Ihletőforrásként és kiindulópontként a Szemző által "zen-szövegként" olvasott A császár üzenete című elbeszélés szolgált, melyből Forgách András írói közreműködésével jött létre a projekt első állomásának is nevezhető, azonos című hangjáték. A Kossuth Rádióban három évvel ezelőtt bemutatott anyag kibővített, színpadi változata aztán a Művészetek Palotájában nyert végleges(?) formát, ahol az élőben megszólaló zenei aláfestés mellett filmrészletek, illetve színházi jelenetek idézték meg Kafka utolsó éveinek lelki labirintusát.

A visszaemlékezésekből, naplójegyzetekből, beszélgetőfüzetekből összeálló monológok és párbeszédek azonban valahogy gyengítették a háttérben vetített mozgókép és a hozzá tartozó, többnyelvű hangmontázs élményét. Számomra legalábbis kevésbé voltak hatásosak a performatív elemek, bár Barbara Massey (Dora Diamant), valamint Lukáts Andor (Klopstock Róbert) érzékeny és visszafogott színészi játéka kifejezetten szimpatikus volt.

Szemző műveiben mindenekelőtt az összhatás a fontos, ami a műfaji határsértések által megnyitott érzéki tereken keresztül vezet el egy meditatív, ugyanakkor nagyon is felfokozott állapotba; ez esetben azonban éppen a túlzottan érvéyesített összművészet-jelleg, a különböző médiumok sokféleségének időnkénti eklektikussága akasztotta meg az előadás folyamatszerűségét. Persze a belső utazás is megállókból áll, az átszállás pedig nem mindig sikerül zökkenőmentesen... ahogy a befogadó sem képes a figyelem egyszerre passzív- és aktív használatára, vagyis a percepció és a reflexió harmonikus összehangolására.

A Kafka-előadás ugyanis sajátos, asszociatív narrációval dolgozik, melyben az egyes kommunikációs eszközök rendszerint nem a megszokott funkciójukban vannak jelen: hol a nyelv zeneisége erősödik fel, hol a zene beszédszerűse kerül előtérbe, hol pedig a film montázstechnikája válik zenei (ritmusszervező) mozzanattá.

Emellett a kifejezőeszközök intenzitása is változik: van, hogy a vizualitás vagy a színpadi mozgás lesz a meghatározó, de van, hogy a zenei kompozíciók dominálnak, miközben nem szűnik meg az a szimultán szerkesztés sem, amitől nem tudja magát függetleníteni a néző/hallgató. Ezért akár elidegenítő effektnek is tűnhetnek bizonyos hangzó- vagy látványelemek, hiszen képtelenség ennyifelé figyelni egyszerre.

De talán éppen a fókuszált figyelem célirányossága, az észlelés túlzott tudatosítása lehet az a gordiuszi csomó, amelyet átvágva eljuthatunk egy oldottabb és szabadabb befogadói állapothoz, ahol saját emlékeink, képzeteink, asszociációink ugyanolyan erősen befolyásolhatják az adott hangulatokat, érzéseket, gondolatokat, mint a szerzői intenciót szolgáló rendezőelvek.

A Szemző által emlegetett Cantus firmus (a legfőbb szólamot, vagyis a mű vezérfonalát) tehát nem kizárólag az alkotói koncepció alakítja ki. Sőt, Kafka szövegtöredékei, életének helyszínei, szereplői és eseményei csak keretet szolgáltatnak egy láthatatlan történethez, ami bennünk játszódik le, és amely nem feltétlenül fejeződik be az előadás végeztével. Ennek szellemében pedig A császár üzenetének üzenetét is nekünk kell "megálmodnunk magunknak"... 

Ez az üzenet a Csoma-legendárium folytatásaként is értékelhető, amelyben Kafka alakja – Csoma Sándoréhoz hasonlóan – nem "absztrakciós kalitkaként", hanem nyitva hagyott ablakként van jelen, melyen keresztül egy-egy pillanatra a saját életünkre is ráláthatunk. Hiszen maguk az alkotók is ezért a belső utazásért indultak el Kafka nyomában, az "idő csatornáin" és "a  város üledékein" túlra...

Művükben a repetitív zenei világ, a mozgóképes világkörüli utazás és a szólamokra bontott nyelvi kavalkád autentikus módon kapcsolódik össze a színpadi jelenléttel, az egymásra montírozott művészi formák átváltozásainak szemzői szintézise pedig hitelesen közvetíti "a császár üzenetét".

Már csak meg kell várnunk, amíg eljön az este...

2013. február 22.
Művészetek Palotája / Fesztivál Színház 

Forrás: kafka.szemzo.hu

Képek: Forgách András