Tomaso Kemeny a magyar, illetve az európai irodalomban különleges pozíciót tölt be. 2012 nyarán a Kemeny verseket magyarra fordító Szkárosi Endre a szigligeti JAK táborban tartott egy előadást, melyben szó esett arról is, hogy érdekes lenne a magyar irodalom keretei között tárgyalni a magyar anyanyelvű, de más nyelven alkotó írók, költők életművét. Kemeny verseit olvasva Szkárosit a legjobban az lepte meg, hogy e költészet hihetetlenül gazdag tárháza a képi sűrítésnek, a többszörösen áttételezett metaforáknak. Egy olasz vers sokkal inkább verbális, képileg kevésbé összetett. Kemeny nem véletlenül üt el a hagyománytól: tízéves koráig Magyarországon élt, vagyis megtanult magyarul gondolkodni. 1948 óta viszont Milánóban él, az angol irodalom professzora és olasz fordítója, az olasz költészet egyik legmarkánsabb alakja.

A vízözön mondja című, Kemeny válogatott verseit tartalmazó kötet a szerző második magyar nyelven megjelent könyve, de az első, mely az életmű átfogó bemutatását hivatott betölteni, hisz több mint 40 év (1959-2010) alkotásait tartalmazza. A kötetben található verseket (kettő kivételével) Szkárosi Endre, a barát és költőtárs fordította. Kemeny, a szürrealizmus útjára lépve, darabokra szabdalja a világot. Célja, hogy a káoszból egy prekoncepcióktól mentes világot teremtsen, amely minduntalan rákérdez önmagára, illetve a szerelemhez és a költői léthez fűződő viszonyára.  A legtöbb vers tehát egyfajta genezis, teremtéstörténet. Kemeny nem éri be kevesebbel. A hétköznapi élet elemei nála szinte teljes egészében hiányoznak.
 

Szép, ahogy a kötetet keretbe foglalja A vízözön mondja címadó vers és A szóhoz című záróköltemény. Minden bizonnyal az egyben szerkesztő pozíciót is betöltő Szkárosi Endrének köszönhetően. Mindkettőben a szó, vagyis a költészet születésének illetve újjászületésének mikéntjét ismerhetjük meg. Érdekes, hogy míg az előbbi versben a szó egyfajta Noé bárkája, vagyis az élő világ esszenciája, menedéke : "(…) oda szállnak, / ahol a vízözön / a szavak bárkáját mondja ki", addig a záró vers egy "fény-kráterekből", "az idő repedéseiből" fakadó szóról beszél, "mely a csend gyűrűiből ugyanazzal / a morajjal szivárog, elfedve / a húst és a port." Ez a két vers megcsillantja, és tükrözi az összes többi alkotáson végigvonuló motívumot, és felhívja a figyelmet a Kemeny költészetében vibráló nyugtalanság lényegére. Hisz a költő sok helyen egyfelől a természet szerves egészében értelmezhető, annak elemeihez hasonlítható női testről (pl. a La Magdelaine című versben) beszél, illetve a szerelemről, amelyet szintén a természeti közeg éltet.
 

A versek világa ugyanakkor igen távol áll a bukolikus idilltől. A nyitó vers olvasóját hamarosan meglepetés éri. Megkezdődik a világ szétdarabolása (Szodomát ordítani, Hajlított sík, 1966. szeptember 28.). Adott egy bürokratikus, kisstílű, nyereséghajhász, háborúkkal terhes világ, ahol résen kell lenni, mert "(((((vezetnek téged)))))", és ahol az ember csak a tébolydák hagyományából tanulva őrizheti meg szellemi függetlenségét, illetőleg úgy, ha nem áll be a javakat osztogató sorba. Így juthatunk el a számomra egyik leggyönyörűbb sorhoz: "A napraforgó megszülte a napot s neked nevetséges ujjaiddal kell / szerelmet gerjesztened", ahol a szerelmet akár a költészet szinonimájaként is felfoghatjuk. Egy napsütötte sávon túli hely kezd körvonalazódni előttünk.
 

Annak is feltűnik, aki csak átlapozza a könyvet, hogy az egyik leggyakrabban használt szó a fény, illetve az azzal rokon fogalmak (arany, nap). Nem egyértelműen negatív, de nem is pozitív elemként bukkan fel a legváratlanabb helyeken. Legtöbbször a (gondolat) repedéseken keresztül jelenik meg. Kezdete, kiindulópontja az életnek, szónak, szerelemnek, ahol ugyanakkor törvényszerűen nem lehet leragadni. De pontosan a fény az, amin keresztül vezet az út, amelynek a pozícióját mintha azért kellene állandóan újradefiniálni, hogy túlléphessünk rajta: "A nagy szerelem elhamvasztja / a tűz képzetét." "És a napfényű mag lövellve / árad a természet fényének / forrásai fölé, az ige előttről való / hegyek oldalára, örömtől ittasan, / mely észrevétlen kezdete / és vége minden dolognak." "A fény házában a halál / a varázstörés kristályszemeiben csillog." Legegyértelműbben A pusztító tűz megismerése című vers mutat rá a fényen túli állapot lényegére és szükségességére: " (…) jobb lábam / az első rubintfokra helyeztem, / majd a balt / a smaragdfokra, / azután megint a jobbat / az abszolút fény fokára, / ott hol a lépcső belevész / a titokba."
 

Ebben a titkokkal teli, magányos, sötét, éjszakai világban kezdhetjük nyitogatni az ajtókat és csatangolhatunk a káprázatok között. A formától már nem félünk, ahogy az 1966. szeptember 28. című vers utolsó sora is tanácsolta, szabadabban bánhatunk vele, hisz "Az abszolút közeledtén / szétpereg a retorika." Ebben az úgymond feje tetejére állított, többször szétszedett és újra összerakott világban érzi magát otthon A vízözön mondja költője, talán mert a legapróbb és a legtriviálisabb érintkezésnek is súlya, illetve olyan jelentősége van, amely megváltoztatja a lét minőségét: "Hamuvá lesz a kő az első csepp nyomán, / mely az esővel érkezik." Mi ez, ha nem valóban a lélek orgiája?

"(...) Titániát, a Tündérek
Királynőjét szolgálom,
magányomat pedig
lelki orgiára cserélem
hevesebben, mint Avilai Szent Teréz napjaiban." (Végtelentől ittasan)