Jafar Panahi tehát nem jelenhetett meg, mint ahogy két éve sem, amikor a Berlinale zsűrijében vett volna részt. Filmjének színhelye nyílvánvalóan Panahi háza, az első, hosszan kitartott snitt a tengert, illetve a part egy szakaszát mutatja, az utcát, előtte pedig egy rácsot. Egy autó érkezik, egy férfit hozott csomagokkal, aki rövidesen benyit a házba, kinyitja utazótáskáját, melyből egy kutya bújik ki. Ő az író, aki elrejtőzik ebben az elég nagy épületben. Később a tévében látjuk, hogyan vernek kutyákat halálra, mert tisztátalan állat. Az író dolgozik, bolyong a szobák között, leborotválja a haját. Egy különös éjszaka feltűnik egy nő és egy férfi, egyszerűen csak benyitnak a zártnak hitt bejárati ajtón, a rendőrség elől keresnek búvóhelyet. A nő – aki állítólag öngyilkosságra hajlamos - ott marad, a férfi - aki álltólag a testvére – elmegy, és nem látjuk többé. Aztán a nő is eltűnik, az író, pedig értetlenül áll az eset előtt. Később megint visszatér, de nem csak ő jelenik meg, hanem a film rendezője, Jafar Panahi is. És ekkor kezd világossá válni, hogy fikció és valóság nem csak a filmben folyik egybe, hanem a valóságban is, amennyiben ennek van értelme. Az író, a megjelent Panahihoz képest ugyanannyira a fantázia világában jár, mint a lány az író számára, de közben mind a valóság részei, hiszen ott vannak a rendező mellett, és vállalják a titokban forgatott film elkészítését. Amikor Panahi a kamera előtt áll, az írót játszó Kamboziya Partovi veszi át a rendezést. Az egyik jelenetben egy iPhone-nal rekonstruálja a pár furcsa feltűnését, később látjuk ezt a felvételt, rajta a rendezővel és két stábtaggal.

A Pardé végül egy rendkívül önreflexív játékká válik arról, hogy milyen az, ha valaki nem léphet ki a házából, nem alkothat, és mit lehet tenni, amikor ezt mégis megpróbálja. Igaz, hogy Shirni Neshat zsűritag azt nyilatkozta, a filmet nem politikai szempontból értékelik majd, de nem vagyok benne biztos, hogy ez lehetséges, mert ami a legerősebb benne, az a hatalmon áttörő rendezői akarat. Panahi és filmje tiszteletet vált ki, mely nem választható le magáról az alkotásról, rendezőjének helyzete művét teljesen átitatja, ezért képtelenség “csak" egy filmnek tekinteni.

Jafar Panahi: Pardé

Panahi ugyan nem lehetett jelen, ellenben először fordult elő. hogy Til Schweiger, akinek karrierje és szerepe a német filmgyártásban egészen eltérő véleményeket vált ki, először vesz részt a Berlinalén versenybe került alkotásban (igaz, nem rendezőként). Bár Fredrik Bond klip- és reklámfilmrendező első munkájától nem válunk rajongójává, The Necessery Death of Charlie Countryman című filmjéhez egészen érdekes színészgárdát toborzott össze: a főszerepben Shia LaBeouffel, aki mostanában Marilyn Manson vagy Lars von Trier segítségével próbál megszabadulni a Transformerektől, valamint Evan Rachel Wooddal, Mads Mikkelsennel, Rupert Grinttel, narrátorként pedig John Hurttel. Na és persze Schweigerrel. Tavaly februárban Matthias Glasner a Schnitt nevű filmes folyóiratban azt javasolta a német rendezőknek, hogy öt évre hagyjanak fel a filmkészítéssel. Kivétel: Fatih Akin, aki olyan dolgokról mesél, amikről csak ő tud, Dominik Graf, mert ő a legjobb, és Til Schweiger, mert neki legalább van közönsége. Egy olyan alkotóról van tehát szó, akinek filmjei kritikailag eléggé vitathatóak ugyan, ellenben képes sikeres lenni. Schweiger pedig megjelent a sajtókonferencián, amit a német újsagírók nagy tapssal és üdvözléssel fogadták.

Ez is megtörtént. A The Necessery Death of Charlie Countryman egyébként egy Bukarestben játszódó gengszteres romantikus film (a Budapesttel való keverés többször visszatér szerecsénkre, annyira, hogy állítólag az eredeti forgatókönyvben még Budapest állt, ám a rendezőt jobban megfogta Bukarest, micsoda kár). Bár Fredrik Bond debütálása megpróbál különleges lenni, végeredményben eléggé lapos marad.

A versenybe kerülés egyik újabb rejtélyes esete, de legalább elhozta Berlinbe LaBeouf-t, mint ahogy a Promised Land (Ígéret földje, r.: Gus Van Sant) Matt Damont, vagy a Side Effects (Mellékhatások, r.: Steven Soderbergh) Jude Law-t.

The Necessery Death of Charlie Countryman, Til Schweiger

A sajtóvetítések hamarosan a végükhöz érnek, és az eddig látott alkotások között igazán átütő nem került a vászonra. Ami persze nem azt jelenti, hogy ne láttam volna jó filmeket. Láttam, olyanokat, mint David Gordon Green Prince Avalanche-ét, vagy a román versenyfilmet, a Child’s Pose-t (Poziţia Copilului, r.: Călin Peter Netzer). És bár Guiseppe Tornatore új munkája, a The Best Offer (La migliore offerta, Berlinale Special Gala - nem versenyfilm) messze van a tökéletestől, a rendező stílusa és eleganciája, illetve Geoffrey Rush játéka mindenképpen emlékezetessé teszi.

De hogy melyik filmet tudnám elképzelni egy Arany Medvével, arra nem tudnék válaszolni. Megtette ezt egyébként a Berliner Zeitung, ami, némi statisztikát igénybe véve, kihozta a nyertest: a cikk szerzője, Jens Balzer (Der Sieger steht fest, február 12.) azt írja, soha nem nyert még film, aminek délután lett volna a sajtóvetítése, kiesnek az amerikai filmek is, a 150 percnél hosszabbak és a 85 percnél rövidebbek, német film akkor nyer, ha a főszereplő migrációs háttérrel rendelkezik, stb. A rövid kis írás szerint tehát a Gloria című film (r.: Sebastián Lelio, Chile/Sapnyolország) kapja a Medvét. Annyi biztos, hogy a kritikai visszhang nagyon pozitív. Én pedig elszalasztottam a sajtóvetítését...