Ray Lawrence Vízbe fojtott bűnök című mozija egy valóban megtörtént esetet, egy kisvárost lakó, maroknyi, egymással összebogozódott sorsú és múltú ember kálváriájának történetét mondja el. Pontosabban: az esetet feldolgozó, félig-meddig dokumentarista igényű regényt, Raymond Carver So Much Water So Close to Home című könyvét dolgozza fel a film, vállaltan, de nem sikerülten fikciós módon. Mindeközben ráadásul olyan sztorit mond el, amit Robert Altman is beleszőtt filmtörténeti mementóvá és kultuszfilmmé avanzsált művének, a Rövidre vágva című, epizódokkal építkező, eposzi terjedelmű, mégis kecses, finom, arányos filmmonstrumnak a szálai közé... A történet tehát a kisvárosi-külvárosi mitológiák tanító célú, mindig az adott közösségre alkalmazható, de mindig általános érvényű következtetésekkel is szolgáló, gyakran idézett mítoszává vált, az orális epika részévé, „gesunkenes Kulturgut” helyett a társadalmi tudat és tudatosság felemelkedő közös javává, tanmesévé.

Egy tanmesét filmre vinni - különösképp, ha a példázati ívű történet a krimi szüzsé és a feszültségen alapuló cselekményszövés lehetőségeit is magában hordja – kockázatos vállalkozás. A feszültség ugyanis nem teremthető meg egykönnyen – olyan körülmények között pedig semmiképpen sem, ha a filmnyelv minden információt túl hamar, túl direkt módon, szinte magyarázó, rávezető célzattal tár fel, úgy, hogy a film meg-megáll rápirítani szemlélődő nézőjére: „Figyeltél? Érted?”

A Vízbe fojtott bűnök így semmiképpen nem izgalmas film. Sőt. Határozottan unalmas – olyan fajta, amiben feszültség helyett valami fullasztó, fojtó anyag sűrűsödik, miközben a cselekményvilág benépesedik csupa olyan cselekvővel, akiknek az indítékait és motivációit a néző csak homályosan sejti, és akik egytől-egyig már a filmidő első harmadára antipatikussá válnak, együtt érezni velük, izgulni értük lehetetlen. A filmidő felére már a végét is mindenki előre láthatja, az a nyomasztó érzés is rátelepedhet a nézőre, hogy mindebből jól kijönni lehetetlen. Az így vagy úgy bűnös és folyamatosan bűnhődő szereplőknek, a nem is csupán sérült, hanem a hosszúra nyúlt múlt súlyos terhe alatt már megnyomorodott embereknek megbocsátást, feledést, gyógyulást remélni teljesen felesleges erőlködés a néző részéről.

A film mindezeken túl rendkívül hosszú. Kétharmad olyan hosszú, mint a teljes Rövidre vágva, amiben ez a sztori több másikkal párhuzamosan futó egyenrangú szál. Megkockáztatom – a Vízbe fojtott bűnök-ben kibontott szál talán nem is rejt magában elegendő tartalékot ahhoz, hogy fő csapásvonal legyen. Legalább is ilyen módon elmesélve semmiképp sem…

A film vállalása – és hogy erre dühöm elültével rájöjjek, ahhoz valóban kellett a két hét távolsága – azonban nem is a cselekmény kidolgozása vagy a feszültség megteremtése volt, hanem egészen más. Pedig már a címből is megérthettem volna ezt a szándékot, a csehovi, ibseni, illetve az amerikai drámairodalomban Tennessee Williamsnél, John Osbornnál tetten érhető analitikus indíttatást. Azt, hogy a rendező nem elmondani akarja a szereplők történetét, sem pedig megoldani a lelkek, múltak, emberek közötti félrecsúszott kapcsolatok zavaros mélyén rejtőző problémákat, csupán felskiccelni az előbbieket és felszínre hozni az utóbbiakat, hogy a film végén magukra és egymásra hagyott szereplőit ellássa megbeszélni és megoldani valóval.

Ray Lawrence filmje így problémafilmnek tekinthető, de nem problémamegoldónak, hanem problémafelvetőnek. A film tanúskodik rendezője műveltségéről – a világ drámairodalmának alapos ismeretéről, és az altmani lecke elsajátításáról: emberek esetében nincsenek kétszereplős kamaradrámák, sem egy hős köré szövődő, végigmondható történetek. Egy-egy ember drámája ugyanis legalább egy kisvárosnyi vagy elővárosnyi közösség drámája egyben, az egymásba szövődő élettörténetek pedig szétbogozhatatlanok, végük nincs, csak örök közepük. Amiről a film számomra nem szolgált elegendő bizonyítékkal, az Ray Lawrence tehetsége, egyedi-egyéni látásmódja. Nincs határozott szándék, ami rendszerbe illesztené a bőséges és jól ismert hagyományt. Nincs cél, ami felé filmje tartana. Nincs meg opusában az a többlet, ami egymáshoz kapcsolná, játékba hozná a részleteket, ami fel tudná kelteni a néző érdeklődését. A Vízbe fojtott bűnök emellett, vagy éppen ezért túlzott alapossággal sorakoztatja egymás mellé a részleteket, túlságosan is sok problémát vet fel – anyai szereptől, férfi-női szerepeken keresztül, a gyermeki kegyetlenségen, a gyászmunkán keresztül a kommunikáció sikertelenségének és a kapcsolatteremtés lehetetlenségének problémájáig. Míg végül nyomasztó és érdektelen katalógussá terebélyesedik.

Hogy mi volna a megoldás? Gyorsan ki kell adni ezt a filmet DVD-n, és kipostázni minden középiskolába. Ha mozinak nem is jó, de nagyszerű alapanyaga, kiindulópontja lehet egy egész félévnyi osztályfőnöki vagy társadalomismereti óra problémafelvető és -elemző beszélgetésének.

Jindabyne - feliratos ausztrál film, 123 perc, 2006.
Rendezte: Ray Lawrence

Forgatókönyvíró: Beatrix Christian

Fényképezte: David Williamson

Producer: Catherine Jarman

Jelmez: Margot Wilson

Vágó: Karl Sodersten ASE

Zene: Paul Kelly, Dan Luscombe, Soteria Bell

A film Raymond Carver So Much Water So Close to Home című könyve alapján készült.

Szereplők: Gabriel Byrne, Laura Linney, Deborra-Lee Furness, John Howard, Leah Purcell, Stelios Yiakmis…