Mi lehetne ugyanis annál abszurdabb kép e korból és korról, mint egy tizenkét nyelven beszélő raktáros, aki a tiszapalkonyai hőerőmű füstjénél aletheiáról és pattimokháról értekezik, miközben nemhogy akkor, 1955-ben, hanem egészen a nyolcvanas évek végéig nem jelenhet meg egyetlen írása sem, és az elképesztő nagyságú életmű egy része még ma, 2007-ben is kiadatlan. Ugyanis Hamvas a marxista irodalompolitika pontifex maximusa, Lukács György által cerebrált silentium-misék egyik áldozati báránya lett 1948-ban (olyan illusztris társakkal együtt, mint Weöres, Vas István vagy Tábor Béla), hogy a halotti csönd 1990-ben a posztumusz Kossuth-díj csinnadrattájába váltson hirtelen. Ezt a (hang)robbanást megelőzi a „szamizdat-kor”, amikor a Hamvas-írások a titkos tanítások mágikus aurájától körüllebegten járnak kézről kézre, és jelentenek be egy olyan magas fokú, realizált létre való igényt, amitől a késő-Kádár-kor világa nem is állhatott volna távolabb. Innen pedig a jó harminc éve már testében is halott – ide kéne most egy helyre kis skatulya, hogy azt mondja: író vagy filozófus vagy esszéista vagy gondolkodó vagy munkásember vagy borász vagy stb., legyen hát egyszerűen: – H. a rendszerváltás azon-melegében megkapott díjjal egy szempillantás alatt a magyar nép legitimáltan ünnepel(he)t(ő) gondolkodójává vált.

Ezzel párhuzamosan egy időre a „hivatalos” irodalomtudomány is intenzívebben kezdett foglalkozni Hamvassal, azonban az illegalitás zsongító érzetének eltűntével már nem jelentett valódi kihívást az egyre következetesebb módon szaktudományivá váló irodalmi és filozófiai közbeszéd számára a hamvasi esszényelv csapongó „felszínessége” és rendszertelensége. Így a Hamvas-rajongás pandantjaként hamar megjelenik a Hamvas-iszony, vagy (ahogy Szántó F. István fogalmaz) a „Hamvas-idioszinkrázia”. Mindehhez erősen hozzájárult a rendszerváltás körüli konjunktúra is, amennyiben az irodalomtudomány hivatalosságán kívüli méltatások áradata (valamint azok esetenkénti kritikátlansága és reflektálatlansága) erős ellenszenvet ébresztett a „szakmában”.

Egyszersmind megindult Hamvas szekértáborba szorulása is: mivel a progresszívnek tekintett, a (poszt)modern irodalomelméleti felismeréseket tematizáló irányzatok nem látszottak tudomást venni róla, a tradicionálisabb irodalomfelfogással operáló, a népiességhez köthető irányzatok hitbizományává kezdett válni a Hamvas-recepció. Az éppen Hamvas által meghaladni kívánt leegyszerűsítő ellentétek látszottak kibontakozni az életmű tárgyalása kapcsán (például: népies-urbánus), hogy egészen a végletekig vulgarizált jobb- és baloldal szembeállító paradigmája keretében értelmeződjön és silányodjon el a hamvasi gondolatiság. A nevét viselő intézet működése révén is a politikai harcok össztüzébe került, a vele foglalkozó amúgy legtöbb esetben igényes írások is gyakran a történelmi-ideológiai „ressentiment” sértett hangját ütik meg. Az abban érdekelt néhányak Hamvas par excellence jobboldaliságát igyekeznek bizonyítani, hogy olyan abszurd jelenségek állhassanak elő, amit Hamvas nevének és szélsőjobboldali-idegengyűlölő magyar zenekarok egymás mellé kerülése jelent.

Az irodalmi szakma hallgatásának ellenére – vagy éppen azért – a Hamvas-recepció populáris, az akadémikus tudományon kívül eső formái azonban még ma is láthatóak és nyilvánvaló módon sokkal jobban hatnak, mint egy ötszáz példányszámos irodalmi folyóiratban közölt értelmezés. Az ugyanis komolyan végiggondolandó következtetéseket von maga után, ha egy kulturális alapítvány kilencedik szemeszterét indítja Hamvas Béla munkásságáról, és a korántsem alacsony ár (1500 Ft/alkalom) ellenére képes fenntartani magát és programjai látogatottságát. Az Ars et Vita nevű szervezet féléves programsorozatai egy-egy fontos hamvasi téma köré csoportosulnak, amelyek azonban vannak annyira tágan értelmezettek, hogy az egyes előadások érthetőek legyenek akár minimális előismeret birtokában is. A továbbiakban egy ilyen eseményről lesz szó.

Március 29-én dr. Thiel Katalin előadása került sorra, amely esztétikum és etikum viszonyát vizsgálta Hamvas Béla írásaiban és a nyugati bölcselet történetében. Az egri tanárképzőn tanító (amúgy az ELTE filozófia szakán végző) Thiel átütően szimpatikus egyéniség, megjelenése jó ízléssel ötvözött nyugalmat sugároz, dikciója tiszta és határozott, röviden „rendben van”. Frusztráció, mizantrópia, ál-értelmiségi közöny vagy gőgös egománia nyomát sem lelni nála, ami azért a magyar felsőoktatásban fehér hollónak kijáró tiszteletet érdemel. Kitűnően felépített előadása két részből állt: az elsőben a címben megfogalmazott viszony megjelenési formáit tekintette át Platóntól Heideggerig, majd ugyanennek a kérdésnek a Hamvas-életműben betöltött szerepe került terítékre.

Előbbinek ijesztően szélesre tárt spektruma nem járt végletes lebutítással, de nem is hatolt egy átlag-középiskolai filozófia-gyorstalpalónál sokkal mélyebbre. Alaptézisét, miszerint esztétikum és etika összetartozása a felrajzolt ívbe tartozó minden jelentősebb filozófusnál (Platón, Arisztotelész, a középkori skolasztika, Kant, Schelling, Kierkegaard, Nietzsche, végül Heidegger) kimutatható, világos fogalomhasználattal, közérthető érveléssel, és arányos mennyiségű idézettel igyekezett bizonyítani. A műalkotás eredetéből citált mondat („A művészet az igazság működésbe lépése”) zárta ezt a részt, amely kompaktsága és az előadásmód ereje révén igen meggyőző volt, azonban némi hiányt is hagyott maga után. Ugyanis a fentiek alapján egy zárt, homogén filozófiai hagyomány tételeződött, amely valamely önvaló igazság egyöntetű és örökkévaló természetét támasztaná alá, míg a vélemények pluralitása, rivális diszkurzusok megléte nem kapott teret az előadásban. Természetesen nem várható el, hogy háromnegyed órában különösebb komplexitással merüljön fel példának okáért a szofizmus és platonizmus viszonya, vagy a szkepticizmus korántsem csak a huszadik századra jellemző problematikája, de néhány reflexív megjegyzést talán megérdemelt volna egy másik narratíva lehetősége is. Thiel Katalin ugyanakkor kitért előadásának vázlat-jellegére, és az azt követő beszélgetés némely bántóan egyszerűsítő gondolatára reagálva hangsúlyozta is a további árnyalás fontosságát és a kérdéskör összetettségét.

A második rész a hamvasi realizálás fogalma köré épült, amely az életműben központi fontossággal bír, ugyanis a résszerű, földi életben az abszolút, valódi lét megvalósíthatóságát és megvalósításának kényszerét jelöli. Thiel ugyanezt a kérdést az életből életművet alkotó, reflektált, tehát – heideggeri nyelven szólva – „létmegértésbeli létezés” felől közelítette meg, mégpedig a Patmosz 3-ban szereplő Életmű című esszé alapján. A hamvasi kulcsfogalmakból (Rend, megformált élet, egzisztencia) felépített modell szerint a realizálás dimenziójában képes egységet alkotni a létezés esztétikai és etikai aspektusa. Előbbi a logosz jegyében fogant lényegi létezést jelöli, utóbbi pedig a metapoieszisz fogalma által előírt magatartást, azaz a személyiség képességét és kész-ségét önmaga „megemelésére”, az Übermensch-sé válásra. Nietzsche itt elsősorban mint a „morálon túli morálért” alapállás képviselője került elő, Kierkegaard-ral együtt (Thiel fő kutatási területe kettejük Hamvasra gyakorolt hatása), akik éppen ezen törekvésük révén válhatnak valódi moralistákká Hamvas szemében. Ugyanakkor olyan moralisták, amilyennek Hamvas feltehetően magát is tartotta, akiknél a jó nem önmagában és önmagáért érvényesül, valamint nem választható el a széptől és a jótól. E három fogalom összetartozása az axióma magától értetődőségével van jelen az életműben, és nemcsak az Életműben.

Hamvas rendszertelensége mögött ugyanis egy humoros-dühös „mégis-rendszer” bújik meg, ami egyfajta centrális energiaként ott munkál a gyakran logikailag-tartalmilag ellentmondásos írások mélyében. Egy idézetében Thiel maga is belefutott egy ilyen problémába, ahol Hamvas az irodalom nyelvét szofizmusnak nevezi, magára hagyva az olvasót értetlenségében, hogy akkor hogy is van ez az általa oly gyakran idézett Goethével, Shakespeare-rel, Georgéval, hogy saját regényírói munkásságát ne is említsük. Az előadó úgy értelmezte a mondatot, hogy az csak a nem a logoszból táplálkozó irodalomra vonatkozik, így persze elvette a kijelentés abszolutisztikus élét, de egy önmagában sokat nem mondó tautológián kívül sok nem maradt helyette.

A hagyomány megkérdőjelezhetetlen egység-elvét képviselő status absolutus imperatívusza ehhez hasonló kategorikus, leegyszerűsítő, és kevéssé reflektált kijelentésekre ragadtatják néhol Hamvast, amely érthetővé teszi, hogy e nyelvezet és attitűd erős idegenség-érzetet vált ki sokakból. Itt érhető tetten az a pont, ahol a Hamvas-befogadás két szélsőség irányába mozdulhat, és válhat rajongássá vagy iszonnyá.

Jóllehet Hamvas maga is reflektál saját felszínességére és türelmetlenségére néhány írásában, aki fundamentalistáként olvassa őt, nem tűri meg az idolt érintő ilyen kritikát. A szektarianizmus éppen azt a metódust alkalmazza, amitől H. óva int: rejtőzködésre használ valamely elméletet, vallást, gondolatot, hogy mindenáron elkerülje a szembenézést önmagával. Így válik pszeudoszszá az eredendően az aletheia igényével fellépő igyekezet, és dogmatikus kizárólagossággá a valódi hiten alapuló élet-jóga. Az teljességgel érthető, hogy a posztmodern világhelyzet káoszában élni kényszerülő individuum számára a spiritualitás igénye rendkívül erősen lép fel a személyes élet szintjén, és minden, a globális kapitalizmus síkvilágánál cseppnyivel mélyebbnek tűnő jelenségre a megváltás lehetősége vetül. Az instant-megvilágosodás kurzusoktól a teltházas drogelvonókon keresztül a valódi elmélyültség esélyét kínáló, leggyakrabban kevéssé látható spirit-oázisokig minden ettől az igénytől hangos. A transzcendenciát evidens feltételként kezelő Hamvas-életmű témája és kinyilatkoztató hangvétele különösen alkalmas ezen igény megjelenítésére, és ily módon, a pszeudológiává válásra is.

„Jó” példája volt ennek egy másik, érintőlegesen Hamvassal foglalkozó előadás-beszélgetés március 13-án az Ars et Vitától néhány lépésre található Imladris Kulturális Központban. Miklóssy Endre Hamvas-monográfus, irodalomtörténész beszélt a 20. századii magyar szellemi élet „láthatatlan történetéről” (Várkonyi Nándor, Fülep Lajos, Szabó Lajos és Hamvas Béla főszereplésével) egy Hamvas-előadássorozat keretében. Figyelemre méltó, hogy az alig pár hónapja működő egyesület egyik legelső programja éppen Hamvas köré szerveződik – mindez alátámasztani látszik azt, hogy a hamvasi gondolatkör iránt kiemelt érdeklődés mutatkozik. Az előadást követő beszélgetést kihasználva egy nem is annyira finoman személyiségzavaros önjelölt próféta negyedórán át értekezett saját látomásairól, ufókról, a gonosszal való szembeszállás fontosságáról – mindezt persze Hamvas kapcsán.

Az Ars et Vita-beli beszélgetésen hasonló incidens nem történt, mégis érdekes volt megfigyelni, milyen zökkenőmentesen tevődött át a hangsúly pillanatok alatt a realizálásról a posztmodern nyelvi nyegleség szapulására. Mindehhez Esterházy szolgált apropóul, akire éppen Dúl Antal, Hamvas kiadója és egyik legmélyebb értője, sütötte rá a „logosz-parazita” bélyegét. Annak ellenére, hogy – Thielhez hasonlóan – én magam is nagyon nehezen olvasom Esterházyt, fontosnak tartottam megemlíteni a nyelvi játékok mögött meghúzódó tudatosságot, ami lényegi filozófiai vonatkozásokkal is bír. Ugyanez igaz a laikus felháborodást kiváltó „elfelejti használni az idézőjelet”-magatartásra is, ami az intertextualitás irodalomfelfogásához kötődik, ily módon talán több, mint a hétköznapi értelemben vett lopás. Dúl Antalt láthatóan feldúlja, hogy a nyelv nemcsak valamely gondolat megjelenítésének eszközeként funkcionál, hanem önmagára is utal, és vannak (minthogy mindig is voltak) olyan alkotók, akik ezzel a lehetőséggel reflektáltan éltek. Számára az, hogy Esterházy Hamvas-mondatokból montázsszerűen ír szöveget, Hamvas elárulása, tehát blaszfémia. Ilyen tekintetben külön érdekességnek ígérkezik az április 13-i előadás, ahol Odorics Ferenc ex(?)-dekonstruktőr beszél József Attila spirituális verseiről, mivel a posztmodern elméletben való jártassága révén reflektálni tud ezekre a kérdésekre.

A nyelvfelfogások különbözősége e fenti, Dúl Antal-i felfogásban morális hangsúlyt kap, és így válik minden nem nyíltan morális érdekeltségű szöveg alacsonyabb rendűvé egyszersmind. Nagy a veszély, hogy a világképi szigor, ha spirituálisan mégoly tiszta is a forrása, a kortárs történések elől elzárkózó magatartással maga számára is szellemi börtönt épít. Nem gondolom ugyanis, hogy Hamvas és Esterházy, vagy a Máté-passió és mondjuk Sting, mint a megvetettként emlegetett popzene képviselője ne lenne összeegyeztethető a befogadói oldal szempontjából. Ha a realizálást dinamikus, az emberi személyiség egészét érintő, önfejlődési mozgásként értjük, akkor ez sokkal több kell hogy legyen, mint a magaskultúra toposzaival leírható receptek mechanisztikus alkalmazása és a szellemi aktivitás „bedobozolása”. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy „az igazságról való tudás személyes feltételét kell megteremteni”— ahogy ezt maga Hamvas írja az Extázisban.

Az előadás és a beszélgetés mindazonáltal inspiráló volt, amennyiben a saját álláspont definiálása – és végső soron az önmegértés – csakis a másikkal folytatott dialógus révén történhet. És persze PR-szempontból sem utolsó, hogy középkorú hölgyek tudakozódnak őszinte érdeklődéssel gondolataim forrásvidéke iránt, és még az összehasonlító irodalomtudomány szóösszetétel sem rémiszti el őket teljesen.

Fotó: [a]http://www.terebess.hu[text]www.terebess.hu[/a]