A brit meseírónő 1968-ban írta az Angliában immár klasszikusnak számító A bagoly, aki félt a sötétben című könyvet, amely írói pályáján meghozta számára a nagy sikert. Hupp, a kis gyöngybagolyfióka hét éjszaka során újabb és újabb oldaláról ismeri meg a sötétséget, míg végül legyőzi a félelmét. Az első éjjel egy tűzijátékot néz meg, a másodikon egy öreg néni meséli el neki, hogy a sötétség kedves, mert eltakarja a szemünk elől a csúnya dolgokat. Hupp a harmadik napon egy tábortűzhöz repül, a negyediken megtudja, hogy a sötétségre szükség van, mert akkor jön a télapó, az ötödiken éjszakai állatokkal ismerkedik meg, a hatodikon távcsövön nézi a csillagokat. A hetedik éjjel Hupp végül találkozik Orionnal, a macskával, aki már arra tanítja meg, hogy a sötétség önmagában is gyönyörű.

       

Miközben végigmegy ezen a folyamaton, a szülei nem szidják, nem erőltetik. Segítséget kap ugyan, de alapvetően egyedül győzi le a félelmeit. A mese jó minta a szülőknek is, szidással, gúnnyal, megalázással nem lehet egy gyereket rávenni arra, hogy nyugodt legyen a sötétben.

Az éjszakai kalandozásokon kívül jellegzetes eleme a könyvnek, ahogy Gyöngybagoly úr, hazatérve a vadászatból, etetni kezdi a telhetetlen bagolygyereket. Szeretem a cickányt, mondja Hupp, és már kéri is a következőt. Újabb és újabb finomságokat követel magának, de a szülei nem tudják határtalan étvágyát kielégíteni. Ahhoz, hogy igazán jól lakjon, neki kellene vadászni menni éjszaka. Minden kisgyerekben ott rejlik ez a mohóság, hogy szinte fel akarják falni az egész világot, és talán éppen ennek a hajtóerőnek köszönhető, hogy Hupp végül úrrá lesz a félelmein. Le kell küzdenie a szorongást, ahhoz, hogy képes legyen a vágyait kielégíteni. És ha a szülők hagyják működni a kisgyerek ösztöneit, akkor előbb-utóbb túl fog lendülni a nehézségein.

  

A könyvet a világhírű olasz illusztrátor, Anna Laura Cantone kócos, humorosan elrajzolt, karikatúrszerű figurái díszítik. A történet szereplői mind egy kicsit másképp jelennek meg, mint ahogy általában megszokhattuk – óriási orrok, eltúlzott vonások, túl nyúlánk vagy éppen túl tömzsi figurák. Az illusztrációk elsősorban a mese humorát hangsúlyozzák, illetve fokozzák, sokszor jelentéktelennek tűnő szituációkat mutatnak meg viccesen, bájosan mulatságossá teszik a gyerekek számára a botladozó bagolyfiókát. A humor pedig a legjobb ellenszere a félelemnek. Egyik kedvenc példám, amikor Hupp nem hagyja aludni Gyöngybagoly urat, mire hibbant kis nappali madárnak nevezi az apja a fiókát. Cantone illusztrációján pedig egy részeges kacsát látunk a bagoly helyett. A kép Gyöngybagoly úr perspektívájából láttatja a helyzetet, a szétesett kontúrok jól érzékeltetik az apa kialvatlanságát. Cantone sokszor bele is ír a rajzaiba egy-egy idézetet, ez segít összekapcsolni a meséből megidézett szituációt a képpel.

      

A könyv 2012 októberében jelent meg a Pozsonyi Pagony Kiadónál, és most tavasszal itt van a másik, eredetileg korábban íródott kötet: A cica, aki haza akart menni. A történet Szuzie-ról, a francia kiscicáról szól, aki szereti kergetni a pillangókat, és szereti, ha visszafelé simogatják. De egyszer elalszik egy légballon kosarában, és átrepül a Csatorna felett, Angliában köt ki. A mese során a kiscica mindent megpróbál, hogy hazajusson Franciaországba. Gumicsónakra és szörfdeszkára száll, úszik és hajózik, és végül tényleg hazatalál. Mert hiába bánik jól vele Angliában az új gazdája, Bertie néni. Mindenütt jó, de a legjobb otthon. És ezt nemcsak a gazdájukhoz ragaszkodó cicák, hanem a gyerekek is jól tudják.

Bár A bagoly, aki félt a sötétben című könyv a híresebb, számomra mégis Szuzi története a hitelesebb. Ez a mese jobban megmutatja azt a mindent átszakító vágyat, amelyet a gyermek átél, amikor honvágya van. Éppen ezért könnyebb is a cicával azonosulni még akkor is, ha maguk a szituációk szándékoltan elrajzoltak. A történet befejezése sem olyan magától értetődő, sokáig drukkoltam annak, hogy Szuzie Bertie nénivel maradjon, aki mindvégig szeretettel bánt a cicával, és többet is törődött vele, mint eredeti kisgazdái Franciaországban. És hogy a mese mégis azzal ért véget, hogy Szuzie visszament a régi helyére? Ez nem csupán a honvágy ábrázolásáról szólt, hanem arról is, hogy nem biztos, hogy mindig ahhoz ragaszkodunk a leginkább, aki a legjobban bánik velünk. Mint ahogy ez sokszor tapasztalható a szülő-gyerek vagy más emberi kapcsolatban.

  

Ezzel szemben a baglyos mesében talán nem voltak elég meggyőzőek azok a helyzetek, amelyek megszerettetik Huppal a sötétséget. A sötétség azért félelmetes egy kisgyerek számára, mert tele van fantázialényekkel, boszorkánnyal, farkassal, ördöggel, a saját belső szorongásait vetíti ki. Nehezen tudom elhinni, hogy egy kisgyereket tényleg megnyugtat az az érv, hogy a sötétségtől azért nem kell félni, mert ilyenkor jön a télapó vagy lehet tűzijátékot nézni, tábortüzet rakni. A gyermeki logika nem ilyen racionálisan működik. De az is lehet, hogy tévedek, mert a könyv népszerűsége azt bizonyítja, hogy sok család számára mégiscsak működik ez a mese.

Jill Tomlinson: A bagoly, aki félt a sötétben; A cica, aki haza akart menni
illusztrálta: Anna Laura Cantone
Pozsonyi Pagony, 2012, 2013
2490 Ft