Ha van kultikus, széles közönség által ismert műve az utóbbi ötven év magyar művészetének, az Örkény István Tóték című munkája. Tudatosan írok munkát, és nem drámát, regényt vagy filmet. Örkény olyan modern mítoszt teremtett történetével, amely felülemelkedik a műfajokon. A másik magyar kultuszmű Bacsó Péter Tanú című alkotása. Érdekes, hogy Bacsó filmje és a Tóték filmváltozata egyazon évben, 1969-ben született (egy olyan időszakban, amikor már szabadabban lehetett megszólalni). Mindkét mű elsősorban az együgyű, gyermeki tisztaságot hordozó, a hatalomhoz alkalmazkodni akaró kisember és a paranoiás diktátor kapcsolatát mutatja be (bár a Tóték több rétegű, összetettebb alkotás). Nem lehet véletlen, hogy ez a két máig ható történet ekkora hatással van a magyar közönségre, zsigereinkben érint meg minket, tudjuk, érezzük a mindennapjainkban, hogy ezek a figurák mi magunk vagyunk, küzdelmeiket nap, mint nap átéljük. Ez a két karakter nem csupán egymás ellentéte, hanem egymás kiegészítője is. A diktátor nincs meg alázatos rabszolgák nélkül, de ez igaz fordítva is. Az irányításra vágyó nép kitermeli önmaga számára a zsarnokokat. Ők így ketten alkotják a "teljességet".

Az Örkény Színház előadása kortalan, lecsupaszított térbe helyezi a történetet, a világ négy égtája felé mutató iránytű rajzán lépkednek a színészek, a háttérben pedig egy pódiumi színpadot idéző, lámpákkal körbefuttatott függönyt helyeztek el. Az iránytű – az észak-dél vagy a kelet-nyugat ellenpólus –, jól érzékelteti a fent említett összetartozást, vagyis azt, hogy ezek a szereplők ellentétei és kiegészítői is egymásnak. Az előadás azonban ennél a koncepciónál tovább megy, nem csupán az alá-fölérendeltségi viszony komplementer jellegére fókuszál, hanem arra, hogy ez a két világ hiába feltételezi egymást, sosem tudja átlépni a közöttük feszülő kommunikációs szakadékot, sosem képes valódi párbeszédre. Önmagában minden szereplő világról alkotott képe koherens, az abszurditás pedig abból fakad, hogyha egymás mellé tesszük ezeket a történeteket, akkor egymásnak totálisan ellentmondanak. Mi akkor az igazság? Mi a valóság? Ezek az őrjítő kérdések itt nem csupán elméleti érdekességnek hatnak, hiszen a világ viszonylagossága egy ponton túl elviselhetetlen a benne létezők számára. Az előadás szerint pedig a megválaszolatlan kérdéseket csak a humor eszközével lehet oldani. Mert az irracionálistól való félelemre csak egy másik zsigeri, a racionálison túlról jövő "válasz", a humor adhat gyógyírt.

A valóság eme meghasadtságának és a párhuzamos igazságoknak az érzékeltetéséhez az Örkény Színház előadása nem a színdarabot vette alapul, hanem a Tóték regényváltozatát dolgozta át. A szereplők folyamatosan reflektálnak saját cselekedeteikre, nem megcselekszik, hanem narrálják saját életüket. Így az különböző helyzeteket többféle szemszögből ismerjük meg, nem objektív szituációt látunk, hanem azt, ki hogyan lát egy-egy eseményt. A nézőpontok ütköztetésén túl a prózai szövegből átvett leírások egyfajta távolságot is teremtenek szerep és szereplő között: önmagunkkal sem vagyunk azonosak, mondataink csupán utólagos magyarázatok a történésekhez képest, mégis ezek határozzák meg életünket, közérzetünket. És milyen történések is vannak tulajdonképpen az előadásban? Mondhatnánk, semmi. A lecsupaszított színpadon a szereplők nem cselekszenek (még a margóvágást is egy-egy bábuval játszatják el), csupán elmesélik nem létező életüket, amelyben az egyetlen, ámde hiábavaló cselekedet az őrnagy meggyilkolása.

Az előadás más eszközt is használ az eltávolításra, az önreflexióra. A darabot songok szakítják meg (ezért a pódiumszerű díszlet is), a leghangsúlyosabb szerepet a Minden elmúlik egyszer című második világháborús sláger kapja a történet elején és végén, amelyet annak idején csak a náci Németországgal szövetséges országokban volt szabad játszani. MINDEN ELMÚLIK EGYSZER, MINDEN VÉGÉHEZ ÉR, ÉS MINDEN DECEMBER ÚJ MÁJUST ÍGÉR, MINDEN ELMÚLIK EGYSZER, MINDEN VÉGÉHEZ ÉR, DE KÉT SZÍV SZERELME MINDÖRÖKKÉ ÉL. Borúlátó, ámde önmagában is kétértelmű ez a könnyed kis dal. Vajon a két szív szerelme vonatkozik erre a fent idézett szituációra? Lehetetlenség kitörni az egymást feltételező diktátor és az alattvaló kettős szerepéből? Vagy egyszer majd ez is elmúlik? Vajon van-e remény arra, hogy az egymással párhuzamosan futó valóságok egyszer összeérnek majd? Lehet-e egyszer valódi kommunikációt folytatni? A minap hallgatom a rádiót, politikusaink vitatkoznak. "Maguk lábbal tiporják a demokráciát az Alaptörvény módosításával", mondja az egyik, mire a másik válasza: "Maguk védik a demokráciát, akik néhány éve gumilövedékeket lőttek az ártatlan tüntetők közé?" Akár a legrosszabb házasságban. Hol és mikor lesz már érdemi párbeszéd? Más vigasz nincs, csak a humor és a távolságtartás.

Örkény István: Tóték

Szövegkönyv: Gáspár Ildikó

Játsszák:
Csuja Imre
Pogány Judit
Takács Nóra Diána
Epres Attila
Ficza István

Díszlet: Bagossy Levente
Jelmez: Benedek Mari
Dramaturg: Ari-Nagy Barbara
Zenei vezető: Kákonyi Árpád, Matkó Tamás
Rendezőasszisztens: Érdi Ariadne

Rendező: Mácsai Pál

Bemutató: 2013. március 9.
Örkény István Színház