bezár
 

zene

2013. 03. 23.
Arcok és zongorák – négyszemközt
2013. március 8. Művészetek Palotája
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Magunk között szólván, s minthogy nagy tisztelője vagyok a Pannon Filharmonikusoknak, nagy várakozással készültem ezen koncertjükre is, s különösen felcsigázott, hogy ezúttal Ránki Dezső lesz a "zongora arca". Ezúttal azonban a Művészetek Palotájabeli koncert inkább kérdéseket és problémákat vetett fel, mint igazolta volna elvárásaimat.

Sokan dícsérik, és nagyrészt joggal a Bartók Nemzeti Hangversenyterem akusztikáját. Én se mondanék mást, ha nem adódna néha lehetőségem arra, hogy különböző szempontokból, a nézőtér különböző pontjairól ítéljem meg hangzását. Ezúttal a második emeleti karzaton ültem, s azt kell mondanom, hogy innen meglehetősen más hallatszik, mint a földszint első soraiból.

Persze, ez még mindig a magyarázkodás része: nincs olyan hangvető, nincs olyan teremakusztika, amely ekkora tér minden egyes pontján ekvivalens hangzást eredményezne. Ezért is próbáltam – először – a hangzásra kenni azt, hogy ezúttal láthatóan és hallhatóan elmaradt az, amiért különösen kedvelem ezt az együttest: hogy az első pillanattól kezdve úgy szólal meg, ahogyan arra a világon kevés zenekar képes.

Ezúttal semmi csoda nem történt. A zenekar szólt, ahogy szólt, Ránki Dezső pedig zongorázott, és pont. Talán az előző PFZ-koncerttel (Bogányi Gergellyel) való összevetés miatt, de sem a hangzás, sem a zongorajáték nem nyűgözött le.

Jópáran rajongunk Mozartért, s bár ennél kevesebben valljuk be, de az igazság mégis az, hogy a mester  ontotta magából a darabokat, s van köztük néhány, amely inkább a szerző termékenységére, mint zsenialitására hívja fel a figyelmet. Ugyan nem érzem posztomnak a zeneszerzők (poszthumusz) kritikáját, de személy szerint a c-moll zongoraversenyt (K.491) is ezen művek közé sorolom: nem rossz, de nem is jó. Arra mindenesetre alapvetően alkalmatlannak bizonyult, hogy Ránki Dezső e darabon mutassa be tudását.

És nem szeretném dramatizálni a helyzetet, mert hiba sem történt, egyszerűen elhangzott egy darab, ahogy a kettes metró szerelvénye áthalad az állomáson: nem hagyott sem bántó, sem kellemes nyomot. Volt, ahogy sok minden van a világon, ami létezik, de ha nem létezne, akkor sem éreznénk a hiányát (szemben a metrószerelvénnyel és a demokráciával).

Magamban azon morfondíroztam, hogy vajon minek köszönhetjük e programválasztást, s bevallom, még az is felmerült bennem, hogy a Bogányi Gergely-féle koncerttel való kontraszt lenne az esetleges ok, ám hamarosan el kellett hessegetnem ezt a badar feltevést.

A probléma ugyanis csak itt kezdődött. Tudniillik Mahler IX. szimfóniájára sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy rossz darab volna, semmiképpen. Mondjuk ki az igazságot: ez egy rendkívül munkaigényes, előadás-függő darab. Olyan valami, amit nem lehet elkapkodni.

Márpedig ez a szimfónia ezúttal olyan volt, mint a rágógumi: csak nyúlt, csak nyúlt, hogy az ember szinte kétségbeesve várta azt, hogy véget érjen, hogy végre ténylegesen történjen valami, s aztán elmúlt a szenvedés, de nem úgy, hogy bármi is értelmet nyert volna belőle, hogy valahonnan valahová eljutottunk volna: egyszerűen lejárt az idő, és kicsengettek.

Nem mondom, hogy a második emeleti karzatról szép lett volna a hangzás. A fúvósok néhol nagyon is nyersen szóltak, a hárfa sem belesimult, inkább idegenkedett a zenekari hangzástól, de nagy baj, baki nem történt. Pusztán értelmetlen volt az egész, mint egy huszadrangú együttes próbája: a koncepció hiányzott belőle.

Lejárt a munkaidő, a zenészek szedelőzködtek, a közönség megkönnyebbülten tapsolt, s azt hiszem nem egyedül voltam, aki kidobott időnek tekintette ezt az előadást, aki nem a szép pillanatokat idézte fel (hiszen ilyen nemigen volt benne), hanem azon tanakodott, hogyan tudta volna értelmesebben eltölteni ezt a másfél órát.

Kedves Bogányi Tibor, azt készséggel elhiszem, hogy a rossz műsorválasztás nem a testvér és Ránki szembeállítása miatt volt. De kérem, vegye már figyelembe azt – amit a zenészek is hangoztattak a próbán –, hogy ez a Mahler-darab nem alkalmas arra, hogy akár a világ legjobb együttese is sietősen, két hét gyakorlás után, és kötött munkaidőben (koncepció nélkül) előadja.

S amíg ez nem világos, amíg a szoros időbeosztás (vagy a testvéri kötelékek) diktálják a műsorválasztást, addig bizony sokat kell még várnunk, hogy a Pannon Filharmonikusok arra a magas piedesztálra jusson, amelyet más előadásaikkal egyébként már kiérdemeltek.

A műsoron:

Pannon Filharmmonikusok
A zongora arca: Ránki Dezső

2013. március 8. 19:30 - 22:00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Mozart: c-moll zongoraverseny, K. 491

Mahler: IX. szimfónia
Közreműködik: Ránki Dezső - zongora
Vezényel: Bogányi Tibor

 

prae.hu

nyomtat

Szerzők

-- Danczi Csaba László --


További írások a rovatból

Platon Karataev: Napkötöző – négy szám
Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről
Simon Géza Gábor: A magyar jazztörténet ösvényein. A magyar jazztörténeti kutatás hatvanöt esztendeje 1958–2023

Más művészeti ágakról

[ESCAPE] – A Donkihóte-projekt az Örkény István Színház és a Városmajori Szabadtéri Színpad közös produkciójában
Kritika a Das Rheingold és a Die Walküre előadásairól a Wagner-Napokon
Az Elérhetetlen című kötet bemutatójáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés