Az előadás elkezdődik, a tolmács, aki a svájci németet beszélő színészek, a közönség, illetve Jérôme Bel koreográfus és táncos, a darab társalkotója között közvetít, ismerteti Bel első kérését a Theater Hora társulathoz. Egyenként ki kell menniük a színpadra, ott állni a közönséggel szemben egyetlen percig, majd visszatérni a függöny mögé. A darab ismétlődő jellege a későbbiekben is megmarad. A szereplők egyesével tesznek eleget a kéréseknek, azonban személyiségük és többiekhez fűződő viszonyuk egyre nagyobb teret kap. A harmadik megjelenő például, Matthias Brücker tesz-vesz, szemüvegét először felsőjével, majd nadrágjával igyekszik megtörölgetni, aztán cipője tépőzárát igazítja újra, addig-addig, míg – bőven túl az egy percen – a tolmács megköszöni neki, ő pedig elmegy. A közönség egy része halkan kuncog. Vajon min? – kérdezem magamtól. Hogy itt van ez a kedves, értelmi fogyatékos alak, aki még egy ennyire egyszerű feladatot sem tud elvégezni? Hogy milyen jópofa állandó izgágasága?

Megyünk tovább. Miután bemutatkoztak, elmondták nevüket, foglalkozásukat és korukat, a harmadik körben meg kell nevezniük betegségüket. Egyikük, Julia Häusermann tulajdonképpen bocsánatot kér azért, mert Down-szindrómás, majd elsírja magát, és odabújik társához. Erős jelenet, ekkor már kellemetlenül érezhetjük magunkat, és feltehetjük a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk, mit is nézünk itt. Ravasz egy darab ez azonban, kicsit játszik velünk. 

Ott lehet bennünk a kétkedés: hogyan lehet olyan emberekkel egy alkotást létrehozni, akik nem is biztos, hogy értik annak üzenetét, hogyan lehet eszközként használni őket, anélkül, hogy biztosak lehetnénk benne, ismerik-e annak célját? A feladatok ötödik körében a színészek elmondják véleményüket a darabról, egyikük édesanyját idézi, aki freakshow-nak nevezte az előadást. A Sérült Színház azonban visszafogottan tereli el magától a vádat azzal, hogy nem eljátszandó szerepekbe kényszeríti hőseit, hiszen magukat adják, magukról beszélnek, a negyedik kör táncaihoz maguk választották ki a zenét, találták ki a koreográfiát. Ám a freakshow-jelleg élét akkor veszi el teljes mértékben, amikor tulajdonképpen magunkra tereli figyelmünket, amikor nem az válik fontossá, hogy egy értelmi fogyatékos hogyan képes elvégezni a feladatot, megválaszolni a kérdést, hanem az, miként reagálok tetteikre én magam. 

És szépen lassan rájövünk, hogy ami itt a spontaneitás látszatát kelti, amögött mégiscsak szándék rejlik. Ha azt hisszük, hogy az előttünk álló szereplők szeszélyeikkel fellazítják a darabot, és minden alkalomra egyedivé teszik az előadást, akkor elfeledkezünk arról, hogy színészekkel állunk szemben, akik játszanak, még ha magukat alakítják is egyúttal. Mindazonáltal nehéz megítélni, hogy mi egyszeri és mi a darab állandó része. Éppen ebben rejlik ereje, érzékeny játékában valóság és valóság között, az esetleges és pillanatnyi és a véletlennek tűnő, de nagyon is tudatos között. Ám mindkettő célja ugyanaz: a lehető legközvetlenebbül megmutatni ezeket az embereket és a hozzájuk való viszonyunkat. Ez pedig akkor működik igazán, ha közvetve mi magunk is megszólaltatunk. Veszít-e az erejéből egy részlet, melyet véletlennek és éppen ezért nagyon őszintének gondoltam, ha megtudom, hogy előre eltervezett? A hatása ugyanaz marad ott és akkor, ez mindebben a nagyszerű: arra a sztereotípiára épít, hogy ezek az emberek nem képesek kilencven percet végigjátszani anélkül, hogy ki ne esnének szerepükből, és arra, hogy én elnézőbb vagyok velük, nem veszem zokon, mert azt mondom, "hiszen betegek". Pedig bizonyos részek, melyek úgy tűnnek, ebben a pillanatban jöttek létre, ezért egyediségükben biztos vagyok, ismétlődnek újra és újra, előadásról előadásra, engem pedig átejtettek, saját szűklátóköröm csapdájába estem.

Disabled Theatre

Koncepció: Jérôme Bel, Theater Hora