Egy kis szombati meló és az ezután támadó heveny álomkór miatt az immáron 26. alkalommal megrendezett Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásár első napján minden igyekezetünk ellenére sem tudtunk megjelenni. Ez a mulasztás az első nap beszámolója tekintetében egyféleképpen orvosolható: az olvasó némi regisztráció után – kommentek formájában – bátran kiegészítheti csonka beszámolómat a szombati nap történéseivel! (Ha lehet kérni, engem a folkrádiós, meg a viseletbemutatós beszélgetés, a Kodály-kórusművek, és az éjszakaibál-élmények érdekelnének. Ha mégsem lesznek ilyen hozzászólások, sebaj, legföljebb hülyén halunk meg.)

A Táncháztalálkozó az évek során egy hatalmas, minden magyar népzenével, néptánccal, népi iparművészettel foglalkozó halandót megmozgató rendezvénnyé vált: a szervezőknek mindig sikerül teljes, kimerítő képet adniuk a hazai és határontúli magyar népzenei életről a kétnapos programmal – ráadásul úgy, hogy közben nem ismétlik magukat, mindig tudnak valami újat mutatni. Az esemény lényege persze a megszokottság, a hagyomány: április legelején, egy hétvégére birtokba venni a Budapest Sportarénát, ahol fantasztikus, "vásári" hangulat, jobbnál jobb népzenei, illetve néptáncegyüttesek, számos (inter)aktív részvételi lehetőség várja a látogatókat.

Kezdve rögtön a tánctanítással, amivel az ember a "küzdőtérre" lépve először szembesül: kora délelőttől egész estig a legkülönfélébb magyar táncok ismeretét sajátíthatjuk el (de leginkább eleveníthetjük föl, avagy hasznosíthatjuk a már megszerzett tudást) szakavatott, lelkiismeretes néptáncoktatók és a magyar népzenei élet legnagyszerűbb zenekarainak (Muzsikás, Méta, Téka, Tatros, Csík) segítségével. Érkezésünkkor gömöri (később – a képen – moldvai) táncokat tanul rengeteg lelkes ember, hatalmas körben a színpad előtt: győzzük megkerülni őket, mikor elindulunk a színpad mögötti kirakodóvásárhoz, hogy a délutáni programok kezdete előtt megnézzük, mi jót árulnak. Örömmel látom, hogy az egyik hangszerkészítőnél a furulyák, dorombok mellett egy rég nem látott, számomra ismeretlen nevű hangszer is kapható. (Mivel az egész olyan, mint egy furulya, a hangja viszont a műanyag kis fúvókának és a "cső" végén levő tülöknek köszönhetően inkább a dudára emlékeztet, durulyának, vagy furudának neveznénk el.) Ennek egy komolyabb – tehát nem műanyag fúvókával fölszerelt – verzióját méregdrágán láttam az utóbbi években, ez meg csak egy furulya áráért van, meg is veszem szépen. Jól jöhet még, mikor váratlanul rámjön a dudálhatnék. Később a bejárathoz közeli standokat is végigjárjuk: van minden, mint a búcsúban, az "ölbéli játékokról" szóló könyvön keresztül a legfrissebb cigány népzenei CD-n (Etnorom) át az ősmagyar kellékekig és szakirodalomig minden.

Az első koncert, amit megnézünk, a Tabulatura együttes reneszánsz műsora. Az autentikus hangszereken játszott régizene igazi unikumnak számít ebben a népzenés közegben. Engem nagyon elvarázsol a muzsikájuk. Régizenét nem nagyon hallgatok, mert az sajnos nem jön szembe az utcán lépten-nyomon, viszont nagyon sok folkos-középkori hatással, hangulattal fűszerezett modern zenét ismerek, és szeretek: itt jövök rá, mennyi ősrégi dallamot ismertem, és mennyi reneszánsz zenei hatás van például nagy kedvencem, a Wongraven Fjelltronen lemezén. A metál szubkultúra itt is képviselteti magát, nem véletlenül: egy fiatal Nightwish-pólóban ücsörgött (ők is sokat köszönhetnek a régizenének), de a hangulatfokozó tánckoreográfiát bemutató jelmezes párok hátközépig érő hajú fiútagjairól is el tudom képzelni, hogy a Fekete sereg mátyáskirálymetáljára rázzák a rőzsét. A finom muzsikához kimért, modoros tánc illik, ahogy egykor a várakban pipiskedtek a cicanadrágos uraságok és a karót nyelt hercegkisasszonyok. A hangulatos produkció meghozta az emberek kedvét a múltidézéshez: egy rövid kis táncház keretében a nézők közül igen sokan kipróbálták (a közöttük elvegyülő táncosok instrukcióival) a modoroskodó lépdelést.

A tavalyi Táncháztalálkozó egyik legnagyobb élménye volt számomra Pál Pista bácsit látni Tereskéről, aki elementáris erejű duda/ének előadásával, és ironizáló, olykor pajzán szövegű dalaival, betyárnótáival mindenkit lenyűgözött. Ennek megfelelően sokan össze is gyűltünk az ő és a Magyar Dudazenekar fellépésére a Vásárhelyi teremben. Pista bácsi csak pár nótával szerepelt, de nem is kellett többet játszania, a fogadtatás így is elsöprő volt. A közönség azért hatódott meg, mert egy 88 éves, két lábon járó életbölcsesség-tár nyílt meg előtte, ő pedig azért, mert nótái után egy zsúfolásig telt terem köszöntötte vastapssal, jó egészséget kívánva neki. A Dudazenekar egy-egy számnál más hangszereket is csatasorba állított a dudán kívül, a legnagyszerűbb pedig az volt, amikor "sok dudás fért meg" a színpadon, és 5-6 együtt visító hangszeren fújták a – különféle magyarlakta területekről származó – (pásztor)muzsikát. Személyes dudanóta-, ill. -dallam kedvenceim sajnos nem hangzottak el. A produkciót táncosok is kísérték, erre viszont érzésem szerint nem fektettek kellő hangsúlyt, pl. a férfitáncos mindig ugyanaz a személy volt – egy idő után rá is unt a közönség. Ekkor aztán egy kecskés tánc játszásakor nagy subába rejtőzve, fejét eltakarva, egy csattogó kecskefejet kidugva táncolt emberünk: ez már valami. Főleg a földön gubbasztó kisgyerekeknek szólt ez a jelmezes tánc, akik vegyes reakcióval fogadták az ijesztő "szörnyet". A Spektrumon megy egy sorozat az Embergyerekről, abban voltak olyan kísérletek, hogy a gyerekek érzelmi beállítottságtól függően mennyire különbözően reagálnak az ilyen ronda dolgok megjelenésére, na ahogy ott, itt is láthattunk mindenfélét: a kecskével mosolyogva dacoló gyerektől kezdve az iszkolva szülei ölébe ugróig.

Az Aranygyöngyös és Aranysarkantyús táncosok mindig nagyon sok érdeklődőt vonzanak a Táncháztalálkozón, ez alkalommal viszont nem a Nagyszínpadon, hanem ebben a kis teremben adták elő a gálaműsort. Mi a három műsorszám alatt egész jó helyet ügyeskedtünk ki magunknak az első sorban: a terem "fulladásig" megtelt, hátulról már csak a táncosok fejét lehetett látni. (Tavaly a Magyarpalatkai Banda koncertjével jártunk így.) Most nagyon nem lett volna jó lemaradni: a szervezők ugyanis egy igazi különlegességgel készültek.

Vendégszereplőként egy japán házaspár járt kalotaszegi táncokat: a bevezető szerint pedig nem előre begyakorolt műsorról volt szó, a Dűvő zenekarral nagyjából megbeszélt zenére improvizáltak. A Shibata családban hagyomány a magyar tánc: a család minden tagja gyakorolja ezt a különös "kultúrhobbi"-t. Már ez önmagában is nagy dicsőség nekünk, hát még amikor megtudtuk, hogy egyik néptánctársulatunk visszatérő vendég Japánban, és legutóbbi látogatásukkor maga a császár kért exkluzív bemutatót tőlük. (Pár hónapja az egyik tévéműsorban volt egy távol-keleti nő, aki magyar népdalokat énekelt legszívesebben, most ennek a szívet melengető jelenségnek a kevésbé bulváros tanújelét láthattuk.) Az nem újdonság, hogy a magyarok előszeretettel űznek távol-keleti sportokat, vagy mélyednek el az ősi keleti kultúrákban, ám katartikus élmény volt szembesülni azzal, hogy a hagyományos magyar kultúra is érték lehet a világ számára. (Persze ahhoz, hogy ez jelentősebb mértéket öltsön, először idehaza kell a tradicionális magyar népművészetnek visszatalálnia az emberek szívébe.)

Öröm volt nézni a japánok magyar táncát, ahogy a teljesen különböző szellem és mozgáskultúra tökéletesen más mozdulatokat eredményezett. Sokkal inkább az akrobatikus oldalról közelített Shibata úr a férfitánchoz: a vaskos, erős mozgás és a duhaj csapkodások helyett légies lépéseivel amolyan "Jackie Chan és a magyar néptánc talákozása" érzést keltett bennem. Kitörő taps volt a jutalmuk, amitől nagyon meghatódtak. Az utánuk következő Aranysarkantyúsok tánca aztán annál szilajabbul hatott. Egyedül a konferanszié nem állt a helyzet magaslatán: nyelvbotlások, rosszul artikulált nevek sora – ami nem könnyítette meg a dolgát annak, aki a műsorszám háttérinformációira is kíváncsi volt.

A Nagyszínpadon ekkor még mindig tánctanítás folyt, az utolsó két tájegység táncait azonban már "gyorstalpalóban" tanulták/táncolták, ugyanis elkezdődtek a színpadi előkészületek a főműsorra. Az andalító muzsika hatására ültő helyemben álomba szenderültem, amiből kb. fél óra után ébredtem. Fölpillantva vásári mulatsággal szembesültem: lányok, asszonyok vonultak kart karba öltve, különféle portékákat cipeltek az emberek, itt-ott körben állva spontán éneklés folyt, máshol pedig táncoltak. Hirtelen nem tudtam hol vagyok, de aztán az ölemben heverő műsorfüzetbe pillantva ráeszméltem, ez a "VÁSÁRFIA" – Vásári mulatozás négy képben c. műsorszám. Pontosabban a műsor előtti készülődés: míg a színpad készült, a fellépők fölvonultak a színpad előtt ácsorgó emberek között – a nézőtéren ülő tömeg előtt. A tavalyi kiürüléshez képest idén viszonylag sok néző maradt itt estére is, de még így is úgy tűnt, több a szereplő, mint a közönség: a Muharay Elemér Népművészeti Szövetség óriásprodukciójában bogyiszlói, őcsényi, sióagárdi, gencsapáti, szentpéterfai, bagi, isaszegi, veresegyházi, kalocsai, miskei, drágszéli, homokmégyi hagyományőrző együttesek és a Karád Táncegyüttes léptek föl.

Idővel lementünk a színpad elé, ahol szinte csak fotósok sürgölődtek – a többiek a kétnapos mászkálást/táncolást a székekben pihenték ki. A műsor spontán, anarchikus, nem túlszervezett jellege nekem nagy gyönyörűséget jelentett, mivel a néptáncműsorok megszokott koreográfiája általában túl mesterkélt számomra. Nagyszerű megkoronázása volt az egésznek a végső levonulás, mikor is az utolsó számot közöttünk elvegyülve táncolták-énekelték el. Kevesen voltunk, akik ezt a személyes kontaktust megtapasztaltuk, de nekünk fantasztikus élmény volt.

Számunkra itt ért véget az este, a Martenica Táncegyüttes bolgár hagyományőrző műsorát már nem vártuk meg. Aki ezután még bírta szusszal, bő kétórás Össznépi Mulatságban vehetett részt. Széki, dél-bolgár, kalotaszegi és mezőségi tánczene szólt az Ifjú Muzsikás, a Ograzsdenszka Kitka, a Fonó zenekar és a Téka együttes repertoárjából.

Fotók:
Balassa Katalin