A beszélgetés aproprójául az Ernst Múzeum jelenlegi, Tükör által homályosan című kiállítása szolgált, melynek a fő témája maga az arc. Nem véletlen, hogy ebben a portrékkal teliaggatott térben Lévai először arra volt kiváncsi, hogy a két alkotó milyen viszonyban áll a saját képmásával. Kukorelly igyekezett elviccelni a választ - “Jóban vagyok vele, abszolút jóban" -, de utána egy kicsit komolyabbra fordítva a szót: a tükörbenézés fontosságára hívta fel a figyelmet. Szerinte nagyon fontos, hogy folyamatosan ismerkedjünk az arcképünkkel, a valódi arcunkkal, mert az önismerethez rendkívül fontos tudni, hogyan is nézünk ki. Nagy Gabriella ezzel az állítással egyetértve arról beszélt, hogy ő meglehetősen ambivalens viszonyban van az arcával, hol nagyon gyönyörűnek, hol elképszetően rondának tartja, viszont a korral haladva egyre inkább megbarátkozik a tükörben visszaköszönő képmással, mert tudja, hogy ez a látvány úgyis csak pillanatnyi. Ezek a pillanatfelvételek mindkét író számára fontosak, mert szerintük ezekben ott van valami lényegi. Kukorelly szerint az írás is ilyen pillanatfelvétel: akkor írsz jól, ha nem arra figyelsz, hogy jól vagy, hogy szépen írj, hanem úgy írsz, ahogy jön.



“Persze mindenki szépít, mindenki szebb akar lenni" - teszi hozzá Kukorelly, de szerinte fontos, hogy legyenek az életben és az írásban is autentikus pillanatok, amikor nem játsszuk meg magunkat. Mindketten egyetértenek abban, hogy kell egyfajta exhibicionizmus az íráshoz, egyfajta kitárulkozás, de ezzel egyidőben folyamatosan maszkot öltenek magukra, álruhában nyilvánulnak meg. Ugyanakkor Nagy Gabi megjegyzi, hogy mégiscsak a saját tapasztalataiból épít az, aki ír, éppen ezért nem tud teljesen elrejtőzni a szövege mögé. Kukorelly igazat adva ennek az állításnak hangsúlyozza, hogy az írás akkor lesz igazán jó, ha hagyod, hogy önmagad maradj a folyamat közben.

Lévai az arcra visszakanyarodva egy Orwellt idézi: ötvenévesen mindenkinek olyan arca van, amilyet megérdemel. A moderátor arra kiváncsi, hogy ez az állítás mennyiben állja meg a helyét. Kukorelly és Nagy Gabriella szerint is hordoz magában némi igazságot ez a mondat. Az Ezer és 3 szerzője úgy gondolja, hogy mindig felelősek vagyunk az arcunkért, de mindig csak késve jövünk rá erre. “Mindig máshol vagy" - mondja. Idős korban pedig egyfajta rezignáltság jelentkezik arcunkkal kapcsolatban, kibékülünk a kinézetünkkel, mert tudjuk, hogy ezt érdemeltük meg. Gabriella a széparcú öregembereket idézi fel, akiknek ugyan arcukon ott van az idő nyoma, viszont tekintetükből látszik, hogy jó életük volt és hogy boldogak voltak.



Lévai ezen a ponton igyekezik az irodalom felé kanyarodni, és arra keresi a választ, hogy egy író számára mekkora feladat, vagy feladat-e egyáltalán egy arc megrajzolása. Nagy Gabriella szerint feladat ugyan, de ezt nagyon sokféleképpen meg lehet oldani: “egy arcot le lehet írni három szóban, két mondatban vagy akár egy nagyregényben is." Ugyanakkor hozzáteszi, hogy az arc tökéletes megrajzolása az írásban lehetetlen, és nincs is erre szükség. Kukorelly úgy látja, hogy az arcra csak néhány tollvonással kell utalni, mert az ember úgy van kódolva, hogy e néhány részletből összerakja az egész képet. Szerinte épp a kihagyások, az ugrások, a ki nem mondások alkotják meg az olvasóban a saját maga által elképzelt arcot. Lévai felidézi a Balatonon alkotó portréistákat, akik bizonyos fogások segítségével képesek tökéletesen megrajzolni az arcot. A moderátor most arra kiváncsi, hogy az irodalomban is alkalmaznak-e ilyenféle mesterségbeli fogásokat. Az ilyen technikák alkalmazását mindkét író azonnal elutasítja, Nagy Gabi szerint e fogások alkalmazása helyett sokkal fontosabb a kísérletezés: kipróbálni, hogyan működik a szöveg, ha máshogyan rakjuk össze, ha alakítunk a szerkezetén, és nem egy elsajátított fogást alkalmazunk rajta. Kukorelly úgy fogalmaz, hogy letörné annak a kezét, aki ezeket az elsajátított technikákat alkalmazza. Szerinte ezeket a fogásokat meg kell tanulni ugyan az iskolában, de abban a pillanatban, amikor valaki írni kezd, akkor destruálni kell ezeket. Ennél sokkal fontosabb az energiák működtetése, tehát szabaddá kell válni e fogásoktól.



A válaszokat egy-egy felolvasás követi. Nagy Gabi Nő című írását osztja meg velünk, melyben egy arc ábrázolásának, édesanyja megelevenítésének lehetünk tanúi. Kukorelly pedig Ezer és 3 című regényéből olvassa fel az első oldalakat. Gabi szövege egyszerű mondatokból építkezik, nyelvezete leíró és hétköznapisága igazán megragadó. Kukorellynek sikerül egy olyan szövegrészletet választania, amiben a szerző brutális nyelvhasználata kevésbé jön ugyan elő, de szaggatott közlésmódja, kihagyásos, eltolásos mondathasználata itt is jól érvényesül.

A szövegek után Lévai az alteregók használata felé tereli a szót. Nagy Gabriella már sokszor eljátszott azzal, hogy más bőrébe bújt az írás során, de szerinte “mindegyik bőrről kiderült, hogy az az enyém." A különböző alteregók a saját tapasztalatából épülnek fel, viszont érdekes, hogy az írás segítségével olyan alakokat - például egy gyilkosét - is össze tud rakni, aki valójában sohasem volt. Szerinte mindent meg lehet élni, akkor is, ha valójában nem tapasztaltuk meg, viszont éppen ezért minden ábrázolható, leírható. Kukorelly arról beszél, hogy az Ezer és 3 című regénye írása során azt tapasztalta, hogy nem megoldható teljesen átmenni egy másik karakterbe, mert az sohasem lesz autentikus. Mindig jelen van, akárkit is ábrázoljon és pont emiatt történhet meg az is, hogy a kritikák sokszor azonosítják írásaiban a szerzőt és a beszélőt. Nagy Gabi is egyetért azzal, hogy ez a megoldás nem igazán produktív, hiszen sosem a valóság jelenik meg az írásaiban, hanem annak egy átformált változata.

A beszélgetést egy újabb felolvasással zárják: Nagy Gabriellától egy még publikálatlan szöveget hallunk, a Maradékot, amiben családja története elevenedik meg, Kukorelly pedig az egyszerűség kedvéért az Ezer és 3 következő fejezetét olvassa fel.

Fotó: Bach Máté