Ha megnézzük a tartalomjegyzéket, az első, ami szemünkbe tűnhet: a komor címek. Ebben a kötetben iszonyatos energiák, sötét erők feszülnek. A patkányok, Hasfelmetsző Jack, A gyilkosok, A liliomtipró, A halottkém, A lelketlenek, Pánik. Igaz, ezek mellett találunk olyan kifejezetten kedves címeket is, mint A mandarin, vagy A plüssmaci. De nézzük csak meg, miről szól az utóbbi: egy plüssmackó szemszögéből meséli el, milyen, ha akkor is mosolyognia kell, mikor kamaszsrácok ondója csorog az arcán. A mandarin címszereplőjének héját meg postaládakulccsal tépik fel, és a gerezdeket tyúkszívhez hasonlítja a vers.

Ennyit a kedvességről.

Még mindig a tartalomjegyzéknél maradva: feltűnőek egyfelől a csoportok. Az alaktalanok, A szeretők, A dolgozók (cikluscímek). Aztán például A némák, Az üldözöttek, A gyülekezet, A férfiak, A jelek (de a már említett címek közt is találunk ilyet) - a versek mind-mind valamilyen csoportot neveznek meg. Másfelől pedig feltűnően sok verscím egy-egy foglalkozás, vagy szerep. A humorista, Az idegenvezető, A magántanítvány, Az őr, A mosodás, A tanúk, A gyászoló, A sintér, A sebész, A kamionsofőr, Az anya.

Csak néhány cím lóg ki a sorból. Egészen pontosan tizenkét darab, de ezek is egy-egy külső személyről szólnak (A bál például egy nőről, aki öltözködik, a Követ szeretni pedig ugyan egy kődarabról, de ahol a kő halványan megszemélyesítődik, mikor "mellé állnak egy veszekedésben"). Ha már a számoknál tartunk, Szolcsányi ezt a kötetét is mérnöki pontossággal szerkesztette, mint az előzőt, talán már az eddigiekből is érződik ez a tudatos komponálásra való szándék. Az előző kötete 52 verset tartalmazott, mert ennyi vasárnap van egy héten, itt azt vehetjük észre, hogy a három fejezetben tizenhat vers kapott helyett, kivéve az első fejezetet, amelyben csak tizenöt, viszont a "hiányzó" vers is megvan, ugyanis Szolcsányi egy Szép Ernő verset (Néked szól) gyakorlatilag teljes egészében szerepeltet: mindegyik saját versének a mottóját Tandori kedvencének egy-egy kiragadott sora adja.

Ez a gesztus erősen hat az olvasásra (erősebben, mint ahogy a kötet elejére szerkesztett másik mottó a Moby Dickből). Ahogyan Szentpály Miklós, a kötet egyik kritikusa is megjegyezte: olyan érzésünk támad tőle, mintha a mottóvers széljegyzeteiből tevődne össze a kötet. És a Szép Ernő vers folyamatos jelenléte sokszor jótékony játékot folytat a Szolcsányi-szövegekkel, az enigmák feloldásában segítségünkre lehetnek a részletek, ugyanakkor a versek, mivel általában teljesen más regiszterben, köznapibb hangon szólalnak meg, sokszor mai, hétköznapibb témákról, érdekes kontrasztot adnak a patinásabb szöveggel. Ez a keverék, vagyis a majd' évszázaddal ezelőtt írt vers a mai, modern témákkal vegyítve ugyanazt mondja az olvasónak, mint Szép Ernő. A felszínről megszólalásainak, a versek témaválasztásainak okát, vagyis az egész kötet témáját, tétjét is a Néked szólban találhatjuk meg, amit az ismert sírvers is megfogalmaz: voltunk mint ti, lesztek, mint mi. Leszünk, mint ők. Vagyunk, mint ők voltak.

Tehát a felszínről beszél Szolcsányi a mélybe. A felszínről beszél Szolcsányi a mélyről.

Ahol a felszín olykor mosolygós, barátságo(nak tűnik), hiszen élünk, de baljós is, ezt a kettősséget a címekben is látni, a gyilkosok, patkányok a magántanítvány, a mandarin, a plüssmackó mellé kerül. Ahogyan a csontvázak táncolják körbe a papokat.

Ezért a karneváli kavalkád.

A külvilágról ír Szolcsányi, a nyüzsgő metropoliszokról, vagy épp az isten háta mögötti babonás falvakról, de mindenképp a hétköznapi kartonálarcokról (ahogy a Moby Dick idézetben is áll), a dolgozókról, szeretőkről, vagyis az idegenekről, a külvilágról. Ahol mindenkinek van formája, felülete, de mögötte, a határon túl, mélyen, mindenki alaktalan, megismerhetetlen, felcserélhető funkciójával. Ezért van ennyi foglalkozás, hiszen ha valakit a foglalkozásáról ismerünk, felületesen ismerjük, csak az életünkben betöltött funkcióját látjuk. És ezért a sok csoport, hiszen akit csak egy csoport részeként látunk, azt nem mint személyt látjuk, csak felületesen, bizonyos szempontból érzékeljük. "Minden tömeg széttapossa a saját arcát" – kezd Szolcsányi A kamionsofőrben. És ráadásul a mottók amennyire grandiózusak, vagy feltárulkozóan alanyik, a versek annyira kicsik, visszafogottak, és tárgyilagosan jobbára csak a külvilágot leírók. Így aztán – a szövegek egymásra hatásának játéka nem ér véget itt – a versek, a mottókkal együtt felnagyítódnak, grandiózusak és vallomásosak lesznek.

Szolcsányi második kötete egyszerre popos, egyszerre enigmatikus. Egyszerre személytelen és szemérmesen őszinte. Egyszerre nyitás a külvilág felé, és befelé záródás.

Hogyha hibáit kellene sorolni, az első, ami eszünkbe jut: néhol talán túlzottan enigmatikus. Nyelve egyébként is olyan, mintha egy szétollózott szövegből alkotna mondatkollázst, ami csak néha hiba, máskor jellegzetesség, de mintha a kelleténél többször mondana kevesebbet a szükségesnél. A felszínről szövegei általában inkább halványabban, homályosabban fogalmaznak, nem egy darab sokszori olvasásra sem adja meg magát olvasójának. Portréiban pedig a kelleténél többször látjuk azt, hogy a visszafogottság nem feltétlen erény. Kifejtetlenné lesznek az egyes témák a túlzott fegyelmezettségtől. Érzésem szerint a versek önmagukban nem idézhető versnek íródtak, ami összefügg azzal, hogy mintha nem állítanának semmi konkrétumot.

A fentiek ellenére egyáltalán nem semmitmondó kötet A felszínről, rájöhetünk például arra, miközben olvassuk, hogy azt a realitást, érthetőséget, szilárdságot, kapaszkodót, amit az egyes versektől várnánk (markáns címük miatt), és amivel csak néha találkozunk magukban a versekben, azt ha nem is az egyes versek, de az egész kötet megadja nekünk. Ugyan kevés kiemelkedő, emlékezetes verse van a kötetnek, de ha a borítóra vetünk még egy pillantást: alig látjuk az alakokat, az arcukat alig tudjuk kivenni ebben a felbontásban. A lényeg a kavalkád, a sötét a lábuk alatt. Ilyenek a versek is, ilyen a kötet is. Nem az egyes darabok a fontosak, a lényeg az egész kötetből áradó fülledt, lüktető, kísértetlakta világ és atmoszféra.

Megtévesztő kötet tehát A felszínről.

A költő mosolygós, kedves képe is megtévesztő a belső borítón. Az ember, aki itt beszél, valójában hűvös megfigyelő, miközben mosolyog, maga is kartonálarc mögül néz. Néhol a kegyetlenségig hűvös megfigyelő, és esze ágában sincs feltárulkozni nekünk, inkább minket, olvasókat akar nézni könyve lapjaiból. Ezért lehet, hogy néha, amikor beszél, nem is biztos, hogy számít neki, hogy megértsük, mit mond. Talán csak figyelni akar minket – gondoljuk és közben észre sem vesszük, hogy rég meggyónt nekünk.