A Kuplung maga, hát nem tudom, romkocsma-e, ezt a kategóriát túl sokszor és sokféle összefüggésben hallottam emlegetni ahhoz, hogy ne kerüljem, mindenesetre tágas, pinceszerű, a plafonon száguldó csövek, alatta döngölt beton, a kettő között gyalult, festetlen deszkával szögelt asztalok, és olyan hosszú bárpult, mint valami szomorú amerikai provincia bármelyik tengerészgyalogos-támaszpontján, ahol az első szempont a balhébiztos berendezés. A színpadra máris valami magyar Cher-t vizionálok, bőrtangában, előttem-mögöttem dörög a refrén, röpül a korsó, törik a fogsor –

Mire eszmélek, színpadon a két Kemény-lányok (ezt nem tudom másképp mondani), közrefogva Nagy Márta Júliát és Tóth Kingát, kinek haja már-már fejdísz, kinek hangképzése, mint hamarosan kiderül, említhető együtt a nagy (civilben szintén tanár) Csihar Attila luciferi torkának félelmes fortyogásával. Nagy Márta konferál, kérdez és moderál, újabb vagány históriába csöppentünk, a falra vetítve sorjáznak a portrék, megjelenik Bach Máté is, lövöldöz a hatalmas gépével, de nem méla lesből, hanem mintha egyszerre többfelől, lomhán-sebesen. Radikális eklektikát gyanítok, bár a ruhák a szípadon jobbára feketék, s feketék a gitárok is, mint odakint az eső, kicsit szorongok, ebből mi lesz, de a lányok feketében is színesek, Mártához az empire illenék, világosít meg társném, de rajtuk nem látszik szorongás, belecsapnak hát. Négy dal jön, és hagyjuk most, hogy szépség-fiatalság, meg báj, mert árad az erő, nem egyenest az arcba, hanem a mértéktartásból látszik, hogy az erő: velük van.



A hangszerek háttérben, de működnek, és csilingelnek a hibátlan tercek, indáznak elő a különös sorok, ezt majd elmondom a lányomnak, ennyi idős, és ő is Lili, és most bepillanthatok oda is, ahol a lelke van egy korilag felnőtt lánynak, és tetszik. Lehetne bármelyik egy film-betétdal, két helyszín között ahogy suhan a levendulamező, lehetne figyelni befelé is, de lehetne az is, ami, kocsmaszínpadon szólaló dal, nem nagybetűs (a mértéktartás, ugye), de bőven kiskapitális mindenképp, ám kezdődik sajnos, amit nem értek.

Nem értem, hogy a vendégek némelyike miért itt van, miért akarja túlkiabálni a dalokat és később a felolvasást, humorosnak szántan vagy éppen szoftbunkón, vagy egyszerűen az érdektelenségével tüntetve, amikor pedig itt, a Király utcában találna bőven olyan kocsmát, ahol nem történik semmi olyan, ami minimális tiszteletre tarthatna számot, miért nem ott vannak. Dühös leszek már attól is, ahogy a mixerpohár kopogása ellenpontozza a zenét, de a lányok nem, őket nem zavarja, és a természetesen jelen lévő Kemény István is inkább kíváncsian, mint rosszallón fordul meg. Én rosszallnék, de eltitkolom, belenyugszom, hogy öregszem, bár ez később jól jön, mert eszembe jutnak a szép emlékű Embersport dalai, Urbán Mariann hangja, hiába, olyan vagyok, aki mindig keres meg összekapcsol, jön-megy bennem a sznobéria, pszt. Nézem a mosolyokat, Lilinek többféle is van; csibészes, amikor véletlenül odaveri a mikrofonállványhoz a gitárnyakat, és van telibe-harminckétfogas, mikor Zsófi őt említi a slam-szövegében. Ha nem lenne keresett az a szó, hogy keresetlen, biztosan használnám, de inkább azt mondom, hogy egyre jobban érzem magam. A látvány és a zene nagyon együtt, a lányok, mint színpadkép, mint szimmetria, van, amit testvér tud csak a testvérrel, na, ez olyan.

Felolvasás következik, Lili kezében a Madaram, de alig pillant bele, és egyáltalán, ez az első, ami feltűnik, a felkészültség, minden vershez más előadásmód rendelve, nem felolvasás, kompakt színpadi produkció ez, Lili tudja szerintem, hogy a motyogós-papírzörgető, indiszponált felolvasásoknak leáldozott, és tudja Zsófi is; ő a slamben lakik, a slam pedig visszaadja a színpadnak, ami az övé, ő laptopról olvas (amit Lili tart), megtudjuk, hogy milyen a büntethető kor előestéjén lánynak lenni.



Tóth Kinga nagyon más, látatlanban kevés esélyt adtam volna, hogy az ő megátalkodottan kísérletező, szálkás-szöges versei épen hagyják a megképződött harmóniát, de ne feslik, nem szakad fel a szövet, amitől jó ez az este, honnan sejtették ezt előre, hogy lehet bátran kockáztatni. Kinga szövegei megtámadnak, meg akarod védeni őt a saját versétől, mert láthatón harcol vele, tét van, nem holt anyag, markolja, farka végénél fogva emeli, mint a mérgeskígyót, tart tőle, félteni kell.

Beszélgetés, Nagy Márta ülve repked, kérdez, kiderül, hogy a dalszöveg, az elkúrt vers, de nem úgy, viszont ez a szó, elkúrt, makacsul befészkel mikrofonba, sokadjára kicsit unalmas, de sebaj, mert közben mindenféle kedves tulajdonságok lengenek, és jó, hogy visszaúszik nekem az a Lili-sor is, hogy felhőkön fönnakadt imák, mert terítéken a zene és az írás viszonya, ami nem biztos, hogy nagyon érdekel, de onnantól már igen, hogy Zsófi amolyan "gyengébbek kedvéért" módra odateszi, hogy az írásban viszonylag jó vagyok, hát ehhez Zsófinak kell lenni, ezt más nem mondhatja így. Persze megneveztetnek az idolok, Patty Smith, PJ Harvey, Kinga részéről Nina Hagen, vita ezzel nem lehet, sőt, az említettek részéről a megtiszteltetés, nézhetnének, milyen generáció választja már megint, még mindig őket.

Újabb felolvasás, sajnos Zsófi már nem, pedig, no mindegy, aztán megy tovább az időutazás, Kinga zenekara jön, Tóth Kína Hegyfalu, biztos, hogy nem jól írom, de eleve elírás következménye a zenekarnév is, két tag, ő és a párja, aki leteríti a gitárjával a zajszőnyeget, Kinga meg kiszórja rá az elképesztő hangjait, határozottabban, s nagyobb biztonsággal, mint mikor legutóbb hallottam; feszíti kijjebb és kijjebb a skálát, meggyőz, hogy a hangja hangszer, nem kell látványos transzba esnie, hogy használja, billeg egy helyben, valami furulyaszerű is előkerül, de szétválaszthatatlan, melyik hang jön onnan, és melyik közvetlenül a szájából, és ez jó. Szerintem Diamanda Galas unokahúga ő, és meglep, hogy jut eszébe valakinek ezt az egyre inkább margóra szoruló műfajt működtetni 2013-ban a Király utcában, de, mint mondja, Hollandiában és máshol él még a szcéna, rendeznek zajzenei fesztivált, ahol ők is fellépnek, s létezik még erre szakosodott kiadó, de nekem itt és most az egyszer volt, hol nem volt Tödliche Doris, a korai Swans, a miskolci Ápolók ugrik be, nem a hasonlóság (amely távoli), hanem a kompromisszumok hiánya és a merészség okán, és nem a dada, mert bizony zene ez, felépített, tudatos, hiába mondta Kinga szerény-bocsánatkérőn a beszélgetés alatt, hogy nem. Társném a végén odament gratulálni Kingának, s talán nem indiszkréció, ha ídeírom, hogy Kinga bevallottan nagyon izgult, amit a fentebb említett körülmények folytán nem is csodálok, ez azonban intenzitás formájában jött le a színpadról. (Ők egyébként hallhatóak lesznek Pozsonyban is, május másodikán, az A4-ben.)

Meg kell említenem az ötödik lányt is, aki a keverőpult mögött állt, és tett róla, hogy méltó minőségben hallhassuk mindezt – low-budget rendezvényen fehér holló az ilyen.

És hazafelé megint az, hogy öregszem, ezek ennyi idősen akadékoskodás, érezhető szöszölés nélkül összehoztak egy bátor műsort, simán ott volt az esernyő is, varrógép is a boncasztalon, hiába volt a közeg olyan, amilyen, én hazatoltam.

Fotó: Bach Máté