Kilencéves, és megérezte a lényegét, miről szól ez az egész, az ürességről. Nincs túl sok szereplő, pontosan kettő, így érzem jól magam, ha nincs körülöttem tömeg. Ketten vannak, de sosem együtt. Amikor együtt vannak, akkor sincsenek, és nem úgy, ahogy a szokásos ügymenet, egyedüllét egy kapcsolatban. Mert itt nincs kapcsolat: adva van két ötvenes, egyikük nem ismeri a másikat. Addig nincs ebben semmi ellentmondás, míg azt hiszed, külön vannak, de nem: együtt élnek. Nem, nem arra fut ki, hogy az a másik Firmin, vagy egy szimpla egér, bogár, ilyesmi, hanem az is egy ember. Nő ráadásul, ha tudni akarod.

Egy férfi beszél magáról, aki csalódott, amiért ilyen hirtelen és ilyen nyilvánvalóan ennyi idős lett, aki szeret magában lenni otthon, egy szolid meteorológus (túlzás nélkül állíthatom, nem vagyok valami nagy szám), aki rá van görcsölve arra, hogy valaki távollétében bejárkál a lakásába. Simán hibbantnak nézed, hogy a rostos üdítőjébe rendre negyvencenti hosszú acél mércéket dugdos, hátoldalán fehér papírszalag, és leolvassa, sőt az jön ki neki, hogy nyolc centi, mondjuk barack, maradt a tizenöt helyett. Típusos hibbant a barkácsboltjával, megfigyelőszerkezetével, és elkezdesz szurkolni neki, találjon már valamit, de hétszentség, hogy nem lesz a webkamerában semmi. Az irodából távvezérli, itt van, hogy először felröhögsz, amikor a kollégája fölé hajol, nem sütöm el a poént, lényeg, hogy a semmit figyeli nagy méretben (teljes képernyőre nagyítja ugyanis, elé az erdőknek, szép japán vizeknek, hófelhőnek), közben hülye kabócák őrjöngnek, idegesítik szegény pasit, ki vagy borulva mostanában. És akkor történik valami. Egy apró termetű nő megy át a kamera előtt.

Ezt a férfi látja, de gőzünk sincs, lehet-e hinni neki. Megy, gördül a szöveg, csodásan megkomponált, szinte hallod a zenét a film alatt, most fölerősödik, több lesz a basszusgitár. Van egy árnyalakunk, egy joghurtot, szilvabefőttet vagy algás rizst követelő istenség, csak áll a napsütötte ablak előtt, és vizet tölt a forralóba. A kukkoló meg kukkol, és úgy érzi, minden összedőlt, nem voltam többé otthon a saját házamban. Rendőrök jönnek, elkapják a nőt, egy magát egészen kicsikére összehúzó állat maradt csak belőle. És itt vége van. Kész, vége, nagyon-nagyon kár, szívesen ellettem volna még ebben a letartóztatás előtti részben.

Faye szigorúan, szakszerűen építkezik, megvolt a cselekmény, most következnek a tanúvallomások. Először a sértett, aztán a nő, úgy kezdte, ahogy a mesét szokás: egyszer, és nem akart mást, mint megpihenni egy kicsit, megint a férfi, azt hittem, távol a világtól, egyedül vagyok. Tessék, eltelik egy év, meg vagy győződve az életedről. Hogy hogyan élsz, mit gondolsz, érzel. Egyedül vagy, rohadt, süket egyedüllétben, néha fáj, hogy ennyire egyedül, máskor meg mindegy. Szólnál valakihez, nincs senki, akihez szólhatnál. Aztán kiderül, hogy végig volt. Lett volna. Ott szívta a levegőt, csukta-nyitotta a szemét, sóhajtozott, mert nem lehetett szólnia. Ez a művészi tökélyre vitt észrevétlenség képes szétvágni a másik életét. Méghozzá akkor, amikor ott már nincs is kit nem észrevenni. (Nagaszaki tulajdonképpen olyan, mint egy félreeső kamra a nagy lakásban, amely Japánt jelenti (…) kétszázötven éven keresztül úgy tett, mintha nem tudná, hogy a kamrában egy titkos lakó, Európa húzza meg magát.)

Egy év bujkálás, mintha új fejezet lenne – az elsőnek nincs címe –, de nem fejezet, hanem egy rövid újságcikk címe a bűncselekményről. Olvasod a hasábot, olvasod a férfit, aki hirtelen egész életét akarta elfelejteni, amelyről egy pillanat alatt kiderült, mennyire örömtelen és üres. Kipróbálja a nő rejtekhelyét, szörnyen szűkös tér volt, mint egy kapszula, vagy egy űrkabin. Ősz van, eltelik három hónap. Válság van, létszámcsökkentések. És következik a bírósági tárgyalás. Ez az új fejezet a polip karjai, míg az első volt a fej. Nem történik valami, hanem a történés alakul át mindenfélévé: lelkifurdalás, félelem, várakozás, párhuzamossá lesznek a gazdasággal, az idő múlásával, munkával. Átalakul a nő gondolataivá a zárkában, az ő hangját halljuk, ez váltja fel a férfi beszédét, de nem tűnik más beszédnek, visszaemlékezés a bujkálásra. Tehát mégis fejezetcím. Elmeséli a legmelegebb helyzetet, amikor egészen közelről látta a gardróbajtó résén át a jellegtelen arcú férfit. Kutat a holmijai között, és rájön, semmik vagyunk. Ezen kívül semmi hasonló nincs bennünk. Sokszor két semmi is mindenben különbözhet egymástól.

Lobognak a polip karjai, kacskaringózva utánanyúl a múltnak, ez az utánanyúlás a bírósági eljárás sajátja. A nőt zavarba hozza, hogy olyasmit tud, amit nem szokás vádlóról tudni. Alsógatyája márkáját, a tévéhíradóhoz fűzött megjegyzéseit, kedvenc ételeit. A vádló nem vádol, csak egyetlen mondattal: Nem tudom többé otthon érezni magam. Férfi, nő, bíróság, öt hónap, ebből négy előzetesben, szabadulás, séta a férfi házához: eladó. Nem mondom, hogy kiszámítható volt, hogy ide jutunk, váratlan mindenesetre nem volt. Több karja lett a polipnak, mint jól esik, rövidre vágások, szétszálazás, vázlatosság marad a végére. Meg egy levél, melyben a férfi, akiről egy ideje nem tudunk mást, mint hogy elköltözött, újra megjelenik, de passzív, a nő levelének címzettje. A szöveg most készült el (Nem létezik ideális kezdőmondat, amikor ismeretlen embernek írunk levelet.), a nő igaz meséje, hogy jutott el a férfihez. Ez sem váratlan, viszont kiszámítható, kicsit összecsapott, de nem szándékosan, viszont van egy nagyon szép sor: Mindenki kapna egy kulcscsomót gyermekkora lakásaihoz, házaihoz, kertjeihez, hogy órákig barangolhasson az emlékezet téli palotáiban. Így lett kerek a történet, talán túl kerek, Faye mindent megtett, amit meg kellett tennie, nincs hiány, csak üres minden, mint egy nyári palota télen.