Tél volt, december. Aznap nem esett a hó, és azt hiszem, az eső sem, de hideg volt. Negyedik napja éltem, amikor agyonlőtték az apámat.

Nagyon sokszor kérdeztem a nem túl kiterjedt családom tagjaitól: hogyan történt? A gazember másfél méterről lőtt, TT pisztollyal, kétszer. Apám azonnal meghalt. Mindig meg kellett ígérni, hogy nem beszélek erről. Nem értettem, de úgy tettem, mintha érteném.

Alkotó, gondolkodó ember volt, mérnök. Olyan klasszikus rendes-becsületes mérnök, aki gépekkel foglalkozik, fontos helyeken dolgozik, nagyon sokat, és szereti a családját. Ketten voltunk testvérek. A nővérem akkor volt három és fél éves: Ők már ismerhették egymást.  Én nem láttam őt soha, de a hiányát folyton éreztem, és éreztették is velem mindenütt. Az iskolában, ha rosszaságon   kaptak, rám szóltak, hogy küldjem be az apámat. Azt válaszoltam: "Apám meghalt." 

A legtöbbször néma csend következett, nem mertek rákérdezni, melyik oldalon. Hogy ellenforradalmár volt-e, vagy kommunista. A kérdező megizzadt, nem volt mindegy. Hisz ha ellenforradalmár volt, akkor mehetünk tovább, következhet, hogy akkor küldd be az anyádat, és onnantól úgy is kell kezelni a kölyköt: az ellenség gyereke. Ha viszont kommunista, akkor egy mártír gyermekének természetesen el lehet nézni azt, amiért egy apának be kéne menni az iskolába. Egyik tanárnő úgy oldotta meg velem az egészet, hogy a nagyszünetben az udvaron mindig elkérte az iskolaköpenyemet, leterítette a kőre, és ráült, majd intett, mehetsz játszani.

Apám nem volt kommunista.  Az anyámat, aki fodrásznő volt, azok még be is akarták szervezni, miután megölték a férjét. Sima emberölési ügyet faragtak belőle, magánjellegű összeszólalkozásnak álcázva az okot.

Sokáig nem tudtam elképzelni – hogyan történhetett. Csaknem negyven évvel később beleolvashattam a bírósági aktájába, ott le volt írva minden részletesen. Kivéve persze a gyilkosság igazi okait. 1957. december 27-én az áramszolgáltató területén az egyes porta közelében éjfél után pár perccel három férfi találkozott: a gyilkos, annak egy barátja – és az apám. A "barát" a vizsgálat során azt a szemenszedett hazugságot ismételgette, hogy a tettes önvédelemből tüzelt. Később el is ítélték hamis tanúskodásért.
 

Hányszor levetítettem már magamnak gondolatban, amit ott a jegyzőkönyvben olvastam: elöl megy az apám, mögötte a bérgyilkos, az után a hamis tanú.  A bérgyilkos fél. Csőre tölti a revolverét. A závárzat hangjára apám hátrafordul – közben beleszív a cigarettájába –, és azt mondja: "Nekem is van ilyenem."  A gyilkos kétszer lő. Még nem is akarna ölni, csak megijed a cigarettás kéz mozdulatától, azt hiszi, apám lőni fog.

A boncolási jegyzőkönyv szerint az egyik lövedék a szívet találta el, a másik a máj roncsolásával a gyomorban állt meg, az áldozat életét a gyors orvosi segítség sem tudta volna megmenteni.  Néztem a halottkém helyszíni fotóit: végre, végre láthatlak, Apám! Milyen esendő, milyen szerethető vagy! Néztem a két lövedéket, ami a jegyzőkönyvhöz csatolva szintén az akta része volt: tehát ez a szívedbe, ez a gyomrodba. És mégis, valami nagy katarzis volt ez az egész szembesülés. Lett végre apám.

Kreutz László József, 1957 december 27. (2. rendőrségi felvétel)

A jegyzőkönyvből egy ember lépett ki elém, akinek az élete épp olyan valóságos volt, mint a halála, és ezentúl ő állt ott, ha apámra gondoltam – ahelyett a nehéz, ködös, elviselhetetlen legenda helyett, amibe eddig hiába meresztettem a szememet.

27 éves volt. Az orosz tiszti oldalfegyvert, a TT pisztolyt az ügyészség átadta a soproni határőrségnek. Apám véres ruháját elásta a testvérnénje.  Nagyapám elméje megbomlott – később minket hibáztatott a  nővéremmel, többször kaptunk verést is tőle.

Kreutz László József, 1957 december 27. (1. rendőrségi felvétel)

A bérgyilkost átverte a hatalom, nyolc év börtönt kapott. Jó magaviseletéért hat év után kiengedték. Háromgyerekes apa volt. Meg akartam keresni – de mire utolértem volna, már elhalálozott. Az egyik lányával sikerült beszélnem, de az annyira rettegett az egész ügytől, hogy teljesen elzárkózott minden további kapcsolat elől. Szerettem volna megtudni, ő hogyan élte meg gyermekkorában az apja bebörtönzöttségét, mit tudott, mit gondolt az apjáról. Hogy az iskolában arra a parancsra: "Holnapra küldd be az apádat!" – ő vajon mit felelt.
  

Nagyon furcsán éreztem magam, amikor felhívtam: vonalban vagyok valakivel, aki nagyon közel van az igazsághoz, ahhoz a speciális igazsághoz, az én igazságomhoz, talán most megtudok valamit, és vége lesz ennek az iszonyatnak, talán el tudom temetni én is őt.

Regresszióban voltam, hosszan hallgattam a telefon monoton szignálját. A gyilkos lánya már rég letette. Megizzadt a tenyerem, mire nagysokára én is le tudtam tenni a kagylót, ami már ólomsúllyal húzta le a karomat. Nem tudtam meg semmit. Talán egyszer írok egy drámát erről a meg nem történt beszélgetésről, és ott majd válaszolok a kérdéseimre.

A színpadon két szék lenne, ötvenes évekbeli egyszerű fa székek, a háttérben kinagyított fényképek, egy fekete Pobeda, egy lódenkabát, egy kalap, egy TT-pisztoly, és odateszem helyszínelő rendőrségi fotót az apám holttestéről, amit elloptam a bírósági aktából: a szája környéke csupa vér, a gyomorba csapódó lövedék okozta légnyomáskülönbség kicsapta az ott keringő vért. 

Kreutz László József, 1957.december 27. (3. rendőrségi felvétel)

Ezt a képet elvittük a temetőbe, újratemettünk mi is. Rátettem a sírjára a képet, én így rendeztem meg az apám újratemetését.

 

ElektroKreutz: Legenda '57 (elektrobalett, 2012)