Egyébként mindig is szimpatizáltam a fiatal és feltörekvő zenekarokkal - függetlenül attól, hogy épp hova skatulyázzák be őket. A kilencvenes évek óta ha valaki Magyarországon rockzenét csinál, óhatatlanul a Tankcsapdához, ha pedig az alternatív szcénában kezd mozogni, mindenképpen a Kispálhoz hasonlítják. És ez inkább teher, mint dicséret.

Ilyenkor azzal kell érvelni, hogy a fiatalok legalább csinálnak valamit - még ha kicsit másolnak vagy lopnak is -, s különben sem könnyű egyedi hangot találni. Illetve ha valaki tud valami újszerűbbet, akkor csak rajta!

Ha egy zenekar tehetséges, úgyis ki fog törni a skatulyából: annak idején a 30Y-t is - pécsi háttérrel súlyosbított - Kispál-másolatnak tartották, s ők végül bizonyítottak és tessék, ma már 30Y-klónok is születnek a Kispál-klónok mellett. De nem akarok nagyon elkalandozni.

A koncert előtt az Elefánt ötszámos, Kék szoba című bemutatkozó EP-jét meghallgatva a másik félelmem az volt, hogy ha - nagyjából - az összes dal ennyire melankolikus hangvételű, akkor a koncert is inkább emlékeztet majd egy gyászmisére, még ha jól összerakott dalokról is van szó.

És ezen a ponton ismét csak pozitívan kellett csalódnom: a Gozsdu Manó Klub aprócska színpadán összezsúfolódó hat fiatal zenész olyan energiával telt zenét játszik, hogy az talán még őket magukat is meglepi. Előzenekarként a Magyar Császári Pillanatművek próbálja ugyan bemelegíteni a közönséget - kétségkívül kellemes zenével, furcsa hangzással, sok-sok érdekes feldolgozással, lassabb, akusztikus számokkal - de különösebben mély nyomot, bennem legalábbis nem hagynak.

Aztán következik az Elefánt, a hely szabályzata miatt sajnos meglehetősen rövid, ám annál tömörebb, sűrűbb koncerttel. Szendrői Csaba énekes rögtön a színpad elé parancsolja a nagyrészt a terem szélén ülő, a szemközti oldalon álldogáló, vagy épp a pultnál sört, bort, tequilát rendelő közönséget, a zenekar a húrokba csap, azt pedig már nem is kell külön kérni, hogy tessék táncolni és mindenki érezze jól magát, mert mindez jön magától.

Az Elefántra nem mondhatjuk, hogy tessék, már megint egy újabb alternatív zenekar, ami ugyanolyan, mint a többi, mivel valószínűleg ők a posztsanzon stílus egyedüli képviselői, már csak azért is, mert a kifejezést ők maguk találták ki.

A zenekart két, régóta együtt zenélő szombathelyi srác, a már említett énekes, Szendrői Csaba, és Tóth András gitáros alapította. Köréjük szerveződött jóval később a hattagú zenekar. Németh Szabolcs dobos és Horváth Bence Ede basszeros is kötődik Szombathelyhez, akikhez Kunert Péter gitáros és Kovács Zoltán billentyűs érkezett, hogy teljessé tegyék a felállást. Egyik napról a másikra robbantak be a budapesti klubéletbe, amihez jól jött a barátság Závada Péterrel (Akkezdet Phiai), de önmagában nem lett volna elég hozzá.

A srácoknak van stílusuk, van színpadi megjelenésü (a frontember csak néhány szám eléneklése után veszi le eleganciáról árulkodó, hosszú kabátját), a zene tényleg dallamos, a szövegek pedig valóban figyelemreméltóak. A szövegközpontú, melankolikus hangvételű számokhoz jól illik a gitárcentrikus hangzás, amit remekül egészít ki a zongora, s bár az Elefánt zenéjére tényleg a szomorkás, sanzonos, keringőszerű dallamok a legjellemzőbbek, azért arról sem feledkeznek meg a srácok, hogy mindez tulajdonképpen rockzene, így aztán ha zúzósnak vagy karcosnak nem is nevezhető, mégis megfelelően energikus a muzsika: a szomorúságot jókor, jó helyen oldja a humor, ahogy a borongósabb gitárjátékot is a - vidámabb - zongora.

El kell ismernem, s persze a beskatulyázás szándéka nélkül, hogy a sanzonos dalok miatt megállja a helyét a Quimby-párhuzam, az áthajló sorok és a fanyar humor pedig tényleg emlékezetnek a Kispálra. Akár Lovasi is írhatta volna, és a mikrofonba üvölthetné a Magányos című dal refrénjét, hogy Piros párna vagyok, kék falak és szőnyeg | és fotel és ágy és ablak és a főleg | a falak mögött egy magányos isten, | hogy teremtsek magamnak, ha már egyszer nincsen.

De nem Lovasi írta, hanem Szendrői, aki korábban verseket is publikált, s ha van is hasonlóság, minden dalszövegben érződik az egyedi hang. A Budapesti lányokban például úgy gúnyolja ki az egyéjszakás kalandokat, hogy nem valami szigorú erkölcsi ítéletet kapunk, legfeljebb könnyed iróniát: ezek a budapesti lányok | akkor sírtok, ha hagymát vágtok.

Egy feltörekvő, még nem befutott, de már jó irányba tartó zenekar számára nem biztos, hogy éppen Valentin-napon a legszerencsésebb játszani, legalábbis Szendrői Csaba szerint nem, mivel más időpontban töltöttek már meg nagyobb tereket is. De a jeles ünnepet sem veszik komolyan, Lamantin-napnak keresztelik át azt.

Lamantin-nap ide vagy oda, sokan érkeztek és váltottak belépőt kimondottan az Elefánt kedvéért, és jellemzően nem rajongani vágyó tinédzserek, hanem láthatóan érett zenekedvelők.

A zenekar pedig mindenféle megilletődöttség és erőlködés nélkül, magabiztosan és lendületesen zenéli végig a koncertet.

A korlátozott időtartam ellenére is visszatapsolt zenekar ráadásszáma után Csabával beszélgetek, aki elmondja, hogy kiadtak magukból minden feszültséget. Így, közvetlenül a stúdióba vonulásuk előtt.

Ugyanis a civilben mással is foglalkozó, dolgozó vagy éppen tanuló, ám elsősorban mégiscsak zenészként működő srácok első, Vérkeringő című nagylemezükön kezdenek el dolgozni, melynek dalaiból több ígéretes ízelítőt hallhattunk most.

Talán ez lesz az első magyar posztsanzon-lemez, és nemcsak lamantinoknak.