irodalom
2013. 03. 24.
Apokrif öttanúk – laza fiak felolvasóest
Roham bár, március tizenhárom. Laza fiak, Apokrif lapszámbemutató. A meghívón az állt, tavasznyitás, igaz, másnapra megjött a hó. Bennem viszont megmaradt valami zöld, csírázó az elhangzott versek nyomán. Most gondolnátok, hogy ez nyálas, meg fúj, de lányos duma...
..., viszont azt kell, hogy mondjam, még tegnap is, amikor a tavaszi ballonkabátomban és cipőmben sétáltam hazafelé a hóviharban, Kerber Balázs gondolatai ugrottak be többek között és tartották bennem a lelket, miszerint "a hideg átjárta a gyomrom" olyannyira, hogy kétszer is megbántam, hogy nem bundában járok fürdeni.
Reichert Gábor, az Apokrif kritikusa vezeti az estét. Egy kis intró után felszólítja a színpadra Biró Krisztiánt, akinek sok tekintetben mi vagyunk az elsők: nemcsak újonc az Apokrifban, hanem még a közönség elé is most áll ki először. A rapről átpártolt laza fi izgul egy picit, mi is izgulunk érte, de aztán mesél magáról, meg Kurityánról, a falujáról, publikációiról, megemlíti az őt felkaroló Zemlényi Attilát, és jöhetnek is a versek. Olyan címekkel találkozunk, mint a Mégis otthon, Lehettem volna mérnök, Damaszkuszi út 82. alá, vagy a Valamelyikünk. Szinte mindben találni valami megkapó játékot a szavakkal, mint a: "ha te felsegítesz a földről, én felsegítem a kabátod". Érdemes lesz figyelni Krisztiánra.
Őt követi a rutinos laza fi, Kerber Balázs, aki elárulja, hogy idén vagy jövőre várható első kötete. Remélhetőleg olvashatjuk majd benne a most elhangzott Foszlányokat, Peronokat vagy a Bowlingot. Költészete Tóth Árpádéra emlékeztet a természet élettel teli megjelenítésével és frappáns megszemélyesítésével, amibe viszont magát is folyton belehelyezi, mint álmos, asztalon fekvő, pizsamában megdermedő egyetemistát. Nagyon kerberbalázsos. Várjuk a kötetet. Én legalábbis biztosan.
Balázst Hó Márton cseréli sapkával a fején, Apple logóval a gitárján, időrablók felirattal a pólóján és fület melengető énekhanggal. Szó esik a metróról meg arról, hogy tetszett neki egy lány, akihez azonban nem mert odamenni. Ez kár, mert néhány hang eléneklése után tutira elolvadt volna még ebben a nagy Hóban is. (Jól van, hülye poén, de nem hagyhattam ki.) Márton egyébként már olyan bandák előtt is játszott zenekarával, a Jégkorszakkal mint a Heaven Street Seven vagy a Péterfy Bori & Love Band. Ez mi, ha nem laza?
A következő felolvasó a slam poetry műfajában már bizonyított Szabó Márton István, aki viszont Krisztiánnal együtt most szintén friss szerzőnek számít. Az Apokrif előtt a Holmiban és az Ex Symposionban is közölték írásait. Állítása szerint inkább a szabad formát szereti, ami a felolvasott versekben igazolódik is. József Attila Mamája hangzik el könnyeden átírva, a Pipere ódában pedig női szerepbe bújik (vagy egy borotváéba, váó), amiben csúnyán eldobják őt. (Nagyon csúnyán.) Alkotásain és előadásmódján érződik egyébként a slam hatása, habár ez inkább különleges ízt ad felolvasásának, mintsem hogy zavaró tényező lenne.
Végül pedig Palágyi László ragadja meg a mikrofont, aki rövid eltűnés után most ismét ránk talál a Rohamban, mi pedig rá a Sehonnaiban vagy az Utazásban és még Fehér Renátónak is üzen a Legalább senkiben, melynek soraiban megbújik filozófiája a költészetről. Sőt, nála találkozhatunk végre (hallelujah) egy kis közélettel is: az Egy országban egy kis kritika a lírai énnel összevonva ("ország alakú pocsolya, nem látom magam benne"), a Voltam ködösben pedig egy kis cinizmus szomszéd országunk irányába, ahonnan egyébként ő is származik. Őszintén megmondva, habár ez jóval élesebb téma, mint a borotvák, mégis felráz és humorával az est kellemes befejezését adja.
Szóval, most az összefoglalás. Leginkább olyasmiről, hogy biztos gagyi vagyok, mert semmi gonoszat nem mondok senkiről. Erre csak azt mondanám, ha találtam is valami kritizálhatót, az annyira eltörpül, hogy nem fecséreltem rá sem időt, sem helyet. Szerintem mindegyik laza fi megérdemelten állhatott fel a színpadra 13-án. Megérte elmennem a Rohamba. Kíváncsian várom, hogy április 11-én, a következő esten is mindenki ilyen laza lesz-e.
Fotó: Radics Dorottya
Reichert Gábor, az Apokrif kritikusa vezeti az estét. Egy kis intró után felszólítja a színpadra Biró Krisztiánt, akinek sok tekintetben mi vagyunk az elsők: nemcsak újonc az Apokrifban, hanem még a közönség elé is most áll ki először. A rapről átpártolt laza fi izgul egy picit, mi is izgulunk érte, de aztán mesél magáról, meg Kurityánról, a falujáról, publikációiról, megemlíti az őt felkaroló Zemlényi Attilát, és jöhetnek is a versek. Olyan címekkel találkozunk, mint a Mégis otthon, Lehettem volna mérnök, Damaszkuszi út 82. alá, vagy a Valamelyikünk. Szinte mindben találni valami megkapó játékot a szavakkal, mint a: "ha te felsegítesz a földről, én felsegítem a kabátod". Érdemes lesz figyelni Krisztiánra.
Őt követi a rutinos laza fi, Kerber Balázs, aki elárulja, hogy idén vagy jövőre várható első kötete. Remélhetőleg olvashatjuk majd benne a most elhangzott Foszlányokat, Peronokat vagy a Bowlingot. Költészete Tóth Árpádéra emlékeztet a természet élettel teli megjelenítésével és frappáns megszemélyesítésével, amibe viszont magát is folyton belehelyezi, mint álmos, asztalon fekvő, pizsamában megdermedő egyetemistát. Nagyon kerberbalázsos. Várjuk a kötetet. Én legalábbis biztosan.
Balázst Hó Márton cseréli sapkával a fején, Apple logóval a gitárján, időrablók felirattal a pólóján és fület melengető énekhanggal. Szó esik a metróról meg arról, hogy tetszett neki egy lány, akihez azonban nem mert odamenni. Ez kár, mert néhány hang eléneklése után tutira elolvadt volna még ebben a nagy Hóban is. (Jól van, hülye poén, de nem hagyhattam ki.) Márton egyébként már olyan bandák előtt is játszott zenekarával, a Jégkorszakkal mint a Heaven Street Seven vagy a Péterfy Bori & Love Band. Ez mi, ha nem laza?
A következő felolvasó a slam poetry műfajában már bizonyított Szabó Márton István, aki viszont Krisztiánnal együtt most szintén friss szerzőnek számít. Az Apokrif előtt a Holmiban és az Ex Symposionban is közölték írásait. Állítása szerint inkább a szabad formát szereti, ami a felolvasott versekben igazolódik is. József Attila Mamája hangzik el könnyeden átírva, a Pipere ódában pedig női szerepbe bújik (vagy egy borotváéba, váó), amiben csúnyán eldobják őt. (Nagyon csúnyán.) Alkotásain és előadásmódján érződik egyébként a slam hatása, habár ez inkább különleges ízt ad felolvasásának, mintsem hogy zavaró tényező lenne.
Végül pedig Palágyi László ragadja meg a mikrofont, aki rövid eltűnés után most ismét ránk talál a Rohamban, mi pedig rá a Sehonnaiban vagy az Utazásban és még Fehér Renátónak is üzen a Legalább senkiben, melynek soraiban megbújik filozófiája a költészetről. Sőt, nála találkozhatunk végre (hallelujah) egy kis közélettel is: az Egy országban egy kis kritika a lírai énnel összevonva ("ország alakú pocsolya, nem látom magam benne"), a Voltam ködösben pedig egy kis cinizmus szomszéd országunk irányába, ahonnan egyébként ő is származik. Őszintén megmondva, habár ez jóval élesebb téma, mint a borotvák, mégis felráz és humorával az est kellemes befejezését adja.
Szóval, most az összefoglalás. Leginkább olyasmiről, hogy biztos gagyi vagyok, mert semmi gonoszat nem mondok senkiről. Erre csak azt mondanám, ha találtam is valami kritizálhatót, az annyira eltörpül, hogy nem fecséreltem rá sem időt, sem helyet. Szerintem mindegyik laza fi megérdemelten állhatott fel a színpadra 13-án. Megérte elmennem a Rohamba. Kíváncsian várom, hogy április 11-én, a következő esten is mindenki ilyen laza lesz-e.
Fotó: Radics Dorottya
További írások a rovatból
Interjú Beck Tamással, a 33. Salvatore Quasimodo Költőverseny fődíjasával
Más művészeti ágakról
Oksana Karpovych: Lehallgatva című filmje a 21. Verzió Filmfesztiválon
Révész Bálint és Mikulán Dávid KIX című dokumentumfilmje a 21. Verzió Filmfesztiválon