A legelső Die Hard (Drágán add az életed, 1988) megkerülhetetlen mérföldkő azok számára, akiket foglalkoztat a hollywoodi akciófilmek evolúciója, John McClane figurája ugyanis az elsők között volt képes megtestesíteni egy olyan férfi archetípust, aki, szembe menve a '80-as évek például Schwarzenegger nevével fémjelzett ideáljaival, nem sérthetetlen Terminátorként gázolt keresztül az előtte felhalmozott hullahegyeken, hanem nagyon is sebezhetőnek mutatkozott, de közben semmivel sem volt kevésbé férfias.

Amíg a folytatás (Die Hard 2 / Még drágább az életed!, 1990) csak egy tisztes újrázása volt az új formulának, addig a harmadik rész már sikerrel tágította ki a hős mozgásterét a szűk szellőzőrendszerekről New York egész városára, miközben végérvényesen buddy movie-t kreált McClane egyszemélyes hadjárataiból. Továbbá ez maradt a legidőtállóbb darab, ami mai szemmel nézve is képes lekötni a figyelmünket, a számítógépes technológia térhódításával ugyanis megváltoztak, felgyorsultak az emberek médiafogyasztási szokásai. Többet, nagyobbat, gyorsabban, ezek a mai tömegfilm jelszavai, ami mellett gyakran másodlagos a koherens történetvezetés, mint ahogy a Die Hard 3. – Az élet mindig drága (Die Hard: With a Vengeance, 1995) is tartalmaz logikai hiányosságokat, ám ezek eltörpülnek amellett a feszült tempó mellett, ami gondtalanul szögez minket a képernyő elé.
A késve érkező negyedik részt sok támadás érte, amiért az addig többnyire hús-vér McClane hadnagyból sebezhetetlen szuperhőst faragott. Autóval leszedni egy helikoptert, kamionról ráugrani egy vadászrepülőre, majd egyszemélyes hadseregként rátörni az ellenségre, és lezserül fejbe lőni, miközben az a kislányunk életével zsarol, mindezt úgy, hogy csak egy kicsit lesz maszatos az atlétatrikót felváltó husszú ujjú póló. A kritika jogos, ugyanakkor a Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed (Live Free or Die Hard, 2007) csak követi a blockbuster filmek formai követelményeit, és azt jól teszi. Akció terén sikerrel licitál rá a korábbi részekre, többet, nagyobbat, gyorsabbat nyújt, miközben a cifra káromkodásokból és a fröcsögő vér látványából az alacsonyabb korhatárbesorolás érdekében visszavesz. Ettől még lehetne egy Transformers-folytatáshoz hasonló álomgyári hulladék, ennek a filmnek azonban van ritmusa, és ami még fontosabb: koncepciója. Egyrészt, sebezhetőség ide vagy oda, hozza a Die Hard kánon ismerős elemeit. McClane magánéletét tekintve egy csődtömeg, a gyerekei szóba sem állnak vele. Megkeseredett, kiégett figura, aki aztán megint rosszkor van rossz helyen, ezért egy hackert maga mellé véve (buddy movie) cinikus beszólások közepette zakatol a főgonosz felé, hogy végül elégtételt vegyen rajta, amiért az már megint elcseszte a napját. Másrészt pedig kontextusba helyezi a főhőst. Az ellenség ebben a részben számítógépek mögül, kislányos megilletődöttséggel figyeli McClane közeledtét, és így válik McClane a digitális korszak régivágású hősévé, igazi westernfigurává.
Az előző részek sorbavétele azért tanácsos, mert a legújabb filmről önmagában nem lehet, vagy még inkább nem érdemes túl sokat beszélni. A Die Hard – Drágább, mint az életed (A Good Day to Die Hard, 2013) egy olyan tucatakciófilm, ami, ha átkeresztelnénk a szereplőket, csak nyomokban tartalmazna olyan elemeket, melyek a Die Hard-filmek sajátjai. Az egyik ilyen az Bruce Willis korosodó arca, a másik a hozzá tartozó aranyköpések sokasága – azok többségén tényleg jól lehet mulatni, kár, hogy nem sikerült őket olyan történetbe ágyazni, ami iránt akár egy csöppnyi érdeklődést is mutathatnánk.

A legfrissebb opus lényegében három, irdatlan tempójú akciószcéna laza összefonása. A "többet, nagyobbat, gyorsabban" elvét szem előtt tartva McClane világa tovább tágul, és ezúttal már nem egy reptéren, vagy Washingtonban küzd az amerikaiakért, hanem Oroszországban. Egy újabb családtagot is megismerünk  – ez szolgáltatná a buddy movie szálat, ám ez az apa-fiú duó nem hogy a Willis-Jackson párost nem éri el, de még a Willis-Long félét is csak alulról súrolja –, miközben a játékidő jó másfél órásra csökkent. Mindhárom kritérium kipipálva?
Nem egészen, mert a "gyorsabban" nem a játékidő hosszára vonatkozik, hanem az akciók intenzitására, van azonban egy pont, ami után az ember immunissá válik a tonnaszámra összetörő autók, lezuhanó helikopterek és felrobbanó épületek látványára. Az ötödik felvonás akciójelenetei sajnos olyan jellegtelenül vannak összeollózva, hogy csak nagyon ritkán éljük át az ilyenkor elvárandó katarzist. Vágás vágás hátán, a Bourne-filmekről ránk maradt – de többnyire funkciótlan – rángatózó kameramozgás, és néha egy-egy érdemtelen lassítás. Ilyen körülmények közepette zavaróbbá válnak az egyébként pofonegyszerű, mégis ezer sebből vérző forgatókönyv hiányosságai, illetve túlzásai, így silányul McClane üres akciófigurává. A Die Hard – Drágább, mint az életed mégsem a mai blockbusterekre jellemző megalománia miatt nem működik (lásd a negyedik részt, ami működött), hanem a jellegtelen, lélektelen rendezés miatt. John Moore rossz akciófilm-rendező, aki még semmilyen forgatókönyvből nem tudott jó filmet rendezni, gondoljunk csak Max Payne-re, a A Főnix útjára vagy az Ellenséges területre.

Korábban az akciók le akartak kötni, a fordulatok meg akartak hökkenteni, a beszólások meg akartak nevettetni, így, szó se róla, az előző részek tényleg az életünkre utaztak, az volt nekik a legdrágább. Ennek a filmnek azonban  – mint ahogy, akarata ellenére, a magyar cím is utal rá – már az sem ér sokat, egyedül a tárcánkra pályázik. Ha pedig ezek után a következő rész címe is a fokozás szellemében születne meg, a "Még drágább, mint az életed" nem egy jó ómen. Főleg akkor, ha azt is John Moore rendezi.


Die Hard - Drágább, mint az életed (A Good Day to Die Hard), 2012
Rendezte: John Moore
Forgatókönyv: Roderick Thorp, Skip Woods
Szereplők: Bruce Willis, Jai Courtney, Sebastian Koch, Mary Elizabeth Winstead, Yuliya Snigir
Forgalmazza az InterCom
Korhatár:


Bemutató: 2013. február 14.