Rendkívül különös az, ahogy a zenetörténetben ciklikusan ismétlődnek a régi és új önmeghatározások (mondjuk ars nova és neuemusik), ahogy az előző korszaktól elhatárolódva, s gyakran valami ősinek feltételezett felfedezéshez visszakanyarodva próbálják definiálni magukat művészek és művészeti irányzatok. Ebben a régi-új szembeállításban semmi új nincs.

A különös inkább az, hogy ezen önmeghatározások mit tekintenek az eredet meghatározó aspektusának, hogy mitől válik "autentikussá" valami. Ne legyünk naívak: a művészet mindig is a "lényeget" próbálta ábrázolni, s hogy mi ez a lényeg, az többnyire csak számunkra furcsa. Ezért nem szabad meglepődnünk azon, amikor egy trecento festményen Jézust hermelinpalástban, dúsgazdag úriházban látjuk vacsorázni: nem mindenkinek a szegény halászcsapat ábrázolása autentikus.

Persze Hans Georg Gadamer után nehéz ilyen naivitással látni a dolgokat, már aki ad valamit a hermeneutikára: mai gondolkodásunkat áthatja a megismételhetetlen jelen, a feltáruló jelentéshorizontok hálózata. Akárhogyan is hallgatok zenét, akármilyen hangszereken és korhűen adják elő a műveket, az én értelemhorizontom itt van, a jelenben megágyazva: a zene, mely horizontjaink összeolvadásából létrejön, a jelenben jön létre.

Hogy őszinte legyek, ezért mindig is volt némi fenntartásom a Harnoncourt-féle historikus előadással szemben. De nem szeretnék normatív kritikát írni: bennem kérdések, kizárólag kérdések, és nem válaszok fogalmazódnak meg. Márpedig alapvetőnek érzem azon kérdés létjogosultságát, hogy egy zenei előadásnak mi a célja?

Van egy olyan terület, amelyen a legkevésbé problematikusnak érzem a kérdést, a jelenlegi gyakorlat azonban a legproblémásabbnak mutatja, és ez a kortárs zene. Tekintve, hogy – már amennyiben nem kizárólagos, inkább hierarchikus avagy prioritás-sorba-rendezhető célokról beszélünk – kétségtelennek tűnik, hogy a ma emberéhez, a ma problémáiról kell valami olyat mondania, amely más eszközökkel nem kimondható.

Ezek alapján pedig meg kell állapítanunk a kortárs zene prioritását. Mily különös ugyanakkor, ha a kortárs és előző korok zenéinek előadási arányát vizsgáljuk, s azt látjuk, hogy amíg régen kifejezetten ciki volt (még) rég(ebb)i zenét játszani, most hazai koncerttermeinkben különösen kockázatos a Bartók utáni zenék előadása;-)

De evezzünk el a mától, elég forrongás van abban ahhoz, hogy inkább a régi korok klasszikus művészetébe kívánjuk áztatni megnyomorodott lelkünk fájdalmát. Elvileg, azt gondolom éppen itt kellene problémásnak tekintenünk azt a kérdést, hogy mi a célja annak, amikor régi zenét játszunk-hallgatunk?

Azt hiszem, éppen itt tudjuk nyakon ragadni a problémát, mert a hazánkban dívó előadási gyakorlat (ugyan nem kivétel nélkül, lásd például az Orfeo zenekart), és a nemzetközi előadói gyakorlat nagy része pontosan azt ismétli, amit a trecento festményeken látunk: a "zenei gondolatot" kívánja előadni, megfeledkezve arról a tényről, hogy mindez a 21. század elején történik, két világháború és néhány népirtás után, s mi azt poszt-modern füllel hallgatjuk: azaz hermelinbe öltöztetik az ács fiát, Jézust (szegény Gadamer pedig csak forogjon a sírjában).

De azt sem gondolom, hogy Harnoncourt követői sokkal okosabbak: és itt tisztelet a kivételnek, ami azért jócskán van, márpedig én ezek közé sorolom az Il Giardino Armonico együttest, és ezért rohantam a koncertjükre. (Erre a koncertre azonban kicsit később fogok majd rátérni, szóval most nem rohanok;-)

Nem szeretnék vaskalapos lenni: csak a régi zene naív előadását ostorozom, és valószínűleg az sem világos még, hogy mitől naív az, ami szerintem naív. Szóval nézzük most egy picit pontosabban azt, hogy mi történik egy historikus előadás során: lelkiismerettől és alaposságtól függően a zenészek maskarába bújnak, és/vagy olyan hangszereket szereznek be, amelyek valóban autentikusak, azaz az adott korból származnak, avagy megpróbálnak ezekhez a lehető legjobban hasonlító hangszereket konstruálni illetve konstruáltatni maguknak, majd hosszas előkészületek után megjelennek mondjuk a Művészetek Palotája Bartók Nemzeti Hangversenytermében, és előadják művészetüket.

Handel Il Giardino Armonico (Bécs)

Mi az, amit hallunk, ami átjön a koncertből? Mi az, amit jelen esetben zenének nevezhetünk: a régi, avagy az új művészet? Vajon elvárhatom a 20. sorban ülő koros hölgytől, hogy megfelelő történeti érzékkel valami ahhoz hasonló zenét halljon, amit Händel egykoron írt? Vagy inkább beletörődöm abba, hogy ez a közönség leginkább csak azokra a turistákra hasonlít, akik fényképezőgépeiket csattogtatva egyetlen óra alatt bejárják a párizsi Louvre-t, s hazatérve azt mesélik, hogy megismerkedtek Európa kultúrájával?

Ebből a szempontból talán egy picit őszintébb a történet-tudatlan előadás. Ők közel próbálják hozni a közönséghez a régvoltat, ezért azt idehozzák, a mába. Elvárhatom a közönségtől, hogy feltápászkodjék fauteuille-éből, letegye sörét, és egy pillanatig ne a reklámot zabálja, hanem vállalkozzék arra a nagy tettre, hogy maga tegye meg az utazást a jelenből a régmúltba? Ha az előbb őszintének neveztem a történet-tudatlan előadást, akkor most azt kell mondanom, hogy a historikus előadás bátrabb.

Van azonban egy jelentős tényező – és itt térek végre a látott-hallott előadásra –, amiről azonban még a képzett zenészek jelentős része is csak felületes ismeretekkel rendelkezik, márpedig én úgy gondolom, hogy a historikus előadás hitelessége pont ezen áll vagy bukik: ez pedig a temperálás.

Nem szeretnék most belemenni a dolog részleteibe, mert erről máshol már beszéltem, és különben is, hosszú cikkek sorozatában is csak felületesen tárgyalhatnám, s akkor elveszne az, amiért írok most: az Il Giardino Armonico együttes koncertjének kritikája.

Legyen elég most csak annyi, hogy Händel idejében egy kicsit másként hangolták a hangszereket, mint ahogyan azt ma teszik. Számomra a historikus előadás hitelessége ezen áll, avagy bukik.

De ne gondoljuk azt, hogy ez egy viszonylag egyszerű követelmény, ahogy abba a csapdába se essünk, hogy olyan hamis állításokra ragadtassuk magunkat, minthogy a ma születő zenék kizárólagosan egyenletes lebegésű temperálást használnának. Azt hiszem, sokkal pontosabb úgy fogalmazni, hogy egy száztagú zenekarban a legtöbb hangszercsoport külön hangolási rendszerben játszik: az énekesek és a vonósok nem ugyanazt a "skálát" (elnézést a pontatlanságért) használják, mint a zongora – hogy csak a legkirívóbb különbséget említsem meg. Talán még pontosabb, ha azt mondom, hogy ugyan mindegyik hangszercsoport különbözőképpen értelmezi az egyenletes lebegésű temperálást, erről nem mindig van tudomása, referenciaként pedig egyértelműen ezt a mindenhol picit hamis, de ettől kiegyenlítetten szóló hangolási rendszert tekinti.

Ezért kemény követelmény azt várni egy csapat zenésztől, hogy valami olyan temperálásban játsszanak és énekeljenek, ami ugyan alig-alig észrevehetően, de mégis más, mint ami a csapból is folyik. Ez az alig észrevehető pedig nagyságrendjében a félhang 1-5 század részét teszi ki, a legtöbb ember észre sem veszi ezt a különbséget, a zenészeket is beleértve (eltekintve attól, hogy ők ezt "ösztönösen" érzik).

Már nem emlékszem, mi célból, és pontosan hol is volt a hely, de egy fórumon olvagattam abban a topicban, hogy ki mit hall abból, hogy egy zenedarab más temperálásban lett előadva. Több zenész is hozzászólt, számomra azon konklúzióval, hogy még a zenészek is csak akkor észlelik a különböző temperálást, ha arra kifejezetten figyelnek, és ebben évekig képezték magukat.

Ezért is volt annyi köntörfalazás, mivel nem dicsekvésként, inkább a sors akaratának tulajdonítva a dolgot, meg kell vallanom, hogy én jó sok évet töltöttem azzal, hogy különböző temperálásokat halljak és használjak, hogy észrevegyem a különbséget, illetve tudatosítsam azt. De még így sem sok az, amit adhatok, inkább csak megfogalmazom, ami a legtöbb zenész fejében már úgyis dereng – remélem, nem csupán szerény képességeim miatt.

Különös az, amikor a Bartók Nemzeti Hangversenyteremben megjelenik egy zenekar, s a színpad egyik felébe vonul, mintegy külön szigetet képezve ott, mielőtt játszani kezdene. Én ezt a szigetet láttam létrejönni, s amiért különösen becsülöm az Il Giardino Armonico együttest, hogy ez a sziget vált színpaddá: az Il Giardino nem elvonult, hanem magával vitt minket egy hosszú-hosszú utazásra. A múltban jártunk.

Nem szoktam figyelni a feliratokat, amin az idegen nyelvű szövegeket fordítja le a Müpa, de most valahogy megakadt a szemem rajtuk. Pedig meggyőződésem, hogy ez a legrosszabb, amikor áriákat hallgat az ember. (Nem tudom, hogy Britney Spearsnek vagy Justin Biebernek ugyanennyi magyar rajongója lenne-e, amennyiben értenék a szövegét.) Finoman fogalmazva a librettókat az ember lehetőleg hallgatja, és nem olvassa.

Volt azonban valami nagyon különös a helyzetben, és ezért tapadt a szemem a feliratra: mintha elidegenítő effektusként üzemelt volna. Kiszakított, ám mégsem szakított el attól, amit a színpadon láttam, amit a fülemben hallottam, és ahol – utazásunk során – éppen jártunk. Rádöbbentett arra, hogy amit átélek, az egyszerre több síkon játszódik, és a történések csak ilyen komplexitásukban értelmezhetőek.

A sziget a színpadon eltűnt, pontosabban azzá vált, ami mindig is volt: híddá, összekötő elemmé az itt és most valamint az ott és akkor között. Háttérbe vonult. De ne gondoljuk azt, hogy szerényen tette ezt: valami vásári elemet, farce-ot éreztem ebben a háttérzenében. A tömény szórakozást, ami – most legalábbis így éreztem - Händel szándéka volt.

Handel Arias Danielle De Niese

Éles kontrasztban álltak mindezzel a feliratok, az áriák tartalma, a színpad szigetén az énekesek által megelevenített jelenetek. Azok ugyanis az élet értelméről és a boldogságról szóltak, a lét legmélyebb kérdéseit kutatták. És ne legyenek ábrándjaink, e mélységes filozófiai kérdések oly tobzódó gazdagsággal megfestett költői képekben fogalmazódtak meg, amelyeket mai szemmel inkább giccsnek látunk (ám igen közel álltak más korok gondolkodásához). És próbáljuk csak elképzelni azt, amikor a szoprán 2-3 percen át áriázik egyetlen olyan lapidáris, és mégis cukormázas gondolaton, mint például "Az élet múlandó". Ha az előbb kontrasztról beszéltem, akkor azt is hozzá kell tennem – mert ez egyre nyilvánvalóbbá vált számomra –, hogy olyan kontrasztról volt szó, amely több szinten – és mint látjuk, egy-egy szinten belül is – bele lett komponálva a műbe.

Utoljára hagytam azt a kérdést, hogy mit hallok a különböző temperálásokból. Őszintén szólva azt, hogy valamilyen zene más (mármint egyenletes temperálástól különböző) temperálást használ, azonnal meghallom. (Ahogy valószínűleg mindenki emlékszik Cserháti Zsuzsa blues-os hangjaira.) Ugyanakkor azt is hallom, hogy az adott temperálás koherens, avagy sem. De azt képtelen vagyok biztosan megmondani – legfeljebb érzéseimre hagyatkozva találgatni –, hogy éppen milyen temperálást hallok. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy egy-egy ilyen temperálás egy teljesen koherens egységet alkot, amelyben a hangoknak (és összefüggéseknek) jól megszabott helyük és szerepük van, azaz az ember rövid időn belül a rendszeren belüli összefüggésekre figyel, nem pedig a más rendszerektől eltérő jellegzetességekre.

Van azonban egy olyan pont, ahol azt gondolom a historikus előadás értelmét nyeri, ez pedig az úgynevezett klasszikus zene. A legtöbb ilyen darabot általában ismerjük (mint olcsó példaként említhetném Vivaldi Négy évszakát), s képzettségünktől vagy figyelmünktől függően bizonyos zenei összefüggéseket hallunk bennük.

Ez az a pont, ahol felismerhető (és tudatosítható) az eltérő temperálás. Javaslom hallgassuk meg a Négy évszakot az Il Giardino Armonico előadásában! Azt hiszem a "legnaívabb" fülű hallgató is hallja azt, hogy ebben valami valahogyan egy picit másként működik, mint ahogyan azt várnánk.

Il Giardino Armonico - Vivaldi - Négy évszak (tél)

Amit a Händel-előadásban vásárinak illetve farce-nak neveztem, az részben ennek volt köszönhető. De ne gondoljuk azt, hogy ez csak a mi fülünkben van így! Ebben a hangolási rendszerben ez a zene ilyen, ezt így írták, és erre szánták.

Ebben látom a historikus előadás célját és lényegét: szembesít minket azzal, hogy nem mindíg és nem minden úgy működik, mint ahogyan az megszoktuk, és ahogyan azt törvényszerűnek látjuk. Léteznek más világok is, mint a miénk.

És ebben az olvasatban válik nyilvánvalóvá, hogy történeti korunk történetietlen előadása nem más, mint ideológia: nem a jelenről, a problémákról beszél, hanem eltávolít minket azoktól, és a póri értelemben vett szórakozásba taszít: a feledésbe, miközben a múlt tükrébe bámulunk, időnként csatornát váltva.

Köszönöm az Il Giardino Armonico együttesnek, hogy ezúttal is megmutatta, hogy léteznek más világok, és a múlt nem csak szimbólum és nemzeti büszkeség, hanem egy koherens látásmód is.

És valószínűleg meg sem kell említenem, hogy hosszas, nagyon hosszas vastaps köszönte meg az együttes előadását.

2013. március 22. 19:30 - 22:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Händel: Il trionfo del Tempo e del Disinganno, HWV46a
Közreműködött: Il Giardino Amonico