Az életem része lett a Swans, és ha éppen nem a walkmanemen, majd később az mp3 lejátszómon keresztül jött belém és uralkodott a fejemben meg a mellkasomban, akkor is ott kísértett azzal, hogy hetente járok egy helyre, mely balfaszságom szimbolikus emlékműve lehet.

Ez a Fonó, ahova képtelen voltam elmenni megnézni Michael Gira – akkor igazából szóló, de inkább Angels of Light néven működő – zenekarát. Az igazság különben is az, Michael Gira a Swans. Aztán két éve besétáltam egy sötét, hatalmas terembe, amelyből egy általam beazonosíthatatlan, élesen csilingelő húros hangszer beloopolt hangjai szűrődtek ki. Nem tudtam, mire számítsak, féltem is, hogy ez most valami olyan lesz, ami igénybe fog venni. És aztán minden más lett.



Akkor is azt a Swanst láttam, mint most 19-én, de ugyanazt a Swanst úgysem látja senki kétszer. Akkor a visszatérő lemezükkel jöttek ugyanezek az emberek, ám az érezhetően különbözött mostani produkciójuktól.

Évek óta fenyegetnek mindenféle rémképekkel különböző orvosok a gerincferdülésem miatt, így elég jó indikátora nekem egy koncert élvezetének az azonnali megítélésben, hogy elkezd-e fájni a hátam az ácsorgástól, és ha fáj is, törődöm-e vele.

2011 májusában számomra elveszett az idő, nem tudom, hogy kettő vagy három órát játszottak akkor, csak azt tudom, olyan volt, mint öt gyönyörű perc, amely örökre megmaradt bennem. De hát hogy ne maradna meg? Néha pillanatokat jegyzünk meg, melyek elkísérnek bennünk életünk végéig, az pedig elég fontos pillanat tud lenni, ha három órán keresztül a leghangosabb zajon át mutatja meg valaki, ki is ő.

Ez is fontos, a koncertélmény, mert a Swanst látni élőben vagy lemezen hallgatni kb. olyan különbség, mint olvasni a szexről, illetve csinálni azt. Ahogy mondtam, Michael Gira maga a Swans, de az sem mindegy, kik vannak körülötte ebben. Úgy fest ő és a bagázsa, mint egy bandavezér, aki összegyűjtött a világ legeldugottabb zugaiból magának egy galerit, akikkel most rendet tud majd rakni.

Mindegyik figura vagy a teljesítményével, vagy a kisugárzásával vágja el magát attól, hogy emberiek legyenek. Néztem őket, és azon gondolkodtam, kik ezek az emberek, amikor nem ezt csináljak. Kicsoda Michael Gira és a bandája, amikor nem ők a Swans? Falba ütköztem, amikor arra gondoltam, hogy vajon elmentek-e megnézni a Hősök terét, hogy a beállás után viccelődtek-e egymással, de igazából azt sem tudom elképzelni, hogy esznek vagy van anyagcseréjük. Ők csak a Swans.

A dobossal, aki három órán keresztül veri szét a dobjait. Christoph Hahnnal, aki a maga hűvös, de a kimértségéből adódó bájával is letagadhatatlanul német, ő, akibe minap az Akvárium vécéjében futottam bele, amint lezserül mosta a fogát a pisáló emberek között, egy motoros fogkefével. Thor Harris a legművészibb szakmunkás a sarokba betolt kis zajműhelyével. A basszusgitáros, aki talán a legemberibb az egész bandában, és ezért ő az egyik legnagyobb talány, hogy hogyan tudott közülünk ebbe a másvilági csapatba bekerülni.

Személyes kedvencem Norman Westberg, akinek a két évvel ezelőtti koncerten szerencsére még nem volt annyi feladata, mint most az új számokkal, így az üresjáratokban gitározás helyett csak feltette hangszerét a gitárerősítőjére, és karba tett kézzel, érzelmek nélküli, bár kicsit értetlen arccal nézett bele a közönség szemébe.

Ő azért is a kedvencem, mert egyrészt a kimért megjelenéséhez úgy illenek az elképesztő tetoválásai, mintha azok véletlenül kerültek volna rá, ráadásul ő még jobban erősíti azt az összképet, hogy ez a banda valami iszonyatos bűncselekmény elkövetése után szabadult a börtönből, ahol évekig magánzárkákban ültek. Aztán amikor kiléptek a szabadságba, Gira egyből ott várta őket a háta mögött egy turnébusszal, amelybe egy közös megegyezést legitimizáló biccentés után be is ültek. Ez volt két éve.

És azóta ez az egész csak nőtt. Bennem a Swans-érzés, a Swans-érzés a világban. A Swans most a világ legjobb zenekara, mert amikor játszanak, ők a világ egyetlen zenekara, és kész. A néha egyébként sem rövid számaikat addig nyújtják, ameddig csak kedvük van. Ők egy zajorkesztra, már nem is számokat játszanak, hanem hangokon keresztül prezentálnak valamit, ami ember és természet között van. Egy erő.

Ez az erő persze megvan minden másban, mind mások zenéiben, mind emberekben, helyzetekben. A Swans mégis fontosabb minden másnál, mert ők ezt az erőt szintetizálni tudták, és persze, meg kell dolgozni azért, hogy befogadjuk azt, amit nyújtanak, de éppen ez a lényeg, a Swans nem számít.

Nem érdekes, hogy milyen az új lemezük, nem határoznak meg semmit, nem számít, mennyi lemezt adnak el, kikkel lépnek fel, milyen irányba terelik majd a zeneipart. Teljesen mindegy, ki mit ír, gondol róluk, ők vannak, és úgy léteznek, ahogy ők akarnak, a saját szabályaik szerint, mindentől teljesen függetlenül. Az csak a mi szerencsénk, hogy néha megnézhetjük őket.

Amikor megjelent a hír, hogy újra Pesten játszanak, természetesen izgalomba jöttem. De féltem is. Mert milyen az, ha megvolt egy életre szóló élményed, és az újra le fog játszódni? Olyan, ami tudod, sokat kíván majd tőled is, amit te is elronthatsz, amit bárki elronthat.

A legerősebb élmény a fejemben így teljesen törékeny lett, mert persze, hogy nagy elvárásaim voltak. Magammal szemben is. Élete szerelme is csak egyszer van az embernek, és biztos lehet addig baszni, amíg el nem ájulunk, de ez csak nem megy csettintésre.

Amikor kiderült, hogy a Xiu Xiu is elkíséri őket, egy gondolat jelent meg a fejemben, pedig nem is vagyok vallásos: vajon mennyit bírhat a lélek?



A Xiu Xiu egy amerikai duó, melynek biztos pontja a multiinstrumentális Jamie Stewart, aki valahogy úgy tud suttogni, mint senki más. Ő még egy Swans-koncert hangorkánjában is képes lenne megértetni magát csak azzal, hogy alig hallhatóan a fülünkbe mormolja, hogy azért szeret minket, mert múltkor felgyújtottuk a kutyáját.

Én azért szeretem a Xiu Xiut, mert nem veszik hülyére a hallgatóikat. Ha a számaikról levakarjuk az általuk rádobált mutáns, disszonáns mázt, nagyjából olyan egyszerű dalokat kapunk, amelyek akár a rádióban is szólhatnának, vagy anyukáink is dúdolhatnák azokat, vezetés közben.

Imádni viszont azért lehet a Xiu Xiut, mivel ők tökélyre fejlesztették azt az elemi ösztönt, hogy jó érzés hangokat kiadni, zajongani, csak amikor ők csinálják, azt mi is élvezhetjük. Ki ne gondolta már volna, hogy a slicce vagy zipzárja ütemes húzogatása valójában lehetne egy dal fontos alapja is, s ha a másik kezünkkel ehhez még egy lábost is verünk, miközben szánkkal sípolunk, és érzelemmel teli hangon elmondjuk minden bajunk, az egy jó számmá fog összeállni?

Nekem ez pont arról szól, hogy ők még mernek azok a jámbor, ártó szándék nélküli zajongók lenni, akik csak hisznek a hangokban, és tudnak mindent értékelni, ami szerintük szép. Ahogy a Swans, ők is ijesztőnek tűnhetnek, élőben viszont nem lehet az ember boldogabb annál, mint hogy nézze őket, hogy részese legyen az egésznek, hogy lássa is azt, aki fülébe suttogott a lemezekről.

Aztán tegnap két dolog derült ki: Egyedül a szólóban érkező Jamie Stewartban volt kegyelem, de ennek az volt az ára, hogy hülyére is vett minket. Pontban 9-kor megjelent egy vörössel bevilágított színpadon, öltönyben, egy előre elhelyezett kávéscsésze mellé komótosan leült, bekapcsolt egy loopolt hangkörnyezetet, mely egy madárcsicsergéssel díszített mocsár zúgását idézte, és elkezdett olyan gospel és folk dalokat játszani, melyek újra köztudatba hozásáért többek között a Mississippi Records tesz sokat.

Rabszolgák és immigránsok kiábrándult énekeit adta elő, melyekben utolsó mentsvárukként istenhez fordulnak és reménykednek, hogy a mennyországbeli utóélet majd kegyesebb lesz hozzájuk.

Amikor belekezdett az általam is ismert I don’t feel at home in this world anymore-ba, először elkezdtem nevetni, nagyjából úgy, mint amikor nyilvánvalóvá válik neked, hogy amit látsz, az csak egy vicc. Ám igazából ő csak volt olyan kegyes, hogy nem terhelte túl a lelkünket a saját életével.

Ekkor támadt az a másik gondolatom, hogy a hangjában mégis akkora élet volt, hogy ezek a dalok egyszerű feldolgozásoknál többé váltak, rajta keresztül. És nem tudtam, vajon nem vagyunk-e mi mind rabszolgái a modern világnak, a szerelemnek, a magánynak, a karriernek, az elidegenedésnek?

Ekkor a mocsárhangok átúsztak egy élettelin nyüzsgő városi éjszaka zajaiba, és egyszerre egybefolyt az, hogy bár egyenlőségjelet nem tudunk tenni magunk és azok közé, akik ezeket a számokat írták, ám (egy új értelmezésben) attól még, hogy másoknak szarabb, én is lehetek szomorú, a mi mindennapi piszlicsáré tragédiáink ugyanúgy lehetnek érdekesek egy egész teremnyi ember számára.

Ugyan hálás vagyok amiatt, hogy tévelygő lelkemért csak a Swans indított hadjáratot, de valahol mélyen hiányzott a teljes Xiu Xiu. Főleg mikor Jamie Stewart önmaga volt, és a remegően éles, tiszta, de riadt hangján kezdett énekelni, be-beszúrva ezt suttogásai köze. Ennek azonban fél órán belül vége lett. Mert sajnos már akkor is csak az számított, mikor kezd a Swans.



Egy Swans-koncerthez stratégia kell. Végig kell nézni, mert magyarok vagyunk, fizettünk érte. De egy helyben ácsorogni két és fél órát nem kellemes. Mennyi sört lehet előtte inni, hogy ne kelljen közben vécére menni? Milyen közel álljunk, ha tudjuk, meg fogunk süketülni, de látni is akarunk mindenkit, és mindent, ami közöttük történik?

Kisebb beállítások után (maga a zenekar végezte azokat, és ezért tapssal jutalmazták őket) lement pár számomra értelmezhetetlenül rossz jazz szám, majd pontban 10-kor megjelent a banda. Felvették a hangszereiket, és elkezdtek nézni minket rezzenéstelen arccal.

Már nem tudom, ki adta meg az első hangot, arra emlékszem csak, hogy a basszusgitáros és Norman Westberg egy jó fél órát álltak egy helyben, mozdulatlanul. Amikor viszont Gira egy kis gitározás után elkezdett énekelni azzal a bármikor felismerhető, élesen határozott, határtalan tereket is bezengő hangján – miközben úgy mozgatta kezeit, ahogy egy madár repül –, nekem valahogy egy szempillanat alatt megvilágosodott, hogy miért is ő a Swans, és miért hívjak a világ leghangosabb és -durvább zenekarát olyan hülye néven, hogy hattyúk.

Bár nem tudom az amerikai néplélekben mennyire él elevenen a rút kiskacsa története, az biztos, hogy a Swans valami nagyon rútból formál gyönyörűséget. Hogy mennyire követel sokat a Swans a saját közönségétől, mi sem bizonyítja jobban, hogy volt, aki elájult, s az én ismerőseim közül is sokan rosszullétre panaszkodtak.

Ostoba hiedelem viszont, hogy a Swans régen direkt olyan hangosan játszott, hogy a közönsége rosszul legyen, annyira, hogy elhányják magukat. Gira ezt oltári baromságnak nevezte, hiszen ő sosem akart rosszat a zenéjével, s főleg nem a közönséget venné célba. Egyszerűen ez olyan zene, amelynek így kell szólnia, mert így tökéletes.

Néha tényleg bántó volt a süvítően éles zajorkán, de aki azt állítja, hogy ez öncélú lenne, téved. Mert igen is ki lehet venni különálló részeket még ebből az elementárisan tébolyult káoszból is, ha pedig csak amúgy drone-osan egy-egy hangot pengettek ki tízperceken keresztül, az is inkább az átszellemüléshez kellett.

Ez engem kicsit zavart, mert néha a hangzás és a letisztult hangok monoton ismételgetése indusztriálissá tette a koncertet, ami megidézte a Swansnak azt a korai korszakát, amelyik nekem konkrétan már félelmetes.

De döröghet úgy a basszus, mintha egy veszett fenevad marcangolna szét vaslemezeket, ha a basszusgitáros csak mosolyogni tud a többi zenészre, kínálgatni őket sörrel, aztán amikor beadják a derekukat, akkor összenevetnek. Vagy csak vállrángatással díjazza, hogy a zenekari társak tőle tarhálnak kortyokat. Ilyen nüánsznyi feloldozással teli az, ha figyeljük őket koncert közben.

De sajnos - a két évvel ezelőtti koncerttel szemben - most nem voltak olyan fellélegzési pontok, mint a Reeling the Liars In, ahol a végeláthatatlan zajból felbukkant valami annyira pofonegyszerűen gyönyörű, hogy sírni lett volna kedvem.

Én végig arra vártam, hogy majd az A Piece of the Sky-t fogja egy egész terem együtt énekelni Michael Girával, mintha csak valami elbaszott világ kocsmadala lenne, amit összeborulva zeng az elfelejtett nép. Ez elmaradt, és néha már én is úgy voltam vele, hogy az sem lenne baj, ha vége lenne a koncertnek.

Ilyenkor azon kaptam magam, hogy csak úgy ösztönből bólogatok, és elképedve nézem, mit csinálnak, hatalmas mosollyal az arcomon. A második órában már nem emlékeztem arra az életre, amikor nem egy Swans-koncerten vagyok. És valahogy úgy éreztem, csak én vagyok ott, egyedül nekem játszik a banda, az én szemembe néznek a színpadról, s ha az egyre növő fájdalom a hátamban már miattuk nem is annyira kibírhatatlan, és miattuk nem iszok sört, akkor meg is érdemlem ezt.

A csodát. Mert akárhogy is, akármit is művelnek, azt tökéletesen teszik. Nem tudnak hibázni, mert ők ilyenek, bennük van az erő, ők az erő, az erő az, amit csinálnak. Nézem Girát, és bárhogy áll, bárhogy fog, bárhogy ráz, bárhogy ugrál, ötven valahány évesen nem tud hibázni. Minden mozdulatában benne van, hogy ő olyan ember, aki átélte mindazt a sok szenvedést, melynek a fele minket évekre a takaró alá küld sötét szobáink védelmében. Ő viszont ott áll, és mosolyog, és nemcsak a túlélést hirdeti létével, hanem az efölé emelkedést is.



A hely kialakítása és a színpad alacsonyabb fekvése miatt talán most sokkal emberközelibbnek tűnt a zenekar. Nem is ordította most be senki a végen, hogy "be vagy baszva".

Talán túl meggyőzőre sikeredett, amikor egy túlzottan eksztázisban tomboló rajongót rendre intett Gira, mivel bele is rúgott egyet, hogy ezt vagy hagyja abba, vagy menjen a picsába. Szintén meggyőző volt, mennyire karmestere ennek a zajorkesztrának, a folyamatos kézjeleit milyen tekintettel nézték a többiek, és mennyire látszott, hogy kis pillantásokból, biccentésekből is milyen jól megértik egymást.

Ahogy mániákusan járkált gitárját pengetve közöttük, és mutogatta mindenkinek, mit kell és mikor csinálnia. Mintha a zenekar többi tagja az ő önálló életre kelt, zenélő végtagjai lennének. Akkor is, ha elvileg a dalok egy akusztikus gitáron születnek, és ez csak a törzsét adja a számoknak, aztán mindenki azt játszik hozzá, amit csak akar.

De ezt a személyre bízott hangcsokrot mindenkiből Gira hozza ki, és mozgásával koordinálja is folyamatosan az eseményeket. Mint Cassavetes, ő teremti meg azt a légkört, amelyben aztán mindenki szabadon játszhat, az egyetlen kontroll felettük, hogy hangosabban csinálják vagy halkabban, elkezdik vagy befejezik. Gira is inkább zenekarvezetőnek tartja magát, mint zeneszerzőnek és a Swans is inkább minden más, mint csak egy zenekar.

Végül, mint a színházban – mely bebizonyította, hogy az élet annyira üres, igazából olyan, amilyenné tesszük –, mindannyian előrejöttek, és párszor jó mélyen meghajoltak.

Írhatnám, hogy sajnálhatja, aki nem jött el. Vagy: akinek lehetősége adódik, mindenképpen érdemes megnéznie a Swanst, de leginkább azok vetemedjenek erre, akik úgy érzik, tudják értékelni, ha két és fél órán át konstans zajterrorban tartják őket. Mert akinek ez nem tetszik, tényleg fizikális fájdalmakon fog átmenni. Nekünk pedig más sem kell.