Az ír drámaíró, Martin McDonagh két főhőse a negyvenes éveit taposó testvérpár, Coleman és Valene Connor. Míg a Tháliában és Kaposváron Bérczes László ugyanezt a történetet hatvan feletti szereplőkkel képzelte el, addig az Átriumban Gothár színészei az eredeti verzióhoz képest fiatalabbak. Utóbbi előadást néztem meg, ahol Colemant Rétfalvi Tamás, Valene-t pedig Ficza István játssza. Az egymással örök harcban álló testvérpár nemrég veszítette el édesapját. Mint szépen lassan kiderül, az öreget saját fia, Coleman lőtte le, és ahogy szintén csak később válik világossá, nem véletlenül, hanem nagyon is szándékosan, illetve hirtelen felindulásból, egy kis semmiség, a frizurájára tett megjegyzés miatt… Valene mindezen nem akad fenn, pedig a kettejük közötti mérhetetlen ellenszenv a legvégletesebb formákban nyilvánul meg.

Már ezekből a részletekből is kitűnik, hogy a mű komoly témákat feszeget, de mivel a konfliktusok nagy része nevetséges apróságban gyökerezik, az előadás a legelejétől a legvégéig oldott hangulatú, még egy szerelmi szál tragikus megszakadása vagy egy haláleset sem okoz döbbent csendet. Persze eleve sokat ígérő, hogy a szöveget Varró Dani fordította, a két testvér kibékítésén fáradozó Welsh atya szerepében pedig Alföldi Róbert tűnik fel.  Őt pedig, miközben távozik a Nemzeti Színház igazgatói székéből, örömteli a színpadon látni.

A helyszín egy ír falucska a világ végén, egy olyan ingerszegény környezet, ahol nemhogy az emberi élet, de a béke, a barátság, a szeretet sem tartozik a legfőbb értékek közé. A súlyos alkoholizmusban szenvedő, és hitében bizonytalan Welsh atya, valamint a burgonyapálinkával kereskedő, a két testvér érdeklődését egyaránt felkeltő Kicsilány (Mészáros Piroska) karaktere is jól illeszkedik ebbe az értékvesztett világba. Ahol nagyobb bűnnek számít minden kétségtelenül ízléstelen tréfa, a másik fél verbális sértegetése vagy kedves tárgyainak megrongálása, mint akár egy emberélet kioltása. Coleman és Valene egy fedél alatt élnek, de elhunyt édesapjuktól Valene örököl mindent, ezért a lakás összes használati tárgyát nagy V-betűvel jelöli meg. A fivérek veszekedései mindennaposak, kicsinyesek, gyerekesek, és a lehető leggátlástalanabbak. Még a kizárólagos táplálékuknak számító chips is állandó civakodás tárgya. Miközben ők egymással vívják mindennapi harcukat, a folyamatosan részeg Welsh atya azon kesereg, hogy nem tud gátat szabni a faluban történő gyilkosságoknak, sőt még az általa edzett tizenkét éven aluli női labdarúgócsapat is rekordszámú piros lapot gyűjt be a bajnokságban.

A két fiatal színész, Rétfalvi Tamás és Ficza István remekül jeleníti meg a két teljesen különböző karaktert. Coleman gyakorlatilag nincstelen, kettejük közül ő a lazább, bohémabb életvitelű, míg Valene tehetősebb, stílusa merevebb, és betegesen ragaszkodik az olyan tárgyakhoz, mint az ízléstelen színes pöttyökkel tarkított rezsó vagy a nagy gonddal gyűjtögetett, egészségtelen mennyiségű műanyag Mária-szobor. Közös bennük viszont, hogy a nőknél egyaránt sikertelenek. Mindenképpen a rendező és a színészek dicsérete, hogy hol az egyik, hol a másik fiatalember válik a néző számára szimpatikussá vagy legalábbis kevésbé ellenszenvessé, a falu lakóinak tragédiáit pedig teljesen feloldja mind az író, Martin McDonagh, mind a fordító, Varró Dani humora, amely nem engedi meg, hogy akár egy másodpercre is elérzékenyüljön a közönség.

Pedig a gyilkosságok, az öngyilkosságok, a kegyetlen testvérharc legalább olyan komoly témák, mint a hitben való kételkedés. A papi hivatásában és edzőként is kudarcot valló Welsh atya nehezen emészti meg a testvérek acsarkodását. És bár eleve rossz, ha az embernek mindenről a politika jut az eszébe, napjaink Magyarországában élve mégiscsak aktuális kétségbeesett kérdése, hogy vajon miért nem tud békében élni egymással a két fél. Mint ahogy afelett is nehezen tér napirendre, hogy egy jó keresztény akármennyit gyilkolhat, ha végül megbánja bűneit, a Mennybe juthat, míg az öngyilkosnak már nincs lehetősége gyónni, ezért neki csak a Pokol marad.

Szinte észrevétlenül bújik meg a történetben a szerelmi szál, Kicsilány titkos vonzalma Welsh atya iránt. A falu papja végül nagy áldozatot hoz Coleman és Valene kibékítése érdekében, akik szépen sorra veszik a gyerekkori csínyektől kezdve a közelmúltbeli sérelmekig minden kisebb-nagyobb bűnüket, amelyeket előírásszerűen meg is bánnak. Mindez eleinte játéknak tűnik, amelyben egészen halványan még a rég elfeledett testvéri szeretet is megnyilvánul, később versengésbe csap át, míg végül olyan súlyos titkok kerülnek a felszínre, amelyeknek a megbocsátása egyre megoldhatatlanabb feladat elé állítja őket.

Mint tudjuk, ha van egy puska a színpadon, az előbb-utóbb el fog sülni. Ebben a kétségkívül élvezetes darabban ez a bizonyos puska többször is elsül, de a poént végül mégsem lövi le. Sőt igazából nincs is poén, csak kérdések vannak, azok viszont fontos kérdések. Leginkább a megbánás és megbocsátás kérdése, illetve a határok keresése: meddig lehet elmenni, és minek kell bekövetkeznie ahhoz, hogy a megbékélés folyamata elindulhasson? Fontos-e, hogy ki kezdte a harcot, és mekkora a bűn, ami még megbocsátható? A kérdések súlya azonban nem nyomasztó, Gothár Péter darabja és színészeinek játéka könnyed humorral és a szomorú téma ellenére is pozitív attitűddel teszi nevetségessé az örökös gyűlölködést.


Martin McDonagh: Vaknyugat
testvérháború két részben

Fordította: Varró Dániel

Szereplők:
Rétfalvi Tamás (Coleman Connor)
Ficza István (Valene Connor)
Alföldi Róbert (Welsh atya)
Mészáros Piroska (Kicsilány)

Rendező: Gothár Péter

Zene: Dragony Gábor
Díszlettervező: Gothár Péter
Jelmeztervező: Tihanyi Ildikó
Világítástervező: Pető József
Grafika: Lakatos Péter
Súgó: Zsolnay Andrea
Rendezőasszisztens: Nyulassy Attila
Produkciós vezető: Zsédenyi Balázs

Bemutató: 2012. december 30.
Átrium Film-Színház

Fotó: Mészáros Csaba