A február 21-én kezdődő OLAF kiemelt országa Chile lesz. Ez egyrészt azt jelenti, hogy külön szekciót kap a keskeny ország híres, ma Párizsban élő dokumentumfilmes rendezője, Patricio Guzmán. Tavaly a Verzió Emberjogi Dokumentumfilm Fesztiválon már egyszer sikert aratott az Égen és Földönnel, most igazi Guzmán-film-betakarításra lesz lehetőség. Többek között a két híres chilei politikai személyről, Salvador Allende elnökről (Salvador Allende) és Augusto Pinochet diktátorról (Le cas Pinochet) szóló életrajzi ihletésű alkotásait is vetítik majd a mozik.

Másrészt pedig a számos Chilével is kooperáló produkció mellett a rendezvény az ország híres szülöttjének, Violeta Parrának emléket állító, a Sundance Filmfesztivál Nagydíját bezsebelő filmmel indít. Ha valaki igazán autentikus dél-amerikai hangulatra vágyik, vadregényes, félsivatagos tájakkal, a keresztény és a pogány szimbolika keveredésével, folklór zenével, poros gitárokkal, akkor a Violeta – Köszönet az életnek Violeta se fue a los cielos) című film jó választás. A sokoldalú, félig indián származású művésznő Európáig vezető, majd onnan visszakanyarodó életútját követjük végig, úgy, hogy Andrés Wood filmje gyakran maga is úgy csapong az időben, mint ahogy Violeta (Francisca Gavilán) szeszélye ingadozik.
A mozi, mind a díszletet, mind a szereplők kiválasztását és azok játékát tekintve természetesnak hat, azonban a történet egyes dolgokat egészen felületesen érint (például nincs elég alaposan kifejtve, miért oly önző és féltékeny Violeta a szerelmével szemben). Hiába érett meg az idő egy fejlődő országból elszakadni próbáló, céltudatos asszony történetére, és egyben egy újabb művészi életpálya megörökítésére, a zenész és képzőművész Violetából egy rapszodikus, dühös, félig megőrült nő képe marad csak meg bennünk.  

Az OLAF-on öt film is debütál. A későbbi hazai premierek időrendi sorrendjében ezek: Tabu (február 21.), Violeta (február 28.), Post Tenebras Lux – Felhők felett (március 7.), Megtalált emlékek és No (március 14.).

A Tabu, az egykori filmkritikus, Miguel Gomez alkotása pont a Berlini Filmfesztivál kritikusainak díját nyerte el, és valószínűleg a Filmnapoknak is ez lesz az egyik nagy dobása. Gyönyörű szerelmes történet fekete-fehérben, megidézve a klasszikus Hollywood moziját, annak minden drámaiságával és idilljével. Gomez két részre bontja történetet, és így vezet vissza a zavaros, magányos öregkor keserű valóságából az elveszett paradicsomba. A néma emlékek világába, egy olyan sosemvolt Afrikába, ahol az igencsak emancipált, férfias tevékenységet űző, azaz nagyvadakra vadászó nő férje helyett szeretőjét szereti. A fiatal Aurora (Ana Moreira) és a fiatal Ventura (Carloto Cotta) szerelme nem teljesedhet ki igazán, útjaik különválnak, közös titkukkal öregednek meg, emlékeik pedig még aggkorukban is, egymásról már mit sem tudva, Afrikában maradnak összekapaszkodva.
A múltidézés főszerephez jut Júlia Murat szentimentális filmjében, a Megtalált emlékekben (Histórias que só existem quando lembradas). A brazil rendező első egészestés története egy olyan elöregedett és elszegényedett településről szól, ahol már a vonat sem jár, és ahol az emberek "nem akarnak meghalni" (mert a temető zárva van). Minden nap ugyanúgy kezdődik és ugyanúgy végződik. Madalena (Sonia Guedes) ugyanúgy minden hajnalban megsüti a kenyeret Antonio boltjába, ugyanúgy elmegy meghallgatni a prédikációt, ebédel a többi öreggel és leveleket ír elhunyt férjének, és mégis mintha minden nap azon is töprengene, miért nem halt még meg, mi értelme van napjainak. Aztán megérkezik Rita (Lisa Fávero), a fiatal fotográfus lány, aki a települést fényképezve felidézi Madalenában a múltat. Az emlékezés beindítja a megragadt jelen kerekét. Murat filmjének ügyesen eltalált ritmusa, a melankolikus zenebetétek közé behasító Franz Ferdinand, és az öregek humora kellemessé teszi azt a történetet, mely egy nagyon is komoly dologról, az idős kor dilemmájáról, a gazdag múlt és a szegényes, értelem után bóklászó jelen egymásnak feszüléséről szól.
A Felhők felett (Post Tenebras Lux) világa a Marquezhez is köthető mágikus realizmust idézi, szexuális túlfűtöttsége is hajaz a Száz év magány merész elképzeléseire. Noha itt a szexualitás kellemetlen érzeteket kelthet a nézőben, mert a film a gyerekléttel szembe helyezi azokat a felnőtt dolgokat, melyek az anya-apa-gyerekek relációban láthatatlanok maradnak. A várostól távol, a természetbe költözött családban mindvégig jelen van az ördög. Jelen van az erőszakban, az érzelem nélküli szexben, és tiszteletét teszi a halálnál is. Ezek a "felnőtt dolgok" kellemetlenek, főként azért, mert a családi idill mögött bújnak meg, és mert egy optikai bravúrral folyton úgy érezzük, hogy valaki, vagy valami túlvilági lény kívülálló tekintetével figyeljük a történéseket. Carlos Reygadas olyan filmes eszközökkel él, amelyek néha nehezen értelmezhetők, de értés nélkül is érzékelhető az a fajta kellemetlenség, mely talán valami olyan kínos pillanatban tudatosulhat, amikor az ember, mondjuk, gyerekként rajtakapja egy merészen intim pillanatban a szüleit.
A Filmnapok két kevésbé mély nyomot hagyó, de szintén fesztiváldíjas alkotása a Puzzle (Rompecabezas) és a Hárman (3). Az előbbiben viszont jó pont jár Maria Onetto remek alakításáért, és a valószerűen megoldott konfliktusért: a beszürkült házasság és a megcsalás ténye nem tragikus és nem torkollik családszakadásba. Meg lehet ezt oldani csöndben, egy karakter személyiségfejlődésén keresztül is.

Az OLAF teli van öntudatra ébredő, igen nőies hősnőkkel, akik vagy Európába távoznak művészi életpályát beteljesíteni, vagy krokodilt tartanak a kerti medencében, vagy, ami a leginkább elképzelhető: a háztartásból belemenekülnek egy olyan hobbi művelésébe, melyben az önmegvalósítás mellett megőrizhető a háziasszonyi szerep is. Natalia Smirnoff filmjének esetében ez a hobbi a puzzle lesz. Maria del Carmen (Maria Onetto) a kirakós játékban találja meg magát, a szenvedélyét is ebben, és a kirakós partnerével éli ki, úgy, hogy közben némileg a házas élete is felvirágzik. A filmben tehát olyan drámaian rosszul senki sem jár. Ez bizonyos szempontból a produkció erőssége lehet, mert a hasonszőrű filmekétől eltérően, szokatlanul alakul a cselekmény, de egyben gyengeségeként is betudható, mert a befejezetlenség, az igazi megoldás hiányának érzetét kelti.
A Hármanban is a családtól elváló, külön utakról van szó. Pablo Stoll Ward mozija egy szétszakadt családról szól, ahol a fogorvos, szobanövény mániás, érzékeny, de kissé lúzer apa (Humberto De Vargas) külön él a tinédzser lányát nevelő anyától. A történet itt is nagyon valóságszagú akar lenni, ebből azonban visszavesz egy kicsit az, hogy a serdülő Ana (Anaclara Ferreyra Palfy) túlságosan közömbös és dacos a világ felé, az anya végig halálosan meg van bántva, és megpróbál rá sem hederíteni a családba újra visszatérni kívánó Rodolfora.  A film viszont remek forgatókönyv lehet arra, hogy miként álljon össze újra egy család, és ha a játékidő fél órával rövidebb lenne, akkor mi is végig izgulnánk, hogy Rodolfo feladja-e a visszatérés reményét vagy sem.

Végül, az OLAF zárófilmje Pablo Larraín No című alkotása lesz, mely meg is adja a filmnapok keretes szerkezetét. Chilével kezdünk és Chilével zárunk. A No 1988-ban játszódik, Pinochet diktátor idején, amikor a totális ellenőrzés alá vont országban az ellenzéknek napi tizenöt percnyi kampányidő jut a közmédiában, a nép pedig fásult, nehezen mozgatható a despotizmus ellenében. A film maga is egy médiareflexió. Gael Garcia Bernal remek alakításával szól egy kampánystratégia kialakításáról, az ellenzéki hangok megszólaltatásáról, a nép megmozgatásáról.