymást. Voichitában (Cosmina Stratan) viszont valami megváltozott. Együtt nőttek fel az árvaházban. Legjobb barátnők. Egymáson kívül nincs senkijük. Pár évre elszakadtak egymástól, más utakon jártak. Alina Németországban dolgozott, Voichita pedig beköltözött egy kolostorba. Alina most visszajött Voichitaért, hogy együtt kezdjenek Nyugaton új életet. Legnagyobb megdöbbenésére azonban már nem ő, hanem Isten lakik a lány szívében.

A film több mint két és fél órás játékidejének legnagyobb részét a rendező a kolostori élet bemutatásának szenteli. A Mungiu naturalista szemléletéhez tökéletesen illeszkedő képi világot a román új hullám egyik legnagyobb operatőre és a rendező állandó munkatársa, Oleg Mutu teremtette meg. Az EasyRig kameraállvány némileg stabilizálja a képet – nem mozog olyan erőteljesen, mint kézi kamera használatnál – de eközben hezitáló, elbizonytalanító érzést is kelt a nézőben. Az operatőr ezt a stílust már több filmjében is használta (4,3,2, Lazarescu úr halála), egyfajta félig szubjektív nézőpontot teremtve ezáltal. Ennek a kameraállványnak a használata olyan képi hatást eredményez, ami valahol félúton van a kézben tartott kamera hadonászása és a steadycam "folyékonysága" között. Sokan Mutu jellegzetes kameramozgását a realisztikus ábrázolásmóddal azonosították, hiszen ez a finoman imbolygó kép olyan érzetet kelt, mintha mi nézők is ott lennénk a szereplőkkel. Mi is ott szorongunk Lazarescu úr apró, macskákkal teli konyhájában (Lazarescu úr halála), kínosan feszegünk az ágy lábánál az abortusz műtét alatt (4,3,2), és – az asztal magasságába lelógatott kamera segítségével – ott ülünk a vacsorát csendben előkészítő apácákkal is. Ott ülünk az apácákkal és fázunk. Minden képből a hidegség árad. Ebben a világban minden szürke, barna, de legfőképp fekete, az apácák sötét lepleitől kezdve az udvaron kapirgáló tyúkokig. A csontunkig hatol a hideg. A különleges kamerahasználatnak köszönhetően másrészt, ezek a félig szubjektív, kibillentett beállítások modernista eszközként is értelmezhetőek, mivel felhívják a kamerahasználatra a figyelmet, felfüggesztve a szereplőkkel való teljes azonosulást. Ehelyett a néző és a kamera közötti azonosulás válik sokkal hangsúlyosabbá, ami jellegzetesen modernista eszköz.

A rendező lassan építi fel a feszültséget, fokozatosan mutatja be Alina leépülését, hogy két órás késleltetés után egy hihetetlenül erős befejezéssel zárjon. Az ördögűzés képeinél az operatőr is kézi kamerára és dekomponált képekre vált. Csak részletekben kapjuk el, hogyan kötözik ki Alinát, mintha mi is ott lennénk a kétségbeesett, jajongó apácákkal és a hatalmas káoszban nem látnánk teljesen jól és fel sem fognánk, mi is történik.

Mungiu filmjének zsenialitása abban rejlik, hogy végig megőrzi a szemlélődő álláspontját és senki felett nem mond ítéletet. A két lány két teljesen különböző karaktert képvisel. Hogy kettejük szerepe a vásznon is mennyire kiegyenlített, jól kifejezi, hogy a két színésznőt közösen jutalmazták Cannes-ban a legjobb női alakítás díjával. Az erős állkapcsú, az apácák fekete öltözékét visszautasító, Reebok melegítős Alina a fékezhetetlen, elszánt akarat, míg Voichita pont az ellentéte kerek, hófehér arcával, csendes hangjával és alázatosságával. Kettejük egymásért folyó küzdelme eleve tragédiára van ítélve, mivel Alina képtelen elfogadni, hogy elég lehet Isten szeretete, mialatt Voichita végig abban reménykedik, hogy barátnőjét is a hit fogja megmenteni. "Én is szeretlek" – mondja Voichita Alinának. "De ez nem mérhető Isten szeretetéhez." A film nem csupán kritika a kortárs román viszonyokról, vakhitről vagy vallási buzgalomból, véletlenül elkövetett bűntényről, de mély emberi dráma magáról a szeretetről, az emberi és az isteni szeretet különbségéről.

Mindenkinek megértjük a motivációit. Alina minden tettének mozgatója tulajdonképpen a szeretet, de mégis fenekestül felforgatja a kolostor életét. Bár a papot alakító színész (Valeriu Andriuţă) minimalista játéka nem engedi meg az érzelmi túlzásokat, mégis szinte halljuk, ahogy a fogát csikorgatja, amikor Alina a szigorú feltételeket teljesítve mégis visszatér a kolostorba. A falu egyik lakója így szól a paphoz: "Isten próbára tesz téged." Érezzük, hogy a pap is pontosan ezt gondolja. Bár a lány teljes személyétől irtózik és fél, mégis visszaengedi a kolostorba. Az apácák négyszemközt csak Tatinak, vagyis "papinak" szólítják. Másrészt rémisztő is a végtelen teljhatalma felettük. A hideg futkos a hátunkon, ahogy Voichita minden Alinának adott válaszában szó szerint ismételgeti a pap szavait.

Mungiu nem ítélkező tekintetén keresztül mégis felsejlik a társadalomkritika: mindenütt a végtelen közöny uralkodik. Alina jelenléte mindenhol kényelmetlen. Mindenki tovább akarja passzolni valakinek, oda akarja tolni egy sarokba, ahol senkinek nincs útjában. Az arrogáns orvos a kórházban tudja, hogy a lány mentálisan beteg, mégis visszaküldi a kolostorba, hogy ne a kórházban foglalja az ágyat – tökéletesen megidézve ezzel a Lazarescu úr halálát. Az orvoshoz hasonlóan a nevelőszülei ugyanúgy nem törődnek gyermekükkel, őket csak a pénz érdekli és ki is fosztják a lányt. A pap a felelősséget Alina mentálisan szintén nem egészséges öccsére hárítja, döntsön ő az ördögűzés szükségességéről.

Mindenki hárít. Senki nem akarta, senki nem vállalja a felelősséget és egy huszonéves lány mégis meghal. Azon szörnyülködünk, hogy mindenki "jóakarata" ellenére egy ilyen eset megtörténhet. Megtörténik itt és ma. Mungiu egyszerűen megmutatja a felfoghatatlant. Lehet rajta gondolkodni.


Dombokon túl (După dealuri / Beyond the Hills)
Színes, feliratos, román filmdráma, 150 perc, 2012.

Rendező: Cristian Mungiu
Író: Tatiana Niculescu Bran
Forgatókönyvíró: Cristian Mungiu
Operatőr: Oleg Muţu
Producer: Cristian Mungiu
Jelmez: Călin Papură, Mihaela Poenaru
Látvány: Călin Papură, Mihaela Poenaru
Vágó: Mircea Olteanu

Szereplők: Cosmina Stratan (Voichiţa), Cristina Flutur (Alina), Valeriu Andriuţă (pap), Dana Tapalagă (apácafőnöknő), Cătălina Harabagiu (Antonia nővér), Gina Ţandură (Iustina nővér), Vica Agache (Elisabeta nővér), Nora Covali (Pahomia nővér), Dionisie Vitcu (Mr. Valerică), Luminiţa Gheorghiu (tanár), Doru Ana (Nuşu atya)

Korhatár:


     
Forgalmazó: Cirko Film