Persze, a műfaj alapvető elemei – ha nem hámozgatjuk a történetet odáig, hogy meta-jelentéseket kapjunk – egyértelműen szem előtt maradnak. Mind a megfigyeltet észrevétlenül megfigyelő személy jelenléte (mely egyébként Ozon korábbi alkotásában, az Uszodában és Hitchcock Hátsó ablakában is lényegi elem), mind a "bűnös" manipulatív jellemének kibontása ezt szolgálja. Ráadásul a főszereplő karaktere első ránézésre jól eltalált: a koraérett tizenhat éves Claude (Ernst Umhauer) a hideg és intelligens tekintet mögött megbúvó csendes-eszelős típus.
A fiúnak kellő írói tehetsége van ahhoz, hogy irodalomtanárának, Germainnek (Fabrice Luchini) figyelmét felhívja magára, majd bele vigye őt egy bizarr játékba. Ez pedig a következő: egy házi feladatként megadott fogalmazás ürügyén szépen lassan bekúszni osztálytársa családjának életébe, és szívni annak éltető, családot összetartó energiáját, azaz magáévá tenni az anyát (annak testi és lelki értelmében egyaránt). Így Claude folytatásos regényének szereplői a Rapha-család hús-vér tagjai lesznek. Akiket eleinte tisztes távolságból figyelt, azokat a házon belül (egyre pofátlanabbul és merészebben) az ajtó mögül lesi meg, majd kihallgatja őket, végül befolyásolja a megfigyelés tárgyát, és maga kezdi alakítani a teljesen átlagos és ideálisnak tűnő család életét. Germain pedig, aki nem elég tehetséges ahhoz, hogy csinálja, így inkább tanítja az írás művészetét, adja Claude alá a lovat. 
A tanár a korrepetálás leple alatt arra buzdítja a fiút, hogy szereplőit dolgozza ki alaposabban, formálja őket, teremtsen számukra konfliktusokat, és óvakodjon a lapos történetmeséléstől. Claude ezáltal oly annyira beépül Rapháék életébe, hogy egyrészt ő lesz a család kedvence. Germain és a Minótaurosz labirintusa nevű galériát vezető felesége (Kristin Scott Thomas), ahogy olvassák Claude fogalmazásait, egyre nagyobb kíváncsisággal viseltetnek iránta, és egyre meghökkentőbb jelenetekkel találkoznak. Már mi is alig hiszünk a szemünknek, amikor a fiú meglesi a Rapha-házaspárt szeretkezés közben, mikor megcsókolja "a középosztálybeli nők tipikus illatát" árasztó anyát, Esthert (Emmanuelle Seigner). Itt már sem a tanár, sem mi nem tudjuk, hogy mi a valóság és mi csupán Claude fantáziájának terméke. Ozon a fikció és a megtörtént események között nem húz határvonalat. Mint, ahogy azt sem jelöli meg egyértelműen számunkra, hogy kinek a szemszögéből is nézzük az eseményeket, és ezen a ponton bicsaklik meg kicsit a film, így nem lesz belőle igazán jó thriller. Végig külső szemlélőként figyeljük a cselekményeket, mert egyszer sem tudunk azonosulni a csonka családban felnőtt, önkényesen játszadozó Claude-dal, de Rapháék sincsenek elég jól kidolgozva ahhoz, sőt egyenesen klisékből épülnek fel karaktereik, hogy nekik szurkolhassunk. Eleinte úgy tűnik, a család az áldozat, végül azonban úgy vonulnak ki a film cselekményéből, mintha mi sem történt volna. Germain pedig a szemünkben eleinte csak egy naiv, irodalomfanatikus tanár, aki cinkossá válik, de végül ő lesz Claude történetének igazi áldozata (a film utolsó jelenetének megcsavarásával pedig győztese).  Az pedig csak mellékesen megemlítendő, hogy a várva várt gyilkosság is elmarad, pedig Ozon sokáig feszíti a húrt, de a film végére feladjuk a végső borzongásba vetett hitünket.
Thrillerként a film nem olyan nagyszerű, mint amilyen bravúros a forgatókönyv, mely még azt is megkérdőjelezheti, hogy egyáltalán létezett-e Germain tanár úr, és nem volt-e csupán Claude agyszüleménye.  A film ráadásul teli van művészeti utalásokkal (bevonja többek között az Odüsszeiát, az Iliászt, Pasolinit), önreflexív elemekkel (a film alapja az Uszodáéhoz hasonló, és egy rövid jelenet erejéig az elhagyhatatlan homoszexuális kapcsolat is megjelenik). Ami a leginkább metaalkotássá teszi a filmet, az az, hogy arról szól, hogy miként kell jól elmondani egy történetet. A filmben elhangzik a mondat, hogy akkor jó egy sztori, ha úgy ér véget, hogy egyszerre kiszámíthatatlan és mégis egyértelmű a megoldás. Claude látszatra ezt a megoldást a saját regényében nem találja meg, belebukik. Pont mikor az említett galériát, a Minótaurosz labirintusát kell bezárni, a fiú is elvész történetének szövevényében, nem jut a végére.
Azonban igazi célját, hogy az olvasót manipulálja (ez esetben Germaint), és annak életébe férkőzzön, mégis sikerül megvalósítania. Ozonnak pedig minket sikerül megtévesztenie, félrevezetnie saját forgatókönyvének labirintusában, és a saját filmjének befejezéséül minden bizonnyal azért nem a gyilkosságot választja, mert ennek elhagyásánál nem talált meglepőbb és logikusabb befejezést. 

A házban (Dans la maison)
Színes, feliratos, francia thriller, 105 perc, 2012.

Rendező: François Ozon
Forgatókönyvíró: François Ozon, Juan Mayorga
Zeneszerző: Philippe Rombi
Operatőr: Jérôme Alméras
Producer: Eric Altmeyer, Nicolas Altmeyer, Claudie Ossard
Vágó: Laure Gardette

Szereplők: Fabrice Luchini (Germain), Ernst Umhauer (Claude Garcia), Kristin Scott Thomas (Jeanne Germain), Emmanuelle Seigner (Esther Artole), Denis Menochet (Rapha Artole)

Korhatár:


Bemutató: 2013. március 14.
Forgalmazó: Vertigo Média Kft.