A fiatal fotósok mélyebb megismerését valójában nem teszi lehetővé ez a kiállítás, de felkelti irántuk az érdeklődést, egy-két pillanat erejéig rálátást ad a művészek egyedi látásmódjára és technikáira, valamint arra, hogy miképp lehet reflektálni a tárlat hívószavai közül néhányra, melyek a teljesség igénye nélkül: ars poetica, individuum, önreflexió, társadalmi szerepvállalás, a fotográfia szerepe, üzenet stb.

Mindemellett ezek a röviden felvillanó művek a lehető legteljesebb módon vannak dokumentálva és kommentálva: nem csupán egy címet kapunk a fotók mellé, hanem egy rövidebb koncepcióismertetést is. Ezen túlmenően pedig egy közel húsz oldalas – tömör elméleti reflexiókat és egy rövidebb interjút tartalmazó – kis füzet ad lehetőségét a kiállított művek mélyebb megismerésére.

A kiállítás két térrészre bomlik. A belső, intimebb helyiségben látható Szalai Dániel Ahogy magamat látom című képe, mely az elhelyezéssel játszik oly módon, hogy a fallal szemben installálták, így megvonja tőlünk az optimális szemlélési távolságot, nem tudunk elég messze menni ahhoz, hogy átláthassuk a hatalmas méretű önarcképet. Egymáshoz nagyon közel láthatjuk Szent-Iványi Réka Egy estém otthon és Bakonyi Zsuzsa Sebezhető vagyok és bátor című fotóját, melyek egyaránt az alkotó által felvállalt intimitásra építenek. Szent-Iványi esetében a gyermekek esti fürdőzésének bensőségességét erősíti a kép álamatőr homályossága. Bakonyi Zsuzsa képén érződik a műviség, hogy minden a kamera kedvéért történik, ezt jelzi a kép különböző fényterületekkel történő felosztása; a kitárulkozó, önfeladó testtartás. A kép címével szembe megy, hogy a megmutatkozás mindössze a felsőtestet érinti, hogy láthatóan egy védett otthoni közegben vagyunk, még úgy is, ha az alakot két oldalról hideg, kívülről beszűrődő fények érik utol; egy szemüveges ember a szemüvege nélkül igazán sebezhető.

A nagyobb tér felé haladva látjuk Illés Katalin Ez tesz Téged annyira mássá, annyira vonzóvá című kollázsát, mely a szerző különböző szerepeit felmutató képek szaggatott-tépett darabjaiból áll össze. A két termet összekötő átjáróban, egymással szemben állnak Bíró Eszter Lenyomat és Halotti maszk című vegyes technikával készült művei és Gyuricza Mátyás Anya, Apa nevet viselő alkotása. Mindkét szerző a keletkezést és a teremtést mutatja meg képein. Míg Bíró a szerző mint test, mint beazonosítható alany nyomhagyását értelmezi, addig Gyuricza arra mutat rá, mi az, vagyis kik azok, akiknek ő a nyomhagyása, a kézjegye és egyszersmind a szintézise.

A nagyobb térbe érve egymás mellé helyezve látunk három képet: Máté Balázs Parafrázis cím nélküljét, Hodosy Enikő Otthagytam és Gosztom Gergő Egomat címet viselő munkáját. A képek a fekete-fehér megfontolt használatán túl az ember és külvilág viszonyának három különböző módját mutatják meg. Máté Balázsnál az alkotó árnyékként jelenik meg, a fényképezett személyre vetülő árnyékként – ezáltal megörökítő és megörökített összecsúszik. Hodosy egy addig hozzá tartozó részt, egy kiesett fogat mutat fel, mely most már külsődlegességében mutatkozik meg: harmonizál az őt körülölelő homogén fehér térrel, de mégsem válik eggyé azzal. Gosztom esetében a személy és a külvilág éles különállását figyelhetjük meg, ahogy a feketébe öltözött test élesen elválik a finoman örvénylő közegtől, mely igyekszik belekapni, belemarni az elkülönülő alakba.

 A szemben található képek már nehezebben hozhatók szorosabb – tematikai vagy technikai – összefüggésbe egymással. Standovár Júlia Utolsó dobása nyíltan, de finoman politikai hangvételű mű, mely a fiatalok tömeges, menekülésszerű elvándorlására reflektál és örökíti meg azt egy érzékeny hasonlattal. Egy srác rajtszerű mozdulatát látjuk, a földön egy leejtett vagy a teher miatt ledobott táska, melyből narancsok gurultak az útra. Ami pedig igazán finommá teszi a művet, az az alig látható kordonszerű kerítés, mely az utca végében húzódik.

Kollányi Péter Párok című fotója azt a kérdést teszi fel, hogy mi lehet/mik lehetnek a "távolság" és a "viszony" kapcsolatának okai: mennyire mehetek messze tőled ahhoz, hogy még veled legyek. Martinkó Márk az Inner lighton arra tesz kísérletet, hogy egy rendkívüli dologi jellegű, ipari, építkezési területet szó szerint új színben mutasson meg. Finomságot és fényt csempész a beton és a homok közé. Fodor Dániel János képe szinte megbújik a többiek mellett, méretét tekintve egy standard családi emlékképpel rokonítható, mely rendszerint az éjjeliszekrényen pihen. Emlékkép ez is, de a szerző januári szemetének állít emléket, így adva fogyasztói öndefiniálást. Meg kell említeni, hogy erre a koncepcióra épül a szerző Szemetem nevű naplójellegű online felülete is.

Továbbhaladva a rutintól rángatott látogató elmegy Horváth János képe mellett, majd szerencsés esetben visszafordul: a kép nem mást reprezentál, mint az általa kitakart falfelületet. Ugyanazt mutatja, mint ami elől elzárja a világot, de mégis: másként ugyanazt. Érdekes lenne közvetlenül a falra ragasztva látni a képet, úgy még inkább hasonulva ahhoz, aminek a megörökítése.

Rövid videó anyaggal is találkozunk a kiállításon, mely Flohr Zsuzsi Éjfélkor – még ma című munkájának képezi szerves részét. A felvétel a szerző egy hetének kvázi videónaplója, melyet minden nap éjféltájt vesz fel, már átlógva a következő napba. Ugyanaz az arc, ugyanaz az alkotó személy jelenik meg, de folyamatos változásban.
A végére maradtak az igazán korszerű művek. Itt a korszerűség egyszerre jelenti a technikát és ezzel szoros összhangban a képekhez fűződő mindennapi és uralkodóvá vált viszonyunkat. Zagyvai Sári és Rácmolnár Milán munkái egyaránt a világhálót használták műveik elkészítéséhez. Zagyvai Still life és Space művei a csendélet és tájkép nagyhagyományú festészeti műfajaira mutat rá, de ezekhez napjaink képi készletét használja. A csendéletet egymásra vágott, katalógusokra jellemző cserepes növények alkotják; a tájkép pedig Windows-háttereket és turisztikai magazinokat idéző idealizált képek keresztmetszete. Rácmolnár Milán fotója groteszk, de ugyanakkor legitim öndefiníció. Alapja egy önarckép, melynek különböző részeit aztán a Google képkeresőjébe illesztette, és így állt össze az a kép, melynek eredetije őt ábrázolta, de a hasonlóság útján bekerülő új képek darabjaira zúzzák az addig felismerhető arcot és egy új, nem emberi, de mégis arccal rendelkező alakká állnak össze. Bár a kiállítás korántsem tökéletes, de végső soron kijelenthető, hogy – a bemutatkozó alkotók teljesítménye miatt – fiatalos és fontos lehetőségeket hordoz.

A Mi, itt! We (are), here (and now) – Az FFS új tagjainak bemutatkozó kiállítása az ArtBázis Összművészeti Műhelyben (1085 Budapest, Horánszky u. 25.) látható 2013. március 28-ig.