zene
2007. 04. 16.
Budapesti pogány napok 1.
Moonsorrow, Swallow the Sun, Debauchery koncertek. Budapest, Kultiplex. 2007.04.03.
A sors kegyes volt a magyar – budapesti – metálosokkal: egy szűk hónap leforgása alatt olyan bandák élő produkcióját nézhették meg, mint a Cannibal Corpse, a My Dying Bride, a Testament, a Korpiklaani, a Moonspell, vagy a GWAR. Az underground rajongók számára is ünnep volt április eleje, hiszen a folkos pogány metál legjelesebb képviselői jártak a budapesti klubokban: a finn Moonsorrow, a román Negura Bunget és a lett Skyforger. Első nap: finn harci duhajkodás.
Először jártam a város közepén megbúvó Kultiplexben, amit egy nagyon kedves (a Blue Hell avantgárd romlottságához képest), hangulatosan lepusztult klubként ismertem meg, amolyan igazi pultos-székes kocsmarésszel, és egy ilyen bulihoz ideális méretű koncertteremmel. Nem voltunk olyan húdesokan: éppen jó volt a létszám ahhoz, hogy ne kelljen a koncertek között egymáson taposni kinn a folyosón, és ahhoz, hogy egy megfelelő méretű tömegben lehessen tombolni a főbanda koncertjén.
Das Konzert war gut
Legrosszabbul egyértelműen a véres srácok, a német Debauchery gárdája járt. Be- és összemelegíteni a doommetálosokat és a - kb. egy tizessel fiatalabb - Moonsorrow-célközönséget emberpróbáló feladat lett volna mind egy doom, mind egy pogány metált játszó csapatnak. Hát még az általuk játszott vérgőzös death muzsikának! A turné más állomásain talán könnyebb dolguk volt, legalábbis ezt mutatta Thomas, az énekes kínkeserves "most mi a gond, srácok, miért álltok ott mint a faszent" arckifejezése a számok közti konferálásnál. Vagy amikor
– Ordítsatok: hööőőööőőrgghhh.
– Hööh.
– Nem hallom: aááaáárgghhhööőőööőőrgghhh.
– Hööhöh.
Szegények.
Pedig nagyon jól néztek ki, kegyetlenül, véráztatva acsarogtak a teljes fényáradatban (a fotósok álma!), és egész kellemes középtempós, döngetős death metált játszottak - remek, vastag hangzással, amolyan buta death'n'roll-t. Nekem legjobban a véradók himnusza, a Blood for the Blood God (nem semmi cím, mi?) tetszett. Végig azon filóztam, mennyire illőbb lett volna ez a banda a [a]http://www.prae.hu/prae/articles.php?type=1&cat=2&aid=545[text]Corpse[/a] előzenekarának, mint a modernizált, dallamos Urkraft. (Ha pedig a pénteki Skyforger-buliról még a Sanatoriumot is odacsippentenénk a Disavowed mellé, az lett volna csak a szép álom!) Voltunk azért páran, akiknek tetszettek a véres srácok: egy csaj a koncert után nagy elánnal magyarázta a még mindig véres énekesnek, hogy "Das Konzert war gut". Az est folyamán itt volt tapasztalható legelőször – egyelőre még szolid – groupie-tevékenység.
Lenyelni a napot?
Ezt a kérdést a szerdai Negura Bunget koncert előtt tette fel valaki az előző napi élményeit mesélő ismerősének, amikor kb. huszadmagammal vártuk a megcsúszott bulit. Csakugyan erre buzdít a 2000 óta tevékenykedő finn doom metál együttes nevével. Míg a magyar death metálosok cserbenhagyták a feltörekvő német csapatot, addig a zenekar és a műfaj rajongói a Swallow the Sun esetében szép számban képviseltették magukat. Igazi fanatikusok között sikerült végigszemlélnem a koncertet, úgyhogy a velük való együttmozgás, -ringatózás nagyon megkönnyítette az érzelmes muzsikában való elmerülésemet. Az ő zenéjüket sem hallottam korábban, viszont ez itt már sokkal inkább ráismerés, ráeszmélés volt, mint szimpla ismerkedés.
A My Dying Bride emlegetése velük kapcsolatban azért tévútra vezető szerintem, mert a Bride egyedi és megismételhetetlen. Ugyanakkor maximálisan megértem a hasonlítgatás okát. A kulcs számomra az énekes Mikko Kotamäki levágott ujjú, In the Nightside Eclipse-es Emperor pólója volt. A koncertet egyfajta időutazásként éltem meg, hiszen mai bandától nem mostanában hallottam ennyire a kilencvenes évek közepének zenei világát (hörgős, művészi atmoszferikus doom) megidéző muzsikát. Ezért is lepődtem meg a tinilányok hisztérikus rajongásán: sikoltozással, finn papírzászló-lengetéssel és finn nyelven való bekiabálásokkal fűszerezték a koncertet. (Már a Korpiklaaninál is szemtanúja lehettem a fiatalok körében dívó "fennomániának" - ez itt, a két finn főbandás bulin már-már ijesztő méreteket öltött.)
A műfaj törvénye a "minél lassabb, annál jobb": ezt én itt is így éreztem, hosszasan terjengő dalaik közül a vége felé játszott lomha, nehéz riffekkel indító szám varázsolt el leginkább. Zenéjük gyötrelmes, komor, mocskos hangulatokat, érzéseket festett le, majd a tetőponton mindig jött a katartikus, emelkedett feloldás. Ha pszichológus lennék, biztos vad elméleteket gyártanék arról, milyen hasznos lelki/érzelmi cselekvésmintákkal szolgál az ilyen típusú zenékben való elmerülés a problémákon-fájdalmakon való felülkerekedésben, de én csak abban lehetek biztos, hogy kiválóan lehet headbangelni vonszoló, érzelmektől átitatott doom metáljukra.
Nem hiszem, hogy túl keveset játszottak volna, mégis fájdalmasan gyorsan eltelt a rájuk eső idő, ezért kitartóan próbáltuk visszatapsolni, -éljenezni őket az outrónak lejátszott Twin Peaks-zenére, de ezzel a levezetővel kerek egészként véget ért a koncert. Persze nem a fennomán leányzók számára, akik a szünteben szépen becserkészték a színfalak mögül előszállingózó zenészeket.
Finn harci duhajkodás
Ezt követően megindult a sűrűsödés a színpad előtt; kitűnt, ki is a tényleges húzónév az este folyamán. A Moonsorrowt szeretjük amolyan tiszteletbeli magyar bandának betudni: mivel első Finnországon kívüli koncertjüket minálunk adták 2004-ben, bírják a '80-as évekbeli magyar heavy metált, valamint tekintélyes hazai rajongótáborral bírnak már a kezdetektől (ennek csak egy nagyon kis töredéke jelent meg ezen, negyedik magyarországi Moonsorrow koncerten).
Nekem ez volt az első alkalom, hogy láttam őket, de ahogy hallottam, a korábbi koncerteket nem nagyon jellemezte a profizmus sem a hangosítás, sem a produkció terén. Utóbbiban mérhetetlenül sokat fejlődtek: hihetetlen intenzitással, lelkesedéssel játszottak, mindenki ordította a szöveget, vigyorgott, headbangelt, a gitáros Mitja Harvilahti elképesztő propellergitározós figurákat produkált. Az ismert számoknál nem volt bajom a hangosítással, mert lélekben kiegészítettem őket, de az általam kevésbé hallgatott Kivenkantaja és a Suden Uni albumok számainál hiányzott a normálisan hallatszó billentyűalap.
A – véleményem szerint – leghangulatosabb Moonsorrow anyag, a Voimasta ja Kunniasta (kb. Erőből és becsületből) számaival indítottak: az erről származó intrónál elképzelni sem lehet jobb felvezetést egy folkos, epikus harci metál koncerthez. Bűn lett volna nem a következő számmal, a Sankarihautával (A harcos sírja) folytatni, ezzel a csodálatos, – címével ellentétben – harcra buzdító indulóval, aztán pedig a harc zenei megjelenítésével (Kylän Päässä – Egy távoli faluban), a közepén azzal a remek szintis-táncolós résszel, ahol a sikeres csatát ünnepeljük: el is kezdődött némi kis pogó. Az ezután a hibátlan hármas után következő bő negyedórás blokk az új albumról (mely két, nagyjából félórás tételből áll) aztán már nem nagyon nyűgözött le, igaz, először hallottam. Félek a Moonsorrow az utóbbi albumával elindult egy progresszívebb irányba, ezzel pedig eltávolodnak a Bathory epikus vonalából továbbfejlesztett nyers, egyéni pagan metáljuktól. (Ezt persze határozottan csak az album megismerése után tudom majd kijelenteni.) Ezután kimelkedő mozzanat volt még a Kivenkantaja címadója (Kőhordó), aminek a refrénjét együtt üvöltötte a terem.
Én a vad fejrázás közben elvesztettem a fonalat a finn számcímek között, úgyhogy azt gondoltam, amolyan hangulatos setlistként elsőkézből, fanatikus rajongókat idézve vázolom föl a koncert menetét (Koenig, [a]http://www.zajlik.hu/main/forum.php?band=Moonsorrow&start=0[text]zajlik.hu Moonsorrow fórum[/a]): "Tyven intro után Pimeä rögtön. Innentől fogva engem kenyérre lehetett kenni, ez a világ egyik legjobb száma stílusoktól függetlenül. Kylän Päässä, aztán új albumról volt Tuleen Ajettu Maa. Pakanajuhla (isten), aztán valami "some old shit"-ként bekonferált szám: nem vagyok benne biztos, talán a Tuulen Koti, Aaltojen Koti. Kivenkantaja szintén kőprofin előadva. Ráadásnak Jumalten Kaupunki, de Tuhatvuotinen Perintö nélkül. Aztán amit Kuolemaa kérdezett utolsó nóta, az a Tulkaapa Äijät! volt, bónusz volt asszem a Suden Uni újrakiadásán. A lényeg az, hogy ez egy kocsmadal és ezt rakkenrollosították be." (sic!)
Aztán Thufirhawat kiegészítése: „a some old shit az a Kui Ikuinen volt. Meg nem Jumalten Kapupunki, hanem a ráadás a Sankaritarina volt”. (Na, ezt speciel én is írhattam volna, a Sankaritariná-t felismertem, a vezérdallama az egyik legnagyszerűbb epikus metál téma!) ...és Koenig reakciója: "A Kui Ikuinen oké, a Sankaritarinával megleptél :) Buzi finn szavak, sosem sikerül megjegyeznem ezeket höhöö" Hát azért elég szépen ment.
* * *
A koncert után dumálgatva (Fieldy a lányvécéből tudósított, ahol megtudta, hogy a lányoknak mindegy, hogy melyik zenekar tagjaival...) egyszer csak egy öreg fickó, meg egy jelbeszéddel próbálkozó srác termett mellettem, aki egy kis csomagot nyújtott felém. Elég bambán nézhettem, az öreg aztán megszólalt: "promó CD, egy izraeli black metál együttes promója, maradt belőle egy, neked adjuk". A CD-nek örültem, de egy kicsit elkezdtem aggódni, hogy már lerí rólam a koncerteken, hogy miben "sántikálok". Egy tízéves, orosz gyökerekkel rendelkező tel-avivi bandáról van szó, az Arafelről, akiknek a második nagylemeze pottyant az ölembe. A láncos-terepgatyás-Zyklonpólós bandafotó alapján tök másra gondoltam, de most a beszámoló írása közben hallgatva nagyon kellemes dallamos black metál cuccról van szó. Bár hangmintákkal dolgoznak (ahogy [a]http://www.metal-archives.com/band.php?id=5547[text]nézem[/a] manapság már van hegedűsük), nem a szokványos szintiszőnyeg terjeng a zene mögött, hanem igényesen hangszerelt (hegedű, fúvósok) témák. (Első lemezüket egy középkori orosz hősnek, a germánokkal hadakozó Alexander Nevskynek szentelték – aki szent is, by the way –, ott talán egyértelműbben folkos hatásokkal tűzdelték meg a gyors és középtempós részeket váltogató muzsikát.) A hangzás egész jó, szellős, arányos, bár egy csöppet steril, némi reverb-et el tudtak volna viselni azok a szintitémák. Az orosz Tvangeste énekese, Miron segítette ki őket kellemesen hangulatos károgásával. Aki bírja a dallamos-folkos blacket, csekkolja ezt az egzotikus bandát.
Ha már így átmentem promóba ezzel a cikkel, megemlítem még, hogy az Evensong romjain alakult, akusztikus-folkos-mesés Moon and the Nightspiritet élőben kisegítő Cseh Gergővel utaztam haza az éjszakain, akik a héten Belgiumban játszottak a Trolls et Légendes fantasy fesztiválon és nem mellesleg a héten hozták ki új, Regő Rejtem című albumukat. Velük aztán tényleg [a]http://www.themoon.equilibriummusic.com/[text]meg kell ismerkednetek[/a]...
Fotók: Föld Judit (Fieldy) - kivéve a két homályosabb, utolsó előtti és azelőtti képeket, azok sajátok.
- [a]http://www.pbase.com/sweetanddeadly[text]www.pbase.com/sweetanddeadly[/a]
Köszönet a képekért Fieldynek és a szövegért a Moonsorrow-fanoknak a fórumból!
Das Konzert war gut
Legrosszabbul egyértelműen a véres srácok, a német Debauchery gárdája járt. Be- és összemelegíteni a doommetálosokat és a - kb. egy tizessel fiatalabb - Moonsorrow-célközönséget emberpróbáló feladat lett volna mind egy doom, mind egy pogány metált játszó csapatnak. Hát még az általuk játszott vérgőzös death muzsikának! A turné más állomásain talán könnyebb dolguk volt, legalábbis ezt mutatta Thomas, az énekes kínkeserves "most mi a gond, srácok, miért álltok ott mint a faszent" arckifejezése a számok közti konferálásnál. Vagy amikor
– Ordítsatok: hööőőööőőrgghhh.
– Hööh.
– Nem hallom: aááaáárgghhhööőőööőőrgghhh.
– Hööhöh.
Szegények.
Pedig nagyon jól néztek ki, kegyetlenül, véráztatva acsarogtak a teljes fényáradatban (a fotósok álma!), és egész kellemes középtempós, döngetős death metált játszottak - remek, vastag hangzással, amolyan buta death'n'roll-t. Nekem legjobban a véradók himnusza, a Blood for the Blood God (nem semmi cím, mi?) tetszett. Végig azon filóztam, mennyire illőbb lett volna ez a banda a [a]http://www.prae.hu/prae/articles.php?type=1&cat=2&aid=545[text]Corpse[/a] előzenekarának, mint a modernizált, dallamos Urkraft. (Ha pedig a pénteki Skyforger-buliról még a Sanatoriumot is odacsippentenénk a Disavowed mellé, az lett volna csak a szép álom!) Voltunk azért páran, akiknek tetszettek a véres srácok: egy csaj a koncert után nagy elánnal magyarázta a még mindig véres énekesnek, hogy "Das Konzert war gut". Az est folyamán itt volt tapasztalható legelőször – egyelőre még szolid – groupie-tevékenység.
Lenyelni a napot?
Ezt a kérdést a szerdai Negura Bunget koncert előtt tette fel valaki az előző napi élményeit mesélő ismerősének, amikor kb. huszadmagammal vártuk a megcsúszott bulit. Csakugyan erre buzdít a 2000 óta tevékenykedő finn doom metál együttes nevével. Míg a magyar death metálosok cserbenhagyták a feltörekvő német csapatot, addig a zenekar és a műfaj rajongói a Swallow the Sun esetében szép számban képviseltették magukat. Igazi fanatikusok között sikerült végigszemlélnem a koncertet, úgyhogy a velük való együttmozgás, -ringatózás nagyon megkönnyítette az érzelmes muzsikában való elmerülésemet. Az ő zenéjüket sem hallottam korábban, viszont ez itt már sokkal inkább ráismerés, ráeszmélés volt, mint szimpla ismerkedés.
A My Dying Bride emlegetése velük kapcsolatban azért tévútra vezető szerintem, mert a Bride egyedi és megismételhetetlen. Ugyanakkor maximálisan megértem a hasonlítgatás okát. A kulcs számomra az énekes Mikko Kotamäki levágott ujjú, In the Nightside Eclipse-es Emperor pólója volt. A koncertet egyfajta időutazásként éltem meg, hiszen mai bandától nem mostanában hallottam ennyire a kilencvenes évek közepének zenei világát (hörgős, művészi atmoszferikus doom) megidéző muzsikát. Ezért is lepődtem meg a tinilányok hisztérikus rajongásán: sikoltozással, finn papírzászló-lengetéssel és finn nyelven való bekiabálásokkal fűszerezték a koncertet. (Már a Korpiklaaninál is szemtanúja lehettem a fiatalok körében dívó "fennomániának" - ez itt, a két finn főbandás bulin már-már ijesztő méreteket öltött.)
A műfaj törvénye a "minél lassabb, annál jobb": ezt én itt is így éreztem, hosszasan terjengő dalaik közül a vége felé játszott lomha, nehéz riffekkel indító szám varázsolt el leginkább. Zenéjük gyötrelmes, komor, mocskos hangulatokat, érzéseket festett le, majd a tetőponton mindig jött a katartikus, emelkedett feloldás. Ha pszichológus lennék, biztos vad elméleteket gyártanék arról, milyen hasznos lelki/érzelmi cselekvésmintákkal szolgál az ilyen típusú zenékben való elmerülés a problémákon-fájdalmakon való felülkerekedésben, de én csak abban lehetek biztos, hogy kiválóan lehet headbangelni vonszoló, érzelmektől átitatott doom metáljukra.
Nem hiszem, hogy túl keveset játszottak volna, mégis fájdalmasan gyorsan eltelt a rájuk eső idő, ezért kitartóan próbáltuk visszatapsolni, -éljenezni őket az outrónak lejátszott Twin Peaks-zenére, de ezzel a levezetővel kerek egészként véget ért a koncert. Persze nem a fennomán leányzók számára, akik a szünteben szépen becserkészték a színfalak mögül előszállingózó zenészeket.
Finn harci duhajkodás
Ezt követően megindult a sűrűsödés a színpad előtt; kitűnt, ki is a tényleges húzónév az este folyamán. A Moonsorrowt szeretjük amolyan tiszteletbeli magyar bandának betudni: mivel első Finnországon kívüli koncertjüket minálunk adták 2004-ben, bírják a '80-as évekbeli magyar heavy metált, valamint tekintélyes hazai rajongótáborral bírnak már a kezdetektől (ennek csak egy nagyon kis töredéke jelent meg ezen, negyedik magyarországi Moonsorrow koncerten).
Nekem ez volt az első alkalom, hogy láttam őket, de ahogy hallottam, a korábbi koncerteket nem nagyon jellemezte a profizmus sem a hangosítás, sem a produkció terén. Utóbbiban mérhetetlenül sokat fejlődtek: hihetetlen intenzitással, lelkesedéssel játszottak, mindenki ordította a szöveget, vigyorgott, headbangelt, a gitáros Mitja Harvilahti elképesztő propellergitározós figurákat produkált. Az ismert számoknál nem volt bajom a hangosítással, mert lélekben kiegészítettem őket, de az általam kevésbé hallgatott Kivenkantaja és a Suden Uni albumok számainál hiányzott a normálisan hallatszó billentyűalap.
A – véleményem szerint – leghangulatosabb Moonsorrow anyag, a Voimasta ja Kunniasta (kb. Erőből és becsületből) számaival indítottak: az erről származó intrónál elképzelni sem lehet jobb felvezetést egy folkos, epikus harci metál koncerthez. Bűn lett volna nem a következő számmal, a Sankarihautával (A harcos sírja) folytatni, ezzel a csodálatos, – címével ellentétben – harcra buzdító indulóval, aztán pedig a harc zenei megjelenítésével (Kylän Päässä – Egy távoli faluban), a közepén azzal a remek szintis-táncolós résszel, ahol a sikeres csatát ünnepeljük: el is kezdődött némi kis pogó. Az ezután a hibátlan hármas után következő bő negyedórás blokk az új albumról (mely két, nagyjából félórás tételből áll) aztán már nem nagyon nyűgözött le, igaz, először hallottam. Félek a Moonsorrow az utóbbi albumával elindult egy progresszívebb irányba, ezzel pedig eltávolodnak a Bathory epikus vonalából továbbfejlesztett nyers, egyéni pagan metáljuktól. (Ezt persze határozottan csak az album megismerése után tudom majd kijelenteni.) Ezután kimelkedő mozzanat volt még a Kivenkantaja címadója (Kőhordó), aminek a refrénjét együtt üvöltötte a terem.
Én a vad fejrázás közben elvesztettem a fonalat a finn számcímek között, úgyhogy azt gondoltam, amolyan hangulatos setlistként elsőkézből, fanatikus rajongókat idézve vázolom föl a koncert menetét (Koenig, [a]http://www.zajlik.hu/main/forum.php?band=Moonsorrow&start=0[text]zajlik.hu Moonsorrow fórum[/a]): "Tyven intro után Pimeä rögtön. Innentől fogva engem kenyérre lehetett kenni, ez a világ egyik legjobb száma stílusoktól függetlenül. Kylän Päässä, aztán új albumról volt Tuleen Ajettu Maa. Pakanajuhla (isten), aztán valami "some old shit"-ként bekonferált szám: nem vagyok benne biztos, talán a Tuulen Koti, Aaltojen Koti. Kivenkantaja szintén kőprofin előadva. Ráadásnak Jumalten Kaupunki, de Tuhatvuotinen Perintö nélkül. Aztán amit Kuolemaa kérdezett utolsó nóta, az a Tulkaapa Äijät! volt, bónusz volt asszem a Suden Uni újrakiadásán. A lényeg az, hogy ez egy kocsmadal és ezt rakkenrollosították be." (sic!)
Aztán Thufirhawat kiegészítése: „a some old shit az a Kui Ikuinen volt. Meg nem Jumalten Kapupunki, hanem a ráadás a Sankaritarina volt”. (Na, ezt speciel én is írhattam volna, a Sankaritariná-t felismertem, a vezérdallama az egyik legnagyszerűbb epikus metál téma!) ...és Koenig reakciója: "A Kui Ikuinen oké, a Sankaritarinával megleptél :) Buzi finn szavak, sosem sikerül megjegyeznem ezeket höhöö" Hát azért elég szépen ment.
* * *
A koncert után dumálgatva (Fieldy a lányvécéből tudósított, ahol megtudta, hogy a lányoknak mindegy, hogy melyik zenekar tagjaival...) egyszer csak egy öreg fickó, meg egy jelbeszéddel próbálkozó srác termett mellettem, aki egy kis csomagot nyújtott felém. Elég bambán nézhettem, az öreg aztán megszólalt: "promó CD, egy izraeli black metál együttes promója, maradt belőle egy, neked adjuk". A CD-nek örültem, de egy kicsit elkezdtem aggódni, hogy már lerí rólam a koncerteken, hogy miben "sántikálok". Egy tízéves, orosz gyökerekkel rendelkező tel-avivi bandáról van szó, az Arafelről, akiknek a második nagylemeze pottyant az ölembe. A láncos-terepgatyás-Zyklonpólós bandafotó alapján tök másra gondoltam, de most a beszámoló írása közben hallgatva nagyon kellemes dallamos black metál cuccról van szó. Bár hangmintákkal dolgoznak (ahogy [a]http://www.metal-archives.com/band.php?id=5547[text]nézem[/a] manapság már van hegedűsük), nem a szokványos szintiszőnyeg terjeng a zene mögött, hanem igényesen hangszerelt (hegedű, fúvósok) témák. (Első lemezüket egy középkori orosz hősnek, a germánokkal hadakozó Alexander Nevskynek szentelték – aki szent is, by the way –, ott talán egyértelműbben folkos hatásokkal tűzdelték meg a gyors és középtempós részeket váltogató muzsikát.) A hangzás egész jó, szellős, arányos, bár egy csöppet steril, némi reverb-et el tudtak volna viselni azok a szintitémák. Az orosz Tvangeste énekese, Miron segítette ki őket kellemesen hangulatos károgásával. Aki bírja a dallamos-folkos blacket, csekkolja ezt az egzotikus bandát.
Ha már így átmentem promóba ezzel a cikkel, megemlítem még, hogy az Evensong romjain alakult, akusztikus-folkos-mesés Moon and the Nightspiritet élőben kisegítő Cseh Gergővel utaztam haza az éjszakain, akik a héten Belgiumban játszottak a Trolls et Légendes fantasy fesztiválon és nem mellesleg a héten hozták ki új, Regő Rejtem című albumukat. Velük aztán tényleg [a]http://www.themoon.equilibriummusic.com/[text]meg kell ismerkednetek[/a]...
Fotók: Föld Judit (Fieldy) - kivéve a két homályosabb, utolsó előtti és azelőtti képeket, azok sajátok.
- [a]http://www.pbase.com/sweetanddeadly[text]www.pbase.com/sweetanddeadly[/a]
Köszönet a képekért Fieldynek és a szövegért a Moonsorrow-fanoknak a fórumból!
Szerzők
-- Győrffy András Anakron --
