A Mehliana, azaz Brad Mehldau és a Beat Musicból ismert Mark Guiliana formációja, amelyben Mehldau Fender Rhodes billentyűs hangszeren és vintage szintetizátorokon előadott játékát Guiliana dobokkal és hangeffektekkel kíséri, 2011-ben jött létre.

A Trafó hátsó terébe épített emelvényen áll Mehldau három szintetizátora, mellyel valósággal körbeépíti magát, külön kis szobát képezve a színpadon. Az első fal a közönség felé néző szintetizátor, mellyel több, különböző hangzást képes előállítani; a második oldal a Mehldautól megszokott stílust és hangzást talán a legjobban megközelítő Prophet08; végül pedig a színpad hátsó felére néző harmadik oldal, mellyel a basszusszólamokat és a basszusszólam helyét kiváltó, vagy éppen improvizációs egységként helyet kapó effekteket játssza; valóságos stúdióként működik: bonyolult, szövevényes zenei hangzásfolyamatot állít elő a szemünk láttára.

Brad Mehldau klasszikus hangzásvilágához szokott magyar közönsége Joshua Redmannal közös legutóbbi koncertje után merőben más, új, mondhatni határátlépő koncertet tapasztalhatott meg. Az eddig Mehldau-ra jellemző akusztikus, klasszikus zongorajátékhoz képest 180 fokos fordulatként értékelhetjük a koncertet – az elektronikus duó játéka azonban zárványként őrzi magában a korábbi életművet, az életmű klasszikus előzményének inspiráló hatását a koncert egészén érezni.



Kettejük interakciójában bár többnyire Mehldau játékának érvényesülése a látványosabb, mégsem mondhatni, hogy Mark Guiliana elveszik a zongorista improvizációinak sűrű és variábilis megoldásai között – játéka mellett Mehldau gyakran csak a basszusalapot adja.

Az szintetizátorok mérhetetlen hangzásbeli szabadságát Mehldau egyfajta klasszikus letisztultsággal ötvözi. Hol futamokként használja az említett effekteket (melyek közé néhol szinte hipnotikus hatású szövegbetétet kever), hol pedig játékosan felbontja, majd újra összeállítja a hangzás-mozaikokból álló szerkezetet.

E kettősség uralkodik a színpadon: az improvizatív zene rockot-jazzt-klasszikust átjáró zenei lánca néha szinte átlendül a hallgathatóság határán, a zene létének kérdését feszegeti. És képes arra is, amire oly sokan nem: a disszonanciát és a hangzást lerontásának végpontján nem “húzza vissza" a jó hangzás territóriumába. (Amikor már csak széteső, fülsértő zajok rendezetlen tömegét észlelni, nem rendezi, nem tompítja a torzítók és az effektek hatását: a káosszal játszik, még több, még roncsoltabb hangot ad hozzá, míg azok maguktól kezdenek lüktetni.)

A másik oldalról viszont a szét-széteső, majd újra összeálló számok, melyek mindaddig csak hangulati, hangszínbeli (kis)egységet mutattak, az utolsó etapra (a rájátszás előtti, hetedik számra) egy egészként, egységes zenei szövetként mutatkoznak meg – a többszörös szövegbejátszást, a drum-and-bass elemeket, a futamokat és dobszólókat nyilvánvalóan előre megtervezett hangzás egészeként, feszes megkomponáltságukban látjuk.

Míg a folyamatos utalásszerű, asszociatív hangulati játék működésében, elaprózódó hatásmechanizmusában, s ezek kiaknázásában elveszik a közönség, a zenészek eggyel előrébb járva a pepecselő effektjátékot egy szerves egésszé rendezik.

A koncentrált figyelmet kierőszakoló számok minden pillanatban, az utolsó percekig valami újat képesek mondani, s szinte meglepetésként éri a közönséget a produkció vége: a végpontról mint egy alapos és művészi kivitelezésű stúdiófelvétel főpróbájára tekinthetünk vissza a koncertre.

Mehliana: Brad Mehldau és Mark Guiliana
Trafó, 2013. 3. 9.