A filmadaptációk hatása révén néha-néha találkoznak a fiatalok egy Asterix képregénnyel, ám a többi, mára már klasszikussá vált képregényhez hasonlóan, mint amilyen a francia Tintin vagy a Kázmér és Huba, az Asterix is elsősorban a felnőtt olvasókat érdekli. A szülők képregénnyel szembeni ellenérzéseit erősítheti a nálunk is megjelent Klasszikusok képregényben sorozat, amely közepes minőségű borítóval, igénytelen belső rajzokkal sorakoztat fel rossz adaptációkat.

Hiába találhatók olyan kedves és szép kiadványok a magyarul megjelent képregények között, mint például a Borz úr és Róka asszony, vagy olyan összetett, kalandos történetek, mint Usagi Yojimbo, ezek nagyon kevés figyelmet kapnak, alig ismeri őket valaki. Pedig a gyerekképregény akár egy képeskönyvhöz hasonlóan is működhetne, a képek kontextualizálják az írott narratívát, így segítik a megértést még a kezdő olvasóknak is. Több felmérés során is kimutatták, hogy a képregényolvasás komplexebb kognitív képességeket kíván, mint egy sima szöveg olvasása, és hatékonyan fejleszti a már meglévőket, így különösen ajánlott gyerekek kezébe adni.

  

Az sem kedvez a műfajnak, hogy az utóbbi időben a képregény fogalma szinte teljesen összekapcsolódott a szuperhősökkel, így a legtöbben előítéletekkel veszik kézbe a képregényeket, és el sem tudják képzelni, hogy mi mást adhat nekik búvárruhában ugráló igazságosztókon kívül. Pedig még csak nem is kell az Egyesült Államokig mennünk, ha jól működő, igényes kiadványokra vagyunk kíváncsiak, elég ellátogatni Franciaországba, ahol a képregényolvasók száma folyamatosan növekszik. Nem is csoda, hiszen olyan kiadványok jelennek meg náluk, mint például a noir hangulatú nyomozó macska, Blacksad történetei, vagy Jérémie Almanza (Eco, Cœur de Pierre) munkái. Mivel magyar nyelven nagyon csekély számban jelenik meg gyerekeknek szóló képregény, kénytelenek vagyunk az angol nyelvű kötetekhez fordulni, melyek között lélegzetelállítóan szép albumokkal is találkozhatunk. Íme néhány a teljesség igénye nélkül, amelyek nem csak vizuálisan, de a történet szempontjából is színvonalasak:

Jill Thompson: Scary Godmother

A 90-es évek végén indult Jill Thompson író-képregényrajzoló legismertebb önálló sorozata, a Scary Godmother, amelyért 2001-ben elnyerte a legrangosabb képregényes elismerést, az Eisner-díjat.
Scarry Godmother figurája egyfajta Halloweeni tündérkeresztanya, aki segít legyőzni a kis Hanna-Marie félelmeit. A Halloween tematikájú történetekben ugyan nyüzsögnek az olyan félelmetesnek kikiáltott teremtmények, mint az ágy alatt lakó szörny, csontváz a szekrényben, szellemek és vámpírok, de a látszat ellenére kedves és szerethető könyvvel van dolgunk. Elég csak egy pillantást vetni a csodaszép illusztrációkra, az élénk színű akvarellképek tökéletesen visszaadják a történetek vidám hangulatát.

            

Thompson nem követi a klasszikus képregényeknél megszokott formát, a szöveg elbeszélés része a képeken kívül, képeskönyvszerűen van elhelyezve, és csak a párbeszédbuborékok vannak beépítve a rajzolt panelokba. Az írónő saját elmondása szerint így próbálta közelebb hozni egymáshoz az első olvasásra szánt mesekönyveket és képregényeket, hogy ne legyen akkora szakadék a két műfaj között.

Minden korosztály élvezni fogja, az első kötet akár kisebb gyerekeknek is mesélhető, hiszen a főszereplő is egy totyogós kislány, és elsősorban ők azok, akik félnek a szörnyektől, vagy a sötétben, akárcsak Hanna-Marie. A nyelvezet is egyszerű, szinte végig rímes, így kezdő olvasók számára is könnyen érthető. Olyan, mint a legjobb meséskönyvek, amelyek a felnőtteket is egy pillanat alatt képesekek elvarázsolni.

Eddig két gyűjteményes kötet jelent meg, az első négy hosszabb, Halloween témájú mesét tartalmaz, a második (Scary Goodmother Comic Book Stories) pedig a korábban fekete-fehér képregényfüzetekben megjelent, különböző ünnepek köré csoportosuló történeteket gyűjti össze és már a kamasz korosztálynak szól, mert itt sokkal inkább előtérbe kerül a szöveg és a nyelvi humor. A képregényből Thompson közreműködésével animációs rajzfilmsorozat is készült, ami minden éveben, Halloween idején jelentkezik új részekkel a Cartoon Network-ön.


L. Frank Baum, Eric Shanower, Skottie Young: Oz

Az adaptáció mindig kényes kérdés, láthattuk, hogy tud rosszul működni (Klasszikusok képregényben), ám ezúttal egy igazán jól sikerült verzióval állt elő a Marvel. Bár korábban már több képregényes próbálkozott Oz világának újraálmodásával, de senkinek sem sikerült olyan jól, mint a Shanower-Young párosnak, akik teljesen szabad kezet kaptak a kiadótól. A tizennyolc Oz történetből eddig már öttel elkészültek, és állítólag addig folytatják, amíg van rá igény. Márpedig igény az van, hiszen a kötetek már a sokadik utánnyomásnál tartanak.

       

Elsősorban Skottie Young rajzai emelik ki ezt a sorozatot az Oz feldolgozások tömegéből. Bár az első kötetben még biztonságosabb, rajzfilmszerű stílusban készült képeket látunk, ahogy haladunk előre a történetben, úgy lesznek egyre felszabadultabbak és kesze-kuszábbak Young rajzai, amitől aztán a könyvek is komorabb hangulatot kapnak. Ez a stílus határozottan jót tett Baum önismétlésbe fulladó könyveinek, és még a digitális színezés sem ront az illusztrációk minőségén. A történet semmit sem vesztett a varázsából, viszont kapott egy olyan pluszt, ami azok számára is érdekes, akik csak most ismerkednek Baum klasszikusaival, és azoknak is, akik azt hitték, hogy Oz már semmi újdonsággal nem szolgálhat. Egy biztos, ez a képregénysorozat újra az érdeklődés középpontjába állíthatja Oz birodalmát. (Ezt eddig csak Gregory Maguire-nek sikerült elérni, A boszorkány című felnőtteknek szóló alternatív Oz feldolgozással.)


Mike Raicht, Brian Smith, Charles Paul Wilson III.: The Stuff of Legend

Az elmúlt évek egyik legnagyobb meglepetése volt a The Stuff of Legend, amely egy kicsi, szinte ismeretlen kiadó gondozásában jelent meg. A Mouse Guardhoz hasonló, képregényeknél szokatlan négyzetes formájú kötetben barnás alapra készült ceruzarajzok a régi, klasszikus mesék hangulatát idézik.

1944-ben járunk, egy kisfiút a saját ágyából elrabol a félelmetes Mumus, és magával viszi a birodalmába. A gyerekszoba játékaira vár a feladat, hogy gazdájuk kiszabadítására induljanak, és átlépjenek egy veszélyekkel teli világba, ahol aztán ők maguk is átalakulnak. A játékmackóból hatalmas, harcos medve lesz, a malacperselyből pedig igazi házisertés. Míg a valóságban zajlik a második világháború, a kis expedíció a játékkatonából lett Ezredes vezetésével felveszi a kilátástalannak tűnő harcot a Mumus csapataival, és ahogy egyre beljebb hatolnak az ellenséges területen, úgy kerülnek hőseink egyre veszélyesebb helyzetekbe. Árulások, grandiózus csaták kísérik őket az egyre szürreálisabbá váló úton.



Ha a Toy Story-t vagy az Elhagyott játékokat egy sokkal sötétebb, drámaibb környezetbe helyeznénk, megkapnánk ezt az izgalmas, komplex mesét. Meglepően összetett karaktereket és történetet láthatunk, és az írók maximálisan ki is használják a bennük rejlő lehetőségeket, nem lesz unalmas sablonfantasy.

A megfilmesítési jogokra már le is csapott a Disney filmstúdió, és megkezdődtek az előkészületek, a félig élőszereplős, félig CGI-s film forgatásához.


David Petersen: Mouse Guard

Első ránézésre komolytalannak tűnhet David Petersen egeres sorozata, ám belelapozva rájövünk, hogy nem egy megszokott antropomorf történetről van szó. Az anatómiailag pontosan ábrázolt, szigorú tekintetű egerek ügyes harcosokat takarnak, akik egy sokszor kegyetlen, ragadozókkal teli realisztikus középkori társadalomban élnek.
Az állatos fantasy főhősei egy harcos egértrió, az Egérőrség tagjai. Feladatuk fenntartani a békét és a biztonságot. Egyáltalán nem idilli ez a világ, kígyók lesnek az erdei utazókra, a baglyokat sem árt elkerülni, a tengerparton pedig éhes óriásrákok fogyasztanák el az arra tévedő óvatlan egeret. Mintha ez nem lenne elég, a háttérben egy nagyobb méretű összeesküvés is készülődik, ami az Őrség elpusztításával fenyeget.

        

A Trónok harca finomabb, egeresebb verziója, rengeteg kardozással, kalanddal, és szép rajzokkal. Nagyobbaknak való történet, mert - bár vér nem nagyon folyik, előfordul, hogy felfalnak egy-egy szimpatikus szereplőt. Egyetlen problémás része a nyelvezet, ugyanis a középkori történethez illően kissé archaikusra sikerült, amihez középfokú angoltudás minimum szükséges, ezért gyakorlottabb olvasóknak ajánlott.

Eddig két összekapcsolódó gyűjteményes kötet jelent meg (Fall 1152, Winter 1152), most készül a harmadik (Spring 1153), indult egy előzménytörténet (Black Axe), sőt, már szerepjáték és egy változó színvonalú történetekből összerakott antológia (Legends of the Guard) is tartozik a sorozathoz.

Ahogy a felsorolt könyvek is mutatják, a képregények nem egyenlők a szuperhős-történetekkel, és azok számára is vonzóak lehetnek, akik egyébként idegenkednének a műfajtól, mert még nem találkoztak más minőségi alternatívával. Nem is érdemes ennyire elkülöníteni, hogy képregény vagy nem képregény, ha valaki szereti a szép illusztrációkat, a jó és izgalmas történeteket, akkor mindenképpen érdemes kinyitni egy-egy külföldi képregényalbumot. Bár a magyar megjelenésekre sajnos esély sincs, az angoltanulást megkönnyítheti (és esetleg motiválhatja) egy-egy ilyen kötet.