Vasárnap este van, megtelik a Budapest Jazz Club terme, ahol az intézmény jellegétől eltérően éppen nem egy zenei, vagyis nem elsősorban zenei előadásra, hanem felolvasóestre érkeznek az érdeklődők, köztük neves pályatársak is. Például Závada Pál, aki egyszer azt mondta barátjáról, hogy "Parti Nagy Lajos a magyar költészet egyik legbámulatosabb nyelvjátékosa". Ez az állítás pedig tökéletesen igazolódik az est során.

Parti Nagy Lajos, aki szinte az összes létező díjat elnyerte költői, írói, drámaírói pályafutása elmúlt bő harminc évében, ezúttal Angyalcédulák címmel kisprózáit olvassa fel, olyanokat, amelyek kötetben nem, csak itt-ott, folyóiratokban jelentek meg, vagy interneten voltak olvashatók. Közös motívumok ezekben az írásokban az angyalok, illetve hozzájuk kapcsolódóan, vagy éppen nélkülük a szárnyak, madarak vagy éppen emberek szárnyai, ezekből a szárnyakból pedig jókora adagot kapunk a kétszer egyórás előadás során. A rövidprózák felolvasása között Murányi Márta énekel különböző nyelveken, illetve játszik tangóharmonikán.

Ebben a meglehetősen tömény, Parti Nagy különös világát feltáró két órában feltűnik a szerző Hősöm tere című regényéből Tubica Cézár főfajelnök, az uralomra törő galambfaj mindenható fővezére, illetve Kiss Henrietta tizedes, azaz Hennike, akinek testméretei másodpercek alatt képesek megváltozni, néha a fürdőkádba sem fér bele, volt viszont olyan eset, hogy eltűnt a lefolyóban, és a Lágymányosi hídnál találták meg a járőrök.

Feltűnik egy másik írásból egy struccfarm is a Káli-medencében, ahol az európai társadalomba, ha nem is zökkenőmentesen, de mégiscsak beilleszkedő, Kenyából érkezett struccok Szép Rózának mesélnek életük mindenféle részletéről, például arról, hogy mennyire büszkék sokoldalú hasznosíthatóságukra, vagy hogy ha történetesen madarak, akkor tulajdonképpen miért is nem repülnek…

Aztán feltűnik J. Tibike, a Tömpemizséri Szamuely Tibor Nevelőotthon kilencéves állami gondozottja, aki egy karácsonyi ünnepségen, miután a feldíszített fenyőfa körül tesz egy kört, az óvatlanul nyitva hagyott ablakon át egyszerűen kirepül. Feltűnik egy férjezett nő, aki pszichológusának számol be arról az esetről, amikor a tóparton egy hím hattyúval töltött el kellemes órákat. Feltűnik a Kádár-kor jellegzetes besúgója is, akinek a megfigyelés, a jelentések készítése tulajdonképpen szeretett hobbija. És feltűnik a fiatal költő, akinek Szárnyalás című első kötetének címébe javítanak bele a kiadónál, elvéve abból egy ékezetet, és nem a másodikat...

Mostanában olvastam egy interjút, amelyben Parti Nagy azt állítja, hogy életében nem írt még vicceset soha. Ehhez képest a felolvasott rövidprózák szinte mindegyikét hangos nevetés kíséri, mert egyrészt a rá amúgy is jellemző szóviccek, nyelvi játékok gazdagon fordulnak elő ezekben az írásokban, másrészt talán a maró gúny, a kegyetlen irónia az, ami szintén szórakoztat, és szintén soha nem állt távol a költőtől. Abszurd világokat teremt, de nem abszurdabbakat a valóságnál. Bár nyilván nem illik ellentmondani a kortárs magyar irodalom egyik legfontosabb alakjának, de ha nem is szándékosan ír vicceset, azért nagyon sokszor sikerül neki. A humor pedig kényelmesen elfér a komolyság mellett.