zene
2007. 04. 20.
Száguldó geometria
Dark tech night II., 2007. 04.07. Orange Club
A progresszív elektronikus zenei műfaj sokszoros átlényegülésen ment keresztül, hogy megújult, nyirkosan fémes ábrázatát egy kitűnő hazai rendezés keretében, a maga 8 órás terjedelmével mutathassa meg – a jelenleg még felkészületlen hazai közönségnek.
A techno egy rendkívül érzékeny stílus. Nem pusztán azért, mert – bizonyos aspektusaiban – a kortárs elektronikus zene alapító diskurzusainak rangos helyén áll, hanem mert ezáltal rendkívül különleges szerepet kap a specálisabb zenei tartalmak artikulációs bázisában. Így, ahogy azt korábban már kifejtettük, a műfaj [a]http://prae.hu/prae/articles.php?aid=402[text]„univerzális zenei nyelvvé vált“[/a].
Ha egyszer tehát – a kanonikus zenetörténet lassan nanotechnológiai módszerrel történő szétszabdalásán felül – a digitális, elektro-akusztikus zenék stílusrétegeinek feltérképezése is komolyabb audio-filológusi tevékenységeket fog előmozdítani – akkor a kutatás kiemelt tárgya lehet ez a különleges műfaj.
De mi lehet az oka annak, hogy ez a végtelenül leegyszerűsített repetitív rendszer ilyen mértékben képes magába szívni minden külső hangzást (electro, house, trance, ambient), affektust, ritmikai képletet (breakbeat, drum and bass, 2 step, electronica), anélkül, hogy önmaga meghatározottságát fel kellene adnia? Miért van az, hogy örökös alakváltozásában mindig meg tudott újulni - anélkül, hogy originális cimkéjét el kellett volna hagynia? Érdekes paradoxon, amire pusztán csak egy magyarázat létezik. A techno – az elektronikus zene határai közt – maga a színtiszta hangzó-differencia.
Azok a fúziók pedig, amelyek kitermelték a ma már kezdeti, tisztább - a house szikárabb vonalaitól szinte gyökeresen eltérő - hibrideket, új talapzatra és megvilágításba helyezték az időnként radikálisan félrekommunikált műfajt – ami korábban beszorult a rossz sztereotípiába, ahová a hedonista partykultúra elhibázott metaforái, és az álmosítóan szűklátókörű zenei sznobok a kezdet kezdetén elhelyezték.
A hazánkban prosperáló – de természetesen eltérő regiszterekben – divatosnak tekinthető irányzatokon felül (minimal techno, hard techno) viszont szép lassan beosont a képbe egy egészen unikális hangzás. Korábban off-beat-ként, assymetric techno-ként, manapság egészen egyszerűen [a]http://www.darktechno.hu/new/[text]dark techno[/a]-ként jegyzik. Ez a periférikusabb al-irányzat természetesen nem véletlenül kapta ezeket az előtagokat.
Közel tíz éve már, hogy a műfaj iránt elkötelezett producerek, DJ-k, akik a 90-es évek végén döbbenten nézték végig a stílus felhígulását, mainstream-é válását, gondoltak egyet és archiválták azt a detroit-i és berlin-i hangzást, ami a műfaj kikristályosodottabb időszakában meghatározta annak jellegét. De mitől ragadt rá az asszimetria, az off-beat, illetve a „dark“ cimke?
Attól a rendkívül originális intenciótól, ami a techno szubsztanciális bázisát jelentő egyenes 4/4-es ritmusképletet megtörte, és további mintázatokkal, a műfajtól korábban gyökeresen eltérő jegyekkel dúsította fel. Így lépett házasságra az industrial fémes, vassodrony-hangzása a droid-break-el, minimal 2 step-el és a velejéig lecsupaszított – experimentális – techno-val.
A szimbiózis pedig egyszerre gyökeresen új konstellációba helyezte a – nemzetközi és hazai porondon hajdanán egymást osztályellenségként kitagadó – tört (jungle, drum and bass, break) és egyenes zenéket (house, techno, trance, gabba) illetve azok szubkulturális viszonylatait is. Nem csoda, hogy ez a rendkívül különleges – a korábbi „alapító nyelveket“ határok felett ötvöző hibrid jelenleg az extravertált tánczene, illetve a velejéig immanens kísérleti elektronikus zene határán billeg.
Messianisztikus – és egyben rendkívül kockázatos – vállalkozásba fogtak tehát azok a szervezők (technofestival team, darktechno team) és DJ-k, akik – a hazai, jelenleg még rendkívül alacsony fokon differenciált elektronikus zenei piacon – egy dark techno party sorozatot indítottak el. Még akkor is, ha kapacitásuk megengedi, hogy a nemzetközi porondon olyannyira ismert neveket hozhassanak el hozzánk (újra), mint a japán zsonglőr Takaaki Itoh, illetve a szlovák, Rumenige producernév alatt a tört techno-t is atomjaira szeletelő DJ-t, Toky-t.
A dark tech csapat második rendezvényének a csepeli ex-Freeport, a jelenleg Orange Club név alatt futó épületkomplexum adott helyszínt. A korábban zömében vérzivataros black metál rendezvényekkel működő tér garázs-lokál jellegéből lefaragva viszont egy egészen hangulatos, klasszikus 21.századi szórakozóhelyet varázsoltak, lekerekített formákkal és sterilebb, visszafogottabb atmoszférával.
A – magyar partiélet jelenlegi vérkeringéséhez sajnos nem illeszkedő – 10 órás kezdés viszont most sem tudta átírni az egészestés zenei esemény normatív fél tizenkettes kezdőpontját – számos látogatóval karöltve én is ebben az időpontban érkezem.
Az elegánsabb, klasszikusabb darabokat sötétebb, indusztriálisabb hatásokkal vegyítő Rexam-ról lekésve a szervezés egyik vezéralakjának számító Ságia szettjére futunk be.
A minden felesleges díszítést kerülő rendkívül savas, túlvilágian pszichotikus darabok rendkívül gyorsan öszekorbácsolják az akkor még alacsony létszámban megjelent közönséget. Hamar megmutatkozik, hogy a sokszor felesleges, hangulatfokozó kötelező-körök kimaradnak ezen az estén, minden annak a – hártyavékony – rétegnek szól, aki érti, ismeri, és be is tudja fogadni ezeket a - sokszor még a rutinosabb versenyzőket is alaposan megrázó - darabokat.
Az est legtisztább 2 óráját érdekes módon éppen az est fővédnöke, Takaaki Itoh live act-je jelenti – ami szükségképpen nem kritikát jelent. A napfényesebb, tisztább, teltebb hangzások rendkívül üdén vegyülnek keze alatt a tömbökbe verődő, rendkívül intenzív és feszes darabokkal, valamint a palettájáról már jól ismert, időnként mosolyra fakasztó funk-osabb hatásokkal. Mindez rendkívül jó fordulatokkal, megfelelő mértékben adagolva, és ügyelve a nem túl radikális tempóváltásokra.
A világhírű, kifinomult ízléséről ismert producer/DJ tehát nem pusztán ragyogó alkotó, hanem borzasztóan technikás szórakoztató-egység is – amihez képregényszerű, rezzenéstelen arckifejezés és rendkívül egyszerű, a partikultúra szereplőinek reprezentatív „dressing code“-ját meghazudtoló ruházat kapcsolódik.
Még Ságia szettje alatt veszi kezdetét, de a japán techno-fenomén előadása alatt teljesedik ki az estre felvonultatott különleges, vezérelt fénytechnika. A füstgép, lézer és sztroboszkóp a jelen rendezvény alatt viszont különlegesen jó szolgálatot tesz. Nem csak felerősíti az időnként fékevesztett szuggesztivitással ránk zúduló akusztikus cybertér atmoszféráját, hanem mesterséges jellegével ki is zökkent
abból a zenei pokolból, ami iszonyatos erejével szinte fájdalmasan tompítja le érzékszerveinket.
Erre pedig óriási szükség volt a szlovák Toky kicsit sem könnyed, a legedzettebb techno-kalandort is felemésztő szettje alatt – ami a közönséget kis híján meg is felezte. A japán eleganciát és profizmust egy egészen különböző személyiség, vérmérséklet és keverési stílus váltotta fel. Ennek keretében pedig 20-30 BpM-es (Beats per Minute) váltások, géppuskaropogás-szerű jungle-os törések, majd ezt követően a hard techno átlagsebességét is megközelítő, ipari futamok váltakoztak – mindenfajta redundanciát, kiszámíthatóságot és arányérzéket nélkülöző módon. Mindez persze nem azt jelenti, hogy amit ebben a kicsit sem DJ-barát műfajban tökéletes keveréssel ki lehetne hozni, azt Toky nem valósítaná meg – legkevésbé sem atletikus, könnyed, de borzasztóan intenzív mozgásával.
A rövidebb, de a műfajt kis híján teljes szélességében lefedő szett után a közönséget feléleszteni – és persze megmenteni vágyó – Dorian Knox-nak már nincs könnyű dolga.
A maroknyira csappanó, de még kitartó csapatot rutinos fordulattal helyezi vissza a menetelés ritmusába feszes schranz-szerű, kísérletezőbb, a rendezvény során eddig nem hallott darabokkal.
Kellő energiautánpótlás híján viszont a militánsabb techno-t képviselő magyar Fusion 9 duót 6 óra magasságában már nem hallgatjuk végig – mégha különleges világuk meg is érdemelné a kellő figyelmet.
Az est viszont összességében érdekes tapasztalatokkal zárul. Megízleljük sajnos a techno – valójában experimentális oldalának mutatott – alacsony részvételből fakadó – hazai közönyt, mindezzel együtt viszont egy elképesztően professzionális szervezés mellett kidomborodó, méltán „nyugati“ atmoszférát is.
Kapcsolódó link
[a]http://www.darktechno.hu/new/[text] Magyar dark techno oldal
Ha egyszer tehát – a kanonikus zenetörténet lassan nanotechnológiai módszerrel történő szétszabdalásán felül – a digitális, elektro-akusztikus zenék stílusrétegeinek feltérképezése is komolyabb audio-filológusi tevékenységeket fog előmozdítani – akkor a kutatás kiemelt tárgya lehet ez a különleges műfaj.
De mi lehet az oka annak, hogy ez a végtelenül leegyszerűsített repetitív rendszer ilyen mértékben képes magába szívni minden külső hangzást (electro, house, trance, ambient), affektust, ritmikai képletet (breakbeat, drum and bass, 2 step, electronica), anélkül, hogy önmaga meghatározottságát fel kellene adnia? Miért van az, hogy örökös alakváltozásában mindig meg tudott újulni - anélkül, hogy originális cimkéjét el kellett volna hagynia? Érdekes paradoxon, amire pusztán csak egy magyarázat létezik. A techno – az elektronikus zene határai közt – maga a színtiszta hangzó-differencia.
Azok a fúziók pedig, amelyek kitermelték a ma már kezdeti, tisztább - a house szikárabb vonalaitól szinte gyökeresen eltérő - hibrideket, új talapzatra és megvilágításba helyezték az időnként radikálisan félrekommunikált műfajt – ami korábban beszorult a rossz sztereotípiába, ahová a hedonista partykultúra elhibázott metaforái, és az álmosítóan szűklátókörű zenei sznobok a kezdet kezdetén elhelyezték.
A hazánkban prosperáló – de természetesen eltérő regiszterekben – divatosnak tekinthető irányzatokon felül (minimal techno, hard techno) viszont szép lassan beosont a képbe egy egészen unikális hangzás. Korábban off-beat-ként, assymetric techno-ként, manapság egészen egyszerűen [a]http://www.darktechno.hu/new/[text]dark techno[/a]-ként jegyzik. Ez a periférikusabb al-irányzat természetesen nem véletlenül kapta ezeket az előtagokat.
Közel tíz éve már, hogy a műfaj iránt elkötelezett producerek, DJ-k, akik a 90-es évek végén döbbenten nézték végig a stílus felhígulását, mainstream-é válását, gondoltak egyet és archiválták azt a detroit-i és berlin-i hangzást, ami a műfaj kikristályosodottabb időszakában meghatározta annak jellegét. De mitől ragadt rá az asszimetria, az off-beat, illetve a „dark“ cimke?
Attól a rendkívül originális intenciótól, ami a techno szubsztanciális bázisát jelentő egyenes 4/4-es ritmusképletet megtörte, és további mintázatokkal, a műfajtól korábban gyökeresen eltérő jegyekkel dúsította fel. Így lépett házasságra az industrial fémes, vassodrony-hangzása a droid-break-el, minimal 2 step-el és a velejéig lecsupaszított – experimentális – techno-val.
A szimbiózis pedig egyszerre gyökeresen új konstellációba helyezte a – nemzetközi és hazai porondon hajdanán egymást osztályellenségként kitagadó – tört (jungle, drum and bass, break) és egyenes zenéket (house, techno, trance, gabba) illetve azok szubkulturális viszonylatait is. Nem csoda, hogy ez a rendkívül különleges – a korábbi „alapító nyelveket“ határok felett ötvöző hibrid jelenleg az extravertált tánczene, illetve a velejéig immanens kísérleti elektronikus zene határán billeg.
Messianisztikus – és egyben rendkívül kockázatos – vállalkozásba fogtak tehát azok a szervezők (technofestival team, darktechno team) és DJ-k, akik – a hazai, jelenleg még rendkívül alacsony fokon differenciált elektronikus zenei piacon – egy dark techno party sorozatot indítottak el. Még akkor is, ha kapacitásuk megengedi, hogy a nemzetközi porondon olyannyira ismert neveket hozhassanak el hozzánk (újra), mint a japán zsonglőr Takaaki Itoh, illetve a szlovák, Rumenige producernév alatt a tört techno-t is atomjaira szeletelő DJ-t, Toky-t.
A dark tech csapat második rendezvényének a csepeli ex-Freeport, a jelenleg Orange Club név alatt futó épületkomplexum adott helyszínt. A korábban zömében vérzivataros black metál rendezvényekkel működő tér garázs-lokál jellegéből lefaragva viszont egy egészen hangulatos, klasszikus 21.századi szórakozóhelyet varázsoltak, lekerekített formákkal és sterilebb, visszafogottabb atmoszférával.
A – magyar partiélet jelenlegi vérkeringéséhez sajnos nem illeszkedő – 10 órás kezdés viszont most sem tudta átírni az egészestés zenei esemény normatív fél tizenkettes kezdőpontját – számos látogatóval karöltve én is ebben az időpontban érkezem.
Az elegánsabb, klasszikusabb darabokat sötétebb, indusztriálisabb hatásokkal vegyítő Rexam-ról lekésve a szervezés egyik vezéralakjának számító Ságia szettjére futunk be.
A minden felesleges díszítést kerülő rendkívül savas, túlvilágian pszichotikus darabok rendkívül gyorsan öszekorbácsolják az akkor még alacsony létszámban megjelent közönséget. Hamar megmutatkozik, hogy a sokszor felesleges, hangulatfokozó kötelező-körök kimaradnak ezen az estén, minden annak a – hártyavékony – rétegnek szól, aki érti, ismeri, és be is tudja fogadni ezeket a - sokszor még a rutinosabb versenyzőket is alaposan megrázó - darabokat.
Az est legtisztább 2 óráját érdekes módon éppen az est fővédnöke, Takaaki Itoh live act-je jelenti – ami szükségképpen nem kritikát jelent. A napfényesebb, tisztább, teltebb hangzások rendkívül üdén vegyülnek keze alatt a tömbökbe verődő, rendkívül intenzív és feszes darabokkal, valamint a palettájáról már jól ismert, időnként mosolyra fakasztó funk-osabb hatásokkal. Mindez rendkívül jó fordulatokkal, megfelelő mértékben adagolva, és ügyelve a nem túl radikális tempóváltásokra.
A világhírű, kifinomult ízléséről ismert producer/DJ tehát nem pusztán ragyogó alkotó, hanem borzasztóan technikás szórakoztató-egység is – amihez képregényszerű, rezzenéstelen arckifejezés és rendkívül egyszerű, a partikultúra szereplőinek reprezentatív „dressing code“-ját meghazudtoló ruházat kapcsolódik.
Még Ságia szettje alatt veszi kezdetét, de a japán techno-fenomén előadása alatt teljesedik ki az estre felvonultatott különleges, vezérelt fénytechnika. A füstgép, lézer és sztroboszkóp a jelen rendezvény alatt viszont különlegesen jó szolgálatot tesz. Nem csak felerősíti az időnként fékevesztett szuggesztivitással ránk zúduló akusztikus cybertér atmoszféráját, hanem mesterséges jellegével ki is zökkent
abból a zenei pokolból, ami iszonyatos erejével szinte fájdalmasan tompítja le érzékszerveinket.
Erre pedig óriási szükség volt a szlovák Toky kicsit sem könnyed, a legedzettebb techno-kalandort is felemésztő szettje alatt – ami a közönséget kis híján meg is felezte. A japán eleganciát és profizmust egy egészen különböző személyiség, vérmérséklet és keverési stílus váltotta fel. Ennek keretében pedig 20-30 BpM-es (Beats per Minute) váltások, géppuskaropogás-szerű jungle-os törések, majd ezt követően a hard techno átlagsebességét is megközelítő, ipari futamok váltakoztak – mindenfajta redundanciát, kiszámíthatóságot és arányérzéket nélkülöző módon. Mindez persze nem azt jelenti, hogy amit ebben a kicsit sem DJ-barát műfajban tökéletes keveréssel ki lehetne hozni, azt Toky nem valósítaná meg – legkevésbé sem atletikus, könnyed, de borzasztóan intenzív mozgásával.
A rövidebb, de a műfajt kis híján teljes szélességében lefedő szett után a közönséget feléleszteni – és persze megmenteni vágyó – Dorian Knox-nak már nincs könnyű dolga.
A maroknyira csappanó, de még kitartó csapatot rutinos fordulattal helyezi vissza a menetelés ritmusába feszes schranz-szerű, kísérletezőbb, a rendezvény során eddig nem hallott darabokkal.
Kellő energiautánpótlás híján viszont a militánsabb techno-t képviselő magyar Fusion 9 duót 6 óra magasságában már nem hallgatjuk végig – mégha különleges világuk meg is érdemelné a kellő figyelmet.
Az est viszont összességében érdekes tapasztalatokkal zárul. Megízleljük sajnos a techno – valójában experimentális oldalának mutatott – alacsony részvételből fakadó – hazai közönyt, mindezzel együtt viszont egy elképesztően professzionális szervezés mellett kidomborodó, méltán „nyugati“ atmoszférát is.
Kapcsolódó link
[a]http://www.darktechno.hu/new/[text] Magyar dark techno oldal
További írások a rovatból
Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről