A Palócföldet Térey János Ősz hadjárat. Átiratok című költeményei indítják, valaha volt villamosjáratokkal. Mintha egy sosemvolt birodalmon sétálnánk át, ahol a hatalom képviselői csak szellemalakok, a beszélő pedig rezzenetlen közönnyel vizslatja őket. A versekhez magyarázatot is fűz a szerző: bár a verseket már elég régen megírta, mostanában átírja őket, mert az eredeti változatok nem tetszettek neki. Nem is tudom, mi az irónia forrása: ha valaki saját maga átirata, vagy az, hogy az önreflexió ezen válfaja burkolt negatív (ön)kritikát implikál.

Ezután Hartay Csaba Szemhunyásait olvashatjuk: álomszerű töredék, váratlan, merész asszociációkkal. Benedek Szabolcs és Oláh András prózáiban nekem túlteng a szocio, én a magam részéről élőben szeretem a késdobálók világát, és azokat is limitált ideig, de lehet, hogy csak irigy vagyok, mert a szobában kuksolok, és szemlézek. Szávai Attila Mélyvidék című regényének részlete viszont megfog a napnyugta szép, szürrealisztikus, lírai leírásával.

Olvashatunk még tanulmányt a Nemes Nagy Ágnes-líra metareflexív alakzatairól (Z. Urbán Péter), összefoglaló jellegű írást Petrőczi Éva költészetéről (Bakonyi István); interjúkat: Bene Zoltánnal, a Madách Irodalmi Társaság elnökével és Abonyi Antal operatőrrel, valamint kritikákat Szálinger Balázsról (Pucher Bálint) és Bíró Józsefről (Csűrös Miklós).

A Tiszatáj márciusi számának meglehetősen komor a felütése. Háy János Mélygarázs című prózájának részletét közlik, ami szép, melankolikus és iszonyúan lehúz, legalábbis engem biztosan:

“Az apa hangját csak néha hallotta, mert az apa legtöbbször elhúzódott,
mint aki mélyen nem ért egyet az anya örökös rendszabályozásával, legalábbis a lány ezt hitte, holott az apa félrehúzódásával adta meg az anyának a lehetőséget az örökös rendszabályozásra. A legnagyobb csalódás volt arra rájönni, hogy az apa, a konfliktusok elkerülése végett, mindent engedett az anyának, a lánya teljes leuralását, sőt, valójában ő is örült ennek, mert reménykedett, a lánya ennek következtében egész életen keresztül őt fogja a legtökéletesebb férfinek látni, akihez foghatót
se égen, se földön nem talál."

“de már nem félünk a sötéttől, / mert egy vérből valók / vagyunk az éjszakával" – nyugtat meg egy kicsit Bajtai András. Szegedi Kovács György Laodicea című verse nagyon tetszik: a – valószínűsíthetően – a Bibliából vett városnév a langyos közönyre és az ürességérzetre utal, a “lakatlan vasárnap" pedig a megváltás lehetetlenségére. Majd megint kapunk nyomasztó családmodellt, csak ironikusabb hangvételben, Ingeborg Bachmanntól:

“A mi családunk egy hatalmas, fejetlen test, vonszolódik az időn át, ha levágják a végtagjait, újakat növeszt. Ő az a fejetlen szörnyeteg, akiért felelősek a minisztériumok és az egyházak, a szokások és a törvénykönyvek, és valamennyire szent is a mi családunk, mert sokat emlegetik, valami makulátlannak, isteninek látszik, és mindezt csupán azzal érdemelte ki, hogy szétágazott, hogy Gail bokrai alatt két ember párosodott egyszer, vagy hogy Edi bácsi részegen még egy gyereket csinált Fini néninek. Mindez feljogosítja a családunkat, hogy igényt tartson a világra, ez a föld az övé, és senki sem merné elvitatni tőle."

És most rukkolok elő Hölderlinnel, egy másik nagyszerű osztrák költőnőnek köszönhetően. Friederike Mayröcker verseiben a tipográfiával jelzi, mely sorokat vette át a már elborult Hölderlintől. Voltam én Tübingenben, fenn a toronyban is, az az üres szoba már önmagában hátborzongató (pedig akkor nyár volt és sütött a nap), de a kortárs költőnő sorai közül meg-megszólaló Hölderlin-kísértet még inkább, de azt nem tagadhatom, hogy a vendégszövegek “őrült" (annak idején sokszor használhatatlan) asszociációi a Mayröcker-sorokba ékelve működőképesek – főleg az avantgárddal a hátunk mögött.

Olvashatunk még verseket Günter Grasstól (ha már Ingeborg Bachmanntól ezúttal prózát kínáltak), majd következik a Wittgenstein-blokk. Wittgenstein mozizik, fényképez, és az is érdekes, ahogy az életrajzát írják, szóval a filozófust is egy másik oldaláról ismerhetik meg az érdeklődők.