Az ÉS-nek két lapszámát, vagyis azoknak irodalmi blokkjait böngésztem most. A február elsején megjelent lapszámból elsőnek Podmaniczky Szilárd Az őrangyal című novellájára figyelek fel: az elbeszélő író, aki valószínűsíthetően alkotói válságban szenved, ha már azon morfondírozik, hogy 3012-ben pornógyakorlatokkal is lehet majd indulni az olimpián. Jaj, ne, közhely, már megint egy lecsúszott és perverz íróról szóló írás, gondolom; egyetemista koromban ehhez hasonló szövegekkel vették el a kedvem a kortárs magyar próza olvasásától. De amikor azt látom, hogy ezt az innovációt közpénzből finanszíroznák, akkor már nevetek – végül is, valóban, ki tudja, mi hová fajul majd. Aztán hirtelen kanyart vesz a történet, a főhős egy fura figurába botlik, aki írót keres élettörténete regénybe foglalásához. Hamarosan kiderül, hogy a jóember a limonádé-misztika rabja (bocsánat, de én csak így szoktam emlegetni az ezotériát), amellyel csaknem sikerül az őrületbe kergetnie a narrátor/életrajzírót. A transzcendenciával való találkozás groteszkbe-paródiába fullad, korunkban tehát sem ihletett állapot, sem deus ex machina-jellegű megoldások sem működhetnek. Károlyi Csaba Horváth Péter Dzsorden című regényéről ír kritikát, ami inkább ajánló jellegű, a kritikus ugyanis, mint mondja, szerette a szöveget, úgy tűnik, annyira, hogy nem bírja megállni, hogy ne kezdje el mesélni a sztoriját, ami olyan, hogy én csak fogom a fejem. Aztán Károlyi – mintha látná a reakciómat – egyszercsak megszakítja a spoilerezést, és megjegyzi, hogy inkább nem is folytatja, mert a regény, higgyük el, sokkal jobb annál, mint a narratíva ismertetéséből tűnik. (Oké, kap egy esélyt.) Az Ex Libris-rovatban Bedecs László ír négy szerzőről: Szolcsányi Ákos, Szálinger Balázs, Marno János és Sopotnik Zoltán nemrégiben megjelent könyveiről. Utóbbi kapcsán az az érdekes, hogy Bedecs szerint Sopotnik prózája sokkal jobb, mint a versei – ezzel lehet vitatkozni, persze. Nekem a verseivel sincs különösebb bajom.

Aztán Margócsy osztja ki Nyáry Krisztiánt, na jó, a kiosztás talán erős szó, de már a cím is sokat elárul: Irodalomtörténeti Story magazin. Hálás vagyok ezért, mert szakmai körökben elhangzó privát beszélgetések alkalmával többször felmerült már az ötlet, hogy le kellene foglalnunk az irodalmibulvar.hu domaint, és szerencsére csak szóban, de a cikkeket is elkezdtük fogalmazni – igen, tisztában vagyunk a személyiségi jogokkal. Félretéve a viccet, Margócsy enyhén gúnyos távolságtartása is érthető, de csak az érvek egyik felével értek egyet. Teljesen igaza van abban, hogy nem ezektől a szaftos történetektől kapunk teljes képet egy adott alkotóról, és abban is, hogy a műveik ismeretéhez nem feltétlenül ezek adnak értékes többletet. Azzal azonban, hogy emiatt nem fognak elrohanni az olvasók a könyvtárba, hogy netán a szerzőtől, és nemcsak a szerzőről olvassanak valamit – pikánsat vagy nem – vitatkoznék –; már elnézést, velem nem egyszer fordult elő, hogy esetleg egy anekdota miatt kezdett annyira érdekelni egy figura, hogy az írásait is elolvastam. Vagy legalább valamit tőlük.

Kemény István új verseskötetéről (A királynál) Báthori Csaba és Krusovszky Dénes ír. Előbbi kapcsán annyit mondanék, hogy szerintem pont attól lesz érdekes és jó Kemény költészete, amit a kritika utolsó bekezdésében Báthori – vélhetően – problematikusnak tart: igen, Kemény valóban nem hivalkodik a tökéllyel.

A 2013. február 8-án megjelent szám irodalmi blokkja Földényi F. Lászlóval nyit, és egyből beleránt a fény és sötétség, a születés és a halál ellentétpárjainak beláthatatlan távjaiba, kérdéseibe – két pillantáson keresztül, melyeket egy irreálisan kék árnyalatú szemszín fog össze. Tudtam, hogy az emberek nagy többsége kék szemmel születik, de azt nem, hogy a haláluk után újra kék lesz. Nem merek utánanézni ennek, igaz-e: lenyűgöz és megrémít az írás, mint Földényi általában. Filozofikusságában is lírai és álomszerű, ugyanakkor úgy érzem, nyitva hagyja a felvetett kérdéseket, mert azok olyanok, hogy kötelességünk megválaszolatlanul hagyni őket.

A tárcák közül kettőt emelek ki: Kiss Judit Ágnes karcos meséjét, ami jó, a magyar egészségügyben uralkodó állapotokról, valamint a tárcanovella-pályázat egyik díjazott írását Grézló Orsolyától, ami meg nem jó. Társkereső hirdetés a címe, és a női szerepkonfliktusokat meg a férfiak irreális elvárásait figurázza ki egy férfi szemszögéből, de ehhez hasonló szöveget bármelyik picsogó női egoblogon találni.

Antal Balázs írása (Vasgyári capriccio) egyetlen óriásira felduzzasztott mondatban felvázolt panorámakép, melynek az utolsó mondata fogja össze a kesernyés lényeget: "nem tetszik, de muszáj". A versek közül Tamás Zsuzsát emelném ki: az öt költeményből fokozatosan kirajzolódik egy történet, a szövegeket azonban nemcsak ez fogja össze, hanem az a technika, amely egymásra olvas és összejátszat, összemos viszonyrendszereket és azok határvonalait, mint például az anya és a gyerek, a teremtés-születés és a halál viszonyát.

A februári Műút kortárs orosz szerzőkkel indul, aminek nagyon örülök, mert telt már el nyaram azzal, hogy nem is tettem mást, csak Dosztojevszkij-regényeket olvastam (meg is látszott rajtam), de a "sztárszerzőkön", azaz Szorokinon és Ulickaján kívül nem sokat tudok arról, mi történik manapság azon a fronton, főleg a lírát illetően. Megismerkedem tehát Nyikita Zaljatovval, akinek a szövegéről (Kis Orsolya fordításában) mindjárt a Karamazov-testvérekből ugrik be egy dialógus, nevezetesen az emberek és az emberiség szeretetéről, a kettő ugyanis nem azonos. A másik kortárs orosz, akivel most találkozom először, Vera Palazkova; hogy maradjak a sztereotípiáknál, a lírai én úgy tűnik, elég rendesen iszik, de nem vodkát, hanem whiskyt. (Miért is képzeltem, hogy Oroszországban csak vodkát isznak?!) Szergej Snurov pedig nem más, mint a Magyarországon is többször fellépett, Leningrad nevezetű ska-punk zenekar frontembere; a számaikra kiválóan lehet ugrabugrálni, én is megtettem párszor, de ami a szöveg versként értékelhetőségét illeti, ugyanazt tudom róla mondani, mint a dalszöveg (amennyiben ez valóban dalszöveg – sajnos az orosz nyelvtudás, sőt a cirill betűk ismerete híján ennek nem tudtam utánanézni, de a refrén jellege erre utal) kontra verssel kapcsolatban, majdnem mindig: valóban árnyaltabb, komplexebb, mint egy dalszöveg általában, de dallammal együtt inkább működik, mint önmagában. Szorokin drámarészletében (Turi Márton fordítása) nem hazudtolja meg önmagát, legalább olyan kedvesen társalognak benne a szereplők, mint azt a Jégben vagy az Opricsnyikban tették. Összefoglalva: a kortárs orosz blokk izgalmas, de lehetne több, vagy legalább repetázhassunk valamikor.

A magyar szerzők közül Ughy Szabina egyik sorát ("bizonyos igenekben lakik egy angyal") és Kerber Balázs álomszerűbe hajló metróútját emelném ki. Van még Nádasdy Dante-fordításából is részlet, ezúttal a Pokolból. Érdemes elolvasni Dunai Tamás tanulmányát a képregényes önéletírásokról: "A képregény talán az a művészeti ág, ahol az alkotó a legváltozatosabb módon tudja megjeleníteni önmagát. Az írást és képet kombináló képregény sok szempontból összetettebb ábrázolást tesz lehetővé, mint a próza önmagában". Ez a megállapítás talán egy kis pontosításra szorul, de a téma miatt mindenképpen hiánypótló – még ha valóban sokat javult is a műfaj megítélése, ahogy a tanulmány szerzője is megjegyzi.

Rényi András Erdély Miklós-interjúját is olvassuk el, egyrészt, mert megtudhatjuk belőle, hogy Kondor Béla művelt volt, csak jól titkolta, másrészt egy “nagyon szép verekedés" anekdotája miatt. Persze nemcsak ilyesfélékről esik szó a beszélgetés folyamán, de ha már az irodalmi szereplőkről – vagy akár csak az ismert emberekről – terjengő anekdoták szóba kerültek föntebb is, nem tudok elmenni mellette.

Két Kemény-kritika olvasható a Műútban is (Bazsányi Sándor és Szolcsányi Ákos tollából), Szvoren Edináról mindjárt négyen írnak (Krupp József, Bagi Zsolt, Darabos Enikő, Lengyel Imre Zsolt). Antal Balázs Szolcsányi Ákosról, Izsó Zitáról, Sajó Lászlóról ír (utóbbinak verse is szerepel a lapszámban), Reichert Gábor pedig Darvasi Ferenc és Szabó Tibor Benjámin köteteiről. Ureczky Esztertől pedig azt tudhatjuk meg, hogy Margaret Atwood nem hagyja magát könnyen beskatulyázni, se feministának, se sci-fi szerzőnek.