építészet
2007. 04. 23.
Fiatal hagyma
A tűzoltók nem mindig könyveket égettek. Régen talán tüzeket oltottak, de lehet, én emlékszem rosszul. "Valaki bocsásson meg nekem."
A kis budaörsi híres, az egykori tűzoltószertár ma már csak etet-itat, de nem oltja el a lelkedben égő legkisebb rőzse-dalt sem. „I love Tűzoltóság”: idézi erőtlenül a piros-fehér matrica a régi szép időket. A téglafalat furcsa anyagú, gyufaszínű valami borítja. Szódás szifonok a polcokon, leghátul plazma tévé, a cukrász pult mindkét oldalán faasztalok. Pénz és elnagyoltság. A gyönyörű, fekete bőrfotelek fölött sápadt lufik. Andalító rádiózene szól, de a kamaszpárok azért nem ide járnak gyereket csinálni. A plafon alatt gerendák, de a bőröm alatt nincs arany, pedig a színes csodákat (löttyöket, kockákat) itt aranyáron mérik. Cserében láthatunk „sportközvetítéseket élőben”, sőt „a vitrinben található ételek 22.00 után 50 százalék kedvezménnyel kaphatók” – próbál vigasztalni a vigasztalan felirat. De hirtelen megszúr a szomorúság, mint egy fecskendő. Hisz a tűzoltók nem mindig könyveket égettek. Régen talán tüzeket oltottak, de lehet, én emlékszem rosszul.
Két lány kártyázik mellettem, előttük hatalmas korsóban valami bájital, két szívószállal: ők ugyanott tankolnak. Unott rúzsuk alatt kirepedt a száj. Ugyanaz az árnyalat, ugyanazok a kényelmes praktikák. Szőrös férfiak nézik őket, keskeny fekete nyakkendő-díszben: szűk szemű, bőrkabátos vállalkozók. Nagy üzletek köttetnek itt, talán még forró áruk is gazdát cserélnek. Néha feláll egy-egy törzsvendég, ha fázik, s rossz fát tesz a tűzre, aztán visszaül, s elégedetten nézi, mint sül pecsenyéje.
A sarokban egy középkorú pár rendelt valami habosat, aztán lelépett, mert nem bírta a várakozást. Lemértem: az üres asztal tizenegy perc után tűnt fel a pincérnek. Aki persze udvarias, de ha „rákényszerülne”, biztos nem félne veszíteni a jó modorból. Én biztos nem kérdezném meg tőle, hogy – mint minden valamirevaló vendéglős – tart-e a pincében fiatal hagymát.
(Szertár presszó, Budaörs)
Két lány kártyázik mellettem, előttük hatalmas korsóban valami bájital, két szívószállal: ők ugyanott tankolnak. Unott rúzsuk alatt kirepedt a száj. Ugyanaz az árnyalat, ugyanazok a kényelmes praktikák. Szőrös férfiak nézik őket, keskeny fekete nyakkendő-díszben: szűk szemű, bőrkabátos vállalkozók. Nagy üzletek köttetnek itt, talán még forró áruk is gazdát cserélnek. Néha feláll egy-egy törzsvendég, ha fázik, s rossz fát tesz a tűzre, aztán visszaül, s elégedetten nézi, mint sül pecsenyéje.
A sarokban egy középkorú pár rendelt valami habosat, aztán lelépett, mert nem bírta a várakozást. Lemértem: az üres asztal tizenegy perc után tűnt fel a pincérnek. Aki persze udvarias, de ha „rákényszerülne”, biztos nem félne veszíteni a jó modorból. Én biztos nem kérdezném meg tőle, hogy – mint minden valamirevaló vendéglős – tart-e a pincében fiatal hagymát.
(Szertár presszó, Budaörs)
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
Mit jelent az ifjúsági irodalom ma? – kerekasztal-beszélgetés