Ha kiválasztunk egy irodalmi műfajt, hogy megvizsgáljuk annak jellemzőit, minden bizonnyal előbb-utóbb ugyanazokhoz a kérdésekhez jutunk, amelyeket bármely más vizsgált műfaj esetében is kénytelen vagyunk magunknak feltenni. Többek között olyanokat, hogy valóban külön műfaji kategóriáról beszélhetünk-e egy adott szövegtípus kapcsán, eljutva akár odáig is hogy egyáltalán mik azok a műfajok, szükség van-e effajta csoportosításra, besorolásra. Ráadásul idővel az eredetileg egy műfajba sorolt művek esetében sokkal inkább a többiektől való elkülönülést, az egyediséget vesszük figyelembe, a különbségekre fókuszálunk inkább, mint a közös jellemzőkre.

Nagyjából így alakult mindez a Kritikustusa legutóbbi beszélgetésén is, amikor Truman Capote Hidegvérrel és Rubin Szilárd Aprószentek című regénye révén a tényregény került terítékre. Ráadásul Antal Nikolett már első kérdésébe is  egy olyan duplacsavart tett – nem egyszerűen arra kérdezett rá, hogy a műfajnak, hanem hogy a vele szembeni szkepszisnek van-e létjogosultsága -, amely végül meghatározta a beszélgetés menetét.

Műfajokban gondolkodunk, műfajokra szükség van, még akkor is, ha a műfaj határait tágítják egyes művek, magyarázta tehát a kérdésre válaszolva Keresztesi József. Szerinte használható kategória a tényregény, amit tehát úgy lehetne definiálni, hogy adott egy esemény, amiről a puszta tények felsorolása által áll össze a történet, és nem játszik szerepet benne a fikció. Dokumentumokat helyez időrendbe, interjúkkal rekonstruálja az eseményeket, tényekkel támasztja alá és talált tárgyként állítja elénk a történetet.

Hansági Ágnes akarva-akaratlanul is egybemosta a tényregény problematikáját a történelmi regényével, amikor arról beszélt, hogy történész és irodalmár eszközeiben nincsenek ugyan különbségek, csak abban, hogy a történészek nem mennek el a falig. Ő később is többször visszatért arra az alapfelvetésre, hogy hogyan is van az, hogy adott egy valóban megtörtént eseménysor, amelynek adatait, tényeit egymás után helyezve jön létre a regény, de hát mégiscsak regényről beszélünk, ami viszont fikciós műfaj. Az ő számára egyébként fontos volt - és ugyancsak többször visszatért rá – hogy az olvasó számára szükséges a tudás, hogy egy regény valós történetet dolgoz-e fel.



Tóth-Czifra Júlia is úgy vélte, hogy a történet valós mivoltát jelezni kell a paratextusokban, szerinte is más a viszonyulása az olvasónak egy olyan történethez, amiről tudja, hogy valóban megtörtént, ez esetben még esetleg hajlandó utána is olvasni az esményeknek. 

Az objektivitás kérdése volt talán a legfontosabb a beszélgetés során. Hogy valóban beszélhetünk-e objektivitásról vagy éppenséggel a narrátor ennek csak az illúzióját adja, és közben manipulál. Keresztesi többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy ha hiperrealista módon ábrázolunk valamit, akkor – ahogyan arra a festészetben is láthatunk példákat – azáltal az adott alkotás egy másik tartományba lép át. Emellett izgalmas volt  Tóth-Czifra Júlia felvetése, hogy a Hidegvérrel esetében a vágással manipulál Capote, hogy mikor, milyen módon zár le egy fejezetet és kezd egy másikat.

Objektivitás és határátlépés kérdése aztán előjött más szempontból is, Keresztesi hívta fel rá a figyelmet, hogy mind Capote, mind Rubin egy tőle idegen közegbe érkezik, egy tőle idegen közegnek a világát mutatja regénye által meg. Tóth-Czifra Júlia ezt azzal egészítette ki, hogy szerinte nagyon jó témát talált mind a két szerző, ugyanis olyan dolgok történnek mindkét regényben, amiket nem lehet elhinni, ami nem logikus. Nagyon fontos összetevője ezeknek a műveknek az események abszurditása. Ráadásul nem jut nyugvópontra a történet a regény végén sem.  Valamint megvan az az érdekes kettősség a "magban", ahogyan Rubin Szilárd is nevezte a témát, amit talált, amitől igazán érdekes lesz a történet. Érdemes szem előtt tartani, hogy Rubin nem a tények, hanem valami más után nyomoz, ahogy Capote is eljut végül oda, hogy a gyilkos érdekli, az a személy, aki képes embert ölni. Mintha itt a tények más szerepet játszanának, így Tóth-Czifra, mint egy klasszikus tényregény esetében.

A beszélgetés végén még az Aprószentek keletkezési körülményeiről és befejezetlenségéről is szó esett. Keresztesi úgy gondolta, Rubin, ha akarta volna, befejezhette volna a művet.  Kirajzolódik ugyanis egy másik rétege is a szövegnek a tényregény mivoltán túl. Rubin előtt voltak büroratikus akadályok, de nem csak a besúgók jelentéséből tudhattak az illetékesek arról, hogy mit tervez, ő maga is beszélt róla, nem volt titok, min dolgozik. Keresztesi azonban nem gondolja úgy, hogy csupán azért maradt volna befejezetlen a regény, mert Rubin nem írhatta meg úgy a történetet, hogy szovjet katonák lehettek  a tettesek. Tóth-Czifra Júlia mindezek kapcsán úgy fogalmazott, hogy mintha Rubin tisztába lett volna azzal, hogy vannak szobák, amikből ki van zárva, és ezért töredékesen szervezte a szöveget.

Összességében talán a felvillantott fontosabb motívumokból is látszik, hogy ha műfaji kérdésekről kezdünk el beszélgetni, a beszélgetés végére több lesz a bizonytalanság, mint a kezdetén volt. Ezt a tusát tehát ki-ki maga kell, hogy továbbvívja, akár beszélgetőtársként, akár a hallgatóság tagjaként vett részt az eseményen.