Hosszú ideje követem a Pannon Filharmonikusok működését, mert lenyűgöz az, ahogy egy vidéki zenekar ebben a kis országban ilyen színvonalon tud zenélni. S aggodalommal követtem a pécsi botrányokat, a karmestercseréket, mert éreztem, hogy itt igazi érték forog kockán. Aztán végül, kicsit lassan, de megnyugodtam, mert úgy éreztem, hogy Bogányi Tibor karmesteri pálcája alatt valóban jó irányba halad ez az intézmény.

Ezért is éreztem kötelességemnek azt, hogy megbizonyosodjak arról, hogy ezúttal is minden rendben van. S meg kell vallanom, teltház és teltház között van különbség: lehet, hogy minden jegyet eladtak, ám a hatalmas nézőtéren volt jónéhány üres hely, és én is csak távolról bosszankodhattam a másod-harmad szomszédok beszélőkedvén. Alig láttam-hallottam még a PFZ-t ilyen "teltház" előtt muzsikálni!

Mindenesetre megszólaltak az első hangok, a sustorgás elhalt, és máris szárnyalt a zene. Talán megszoktam a jót, de most alig lepett meg, hogy ez a zenekar milyen professzionálisan szólal meg. Pedig rájöttem, hogy ők még azt is tudják, amire alig-alig néhány zenekar képes kis hazánkban: a dinamikát használják, és ki is használják – voltak hangos tuttik, ám egészen halk részek is.

Ravel zenéje nagyon jó indítás volt: viszonylag egyszerű, ám magával ragadó muzsika, s ahogy ezek a zenészek előadták, az valóban elbűvölő volt.

De nem sok időnk volt pihenni és tűnődni, máris hozták be a hatalmas koncertzongorát, s a tapsviharban megjelent Bogányi Gergely, a karmester testvére.

Hónapokkal ezelőtt hallottam őt erről a koncertről beszélni, egy sajtótájékoztató alkalmával. Akkor kissé indiszponáltnak tűnt, igazi érzékeny művészléleknek, amikor a Bartók-darabban rejlő nehézségekről beszélt.

De azt hiszem, csak most realizálódott bennem az, hogy miről is van szó voltaképpen. A zongorakoncert végéig olyan zongorafutamok és -szólamok szárnyaltak, hogy nem a gyorsaság és erő, egész egyszerűen a ritmusok és futamok szokatlansága miatt szinte fizikai képtelenségnek tűnt a darab előadása.

Nem volt képtelenség azonban. Most, utólag visszagondolva, mintha egy gépet hallottam volna: a hangok tisztán és a helyükön szólaltak meg, a legfurább futamoknak is pontos helye és szerepe volt. Ráadásul olyan sebességgel, hogy egyszerűen nem találok rá szavakat. Volt valami ördögi ebben az előadásban.

Aztán feldübörgött a taps, Bogányi Gergely hajlongott, hajlongott, vissza-visszatért a színpadra, s végül még egy rövid ráadást is adott.

Ezután jött a szünet, és éppen idejében. A zenekar rendkívül összeszokottan játszott, ezúttal valóban azt éreztem, hogy a sok hang úgy szólal meg, mintha egyetlen hangszer, a zenekar hangszere játszaná. S nem csak a dinamika nyűgözött le, hanem az is, hogy világosan látszott, ez a műsor fel van építve: először jött a tökéletes csali (mármint Ravel), hogy aztán minden ideg megpattanjon, ahogy Bogányi Gergely játszik – senkit sem a furaságok zavartak, mindenki a tökéletességen szörnyűlködött.

Mégis, valahogy fárasztó volt az egész, és itt jön a felemás másik fele. Ugyanis bármilyen jól játszott a zenekar, a Szkrjabin-darab valahogy laposra sikeredett – talán a sok finomság miatt, amit eddig kaptunk. S ha ez a tényező is bele lett komponálva a műsorba, akkor ez a darab levezetésnek, jó hosszú levezetésnek bizonyult.

Néha azt gondolom, hogy a fáradtság teszi velem, néha annak vélem, hogy a zenészek fáradnak, avagy a karmesteri koncepció tart szünetet. De megint azt éreztem, hogy a tökéletes kezdés után elkezd nyúlni az idő, s vagy nem fejezik be a koncertet időben, vagy az egyébként tökéletes koncepció vége sántít valahogy.

Ahogy Bogányi Gergelyről is hasonlót tudok mondani: ha valamikor, hát éppen most győzött meg arról, hogy rendkívül jó, a világ egyik legjobb zongoraművésze. Ahogyan játszott, az a zongoráról való elképzeléseimet írta felül.

És mégis. Abban az egyben teljesen biztos vagyok, hogy nem őt fogom lefekvés előtt hallgatni, hogy nem ő lesz a kedvenc zongoraművészem. Amit hallottunk, az túllépett minden emberin, minden fizikai lehetőségen. S én inkább emberire, lágyra, közelire vágyom.

A zongora arca: Bogányi Gergely
2013. január 18. Művészetek Palotája

Ravel: Alborada del gracioso
Bartók Béla: II. Zongoraverseny
Szkrajib: III. Szimfónia "Isteni költemény"

Közreműködik: Bogányi Gergely – zongora
Vezényel: Bogányi Tibor



Bogányi Gergely négyéves korában kezdett zongorázni szülővárosában, Vácott. A Liszt Ferenc Zeneakadémián Baranyai László, az egyesült-államokbeli Indiana Egyetemen Sebők György, a helsinki Sibelius Akadémián Matti Raekallio irányították munkáját.

Kilencéves korában győzött a nyíregyházai Országos Zongoraversenyen. 1996-ban a világ egyik legrangosabb versenyén, a Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraversenyen diadalmaskodott. Majd 1999-ben fivérével, Tiborral és Kelemen Barnabás hegedűművésszel első díjat nyert a Kuhmo-i nemzetközi trióversenyen, Finnországban.

A világ hangversenytermeinek egyik legkedveltebb művésze. Repertoárján több mint harminc zongoraverseny és a zongorairodalom jelentős része szerepel.

22 éves korában, 1996-ban elnyerte a Vác város díszpolgára címet, majd 2000-ben a Magyar Köztársaság Liszt-díját. 2004-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.

Bogányi Tibor gordonkaművészi diplomáját megszerezve Jorma Panula és Lief Segerstam professzoroknál tanult tovább a Sibelius Akadémia karmestr osztályában. Fürst János tanítványa lehetett a Párizsi Konzervatóriumban, majd Sir Colin Davisnél és Jurij Szimonovnál fejlesztette tovább tehetségét.

28 évesen a Turkui Filharmonikusok vezető karmesterévé nevezték ki, 2003 és 2006 között töltötte be ezt a posztot. 2008 óta a Lappeenranta Városi Zenekar zeneigazgatója és vezető karmestere.

Az összes nagy finn zenekart, a világ számos vezető zenekarát és Magyarország több szimfonikus együttesét dirigálta már, s rendkívül széles repertoárral rendelkezik a szimfonikus zenétől a kórusműveken át egészen az operáig és balettig. Színpadon máig láthatjuk hangszerével éppúgy, mint karmesteri pálcával.

Ravel: Alborada del gracioso

1904-05 között íródott Maurice Ravel (1875–1937) Mirroirs (Tükrök) című ciklusa, zongorára. E Debussy prelűdjeivel rokon sorozat öt tételének mindegyikét a szerző baráti köre – Az Apacsok francia impresszionista csoport – egy-egy tagjának dedikálta.

A később saját maga által zenekarra is hangszerelt részek egyike a sorozat negyedik darabja, az Alborada del gracioso. Ajánlása M.D. Calvocoressi kritikus-zenetudósnak szól. Calvocoressi Ravel egyik legelső támogatója, általa került kapcsolatba Muszorgszkij zenéjével is.

Az alborada (vagy aubade) a közismerten este előadott szerenád hajnali változata, a középkori trubadúrok kedvelt műfaja. A bohóc hajnali szerenádjának fordított cím szereplője a Calderón és Lope de Vega darabjaiban típusfiguraként fellépő vándorénekes.

Ravel tanítványa, bizalmasa és életrajzírója, Alexis Roland – Manuel jellemzésében az alkotás a száraz és tényszerű virtuozitást spanyol vérmérséklet szerint vegyíti a szerelmesen epekedő dallamok áradásával és döngicsélő gitárszóval.

A három egységre tagolható alkotásban két gyors rész fogja közre az olykor borúsra forduló lassút. A mozgalmas jelenetek tamburin- és kasztanyett-effektusokkal, színes ritmikájukkal vezetnek a temperamentumos déli forgatagba.

Bartók: II. Zongoraverseny

(1.Allegro; 2. Adagio; 3. Allegro molto)

"Az elsőnek mintegy ellendarabját [akartam megírni] kevesebb nehézséggel a zenekar számára, tematikus anyagában tetszetősebbet. Ez a szándék magyarázza a darab legtöbb témájának népszerűbb és könnyedebb jellegét" – ezt adja támpontként kezünkbe Bartók Béla (1881–1945) II. Zongoraversenye (bemutató: 1933, Frankfurt) inspirációjának tárgyában.

Aligha lehet titok, hogy a darab komponálásának rejtett mozgatórugója mégis külső körülményekben keresendő. Európa légkörét az 1930-as években a totalitárius diktatúrák létrejöttének hangulata hatja át. Az "írástudók" számára saját kísérletező törekvéseiknél fontosabbá válik az adott helyzetben, hogy üzenetet küldjenek olyan szellemi értékek közvetítésével, amelyeket bizonyosan tömegek fogadhatnak sajátjukként. A Bach és Stravinsky concerto-elvét (a szólista, mint primus inter pares) követő alkotás népszerűbb, könnyedebb hangvételű témákkal, architektúrájában szimmetrikus ciklusrendszerrel készült tehát, így szélesebb közönség számára érthető.

Az 1. tétel zenekara csak fúvósokból és ütősökből áll. Szonáta-forma szerkezete ritornell-szerű elemmel kombinálódik, utóbbit rézfúvósok szólaltatják meg.

Az Adagio szordinált vonóskarával a lélek legbelsejébe hatol. Lassú tempójú egységek fognak itt közre trióként egy scherzot (Presto), amelybe a természet hangjait csempészi a szerző. E tétel formája a nagy egész szimmetriáját jeleníti meg a zenében.

A fináléban visszaköszönnek az 1. tétel motívumai, Bartók itt veszi először igénybe a teljes zenekart. A ritmus által uralt, Allegro Barbaro-szerű, őserőtől duzzadó muzsika energiával, életigenlő állásfoglalással koronázza meg a Scherzo-központú, a zenetörténészek által "hídformának" nevezett felépítményt.

Szkrjabin: III. Szimfónia "Isteni költemény"
(1.Introduction-Bevezetés; 2. Lutters-Küzdelmek; 3. Voluptés-Örömök; 4. Jeu Divine-Isteni játék)

Alexander Szkrjabin (1872–1915) életműve magányos a zenetörténetben: egyetlen stílushoz, áramlathoz sem sorolható. Elsősorban zongoraművész, zeneszerző, muzsikája "utó-Trisztán" érzést kelt a hallgatóban.

Különös ambíciója volt olyan zenét írni, amitől a világ átlényegül anyagiból a szellemibe. Személyes vitáiban a felsőbbrendű embert, Nietzsche szellemét hirdette; nem csoda hát, ha a szovjet kultúrpolitika mostohagyermekként tartotta számon.

III. Szimfóniája (c-moll, Op. 43) egy triptichon (1. Isteni költemény, 2. Az extázis költeménye, 3. A tűz költeménye) első darabja. Bemutatója Szentpétervárott volt 1906. február 13-án, Felix Mihajlovics Blumenfeld vezényletével.

A mű kompozíciós munkálatai 1902-04-ig a szerző Obolenszkoje-beli házában folytak, az író, Borisz Paszternak családi nyaralójának közelében. Az akkor 13 éves Paszternak később lelkes hangvételű emlékezésben számol be a kiszűrődő hangok csodájáról: Micsoda zene volt ez, Istenem! A szimfónia szüntelenül robajlott és omlott, akár egy tüzérségi ostrom alatt álló város, majd újra épült és növekedett ezekből az omladékokból. Telítve volt őrületig kidolgozott tartalommal, mely új volt, mint a frissességet lehelő erdő.

Az Isteni költemény kozmikus szellemi utazás, a klasszikus szimfónia-típus forma tekintetében szabad változata. Az 1. tétel (Bevezetés) az Én vagyok alcímet viseli, egyfajta kiindulópontul szolgálva a "Lélek evolúciójának" filozófiájához, amely az Isteni játékban (4. tétel) nyeri el végső értelmét.

A Küzdelmek címmel ellátott 2. tételhez (Allegro) adott szerzői kalauz, mint a "miszticizmus témáját" írja le a legfőbb zenei gesztust. A hallgató kevéssé hiszi ezt, akár szembe is helyezkedhet a hivatalos leírással, hiszen igazi mélységekből meríthet, a komponista nem erőltet semmit a befogadóra.

A kifogástalanul felépített Lento (3. tétel) az a tétel, amely hol áradó, mélyen szenvedélyes dallamaival, hol tavaszi csiviteléseivel – Szkrjabin ihletének legjobb gyümölcseit (J.Gy. Engel szavai) kínálja.

A zárszó (Allegro) leszámolva a múlt terheivel tiszta, felhőtlen gyönyörűséggel ajándékozza meg a hallgatót.

(Forrás: Harmat Kata műsorismertetője – a szerk.)