Az, hogy bemutatója nagyon közel esett az igazgatói pályázat eredményhirdetéséhez, az érdeklődést gyakorlatilag teljesíthetetlen mértékűre növelte, és az elvárások is megnőttek a darabbal kapcsolatban. Nem csoda: Csehov művét részben a színházról, de elsősorban a színház körüli emberekről írta, az áthallás lehetőségét nem kell részletezni. Ha valaki viszont ars poeticát, netán az aktualitásokra való erőteljes reflektálást vár, az csalódni fog. Ez a Sirály érezhetően a színház azon előadásainak sorába tartozik, amelyek elsősorban középiskolásoknak készültek, mint a Bánk bán – junior vagy a Bölcs Náthán. Ehhez elég csak a játszási dátumokat megnézni, nagy részük hétköznap délutánra esik. A sors fintora, hogy a hálózatos jegyértékesítésnek köszönhetően elképzelhető, hogy pont ez a korosztály nem fog bejutni rá. Azoknak, akik politikai kiszólásokat, vagy a rendező érthető dühét és csalódását akarják a színház nyelvén visszahallani, látni és szinte tapintani, érdemesebb az Ódry Színpaddal közösen létrehozott Kabaré átiratot megnézniük.

A rendező ebben a Sirályban háttérbe húzódik, szövegét Vörös Róbert dramaturggal közreműködve egyszerűsíti, meghúzza, és az előadás súlyát megbízható helyre helyezi: a színészek vállára.

Csehov írásmódjának köszönhetően a karakterek rendkívül széles pályán mozoghatnak, rendezői értelmezés szerint lehetnek erősek vagy gyengék, tehetségesek vagy dilettánsok, tragikusak vagy komikusak, szerethetők vagy antipatikusak. Egyek nem lehetnek: boldogok, ahogy Mása legendás soraiból már az első pillanatban kiderül. Alföldi Róbert rendezése végig függőben hagyja, hogy Trepljov és Trigorin közül melyik a jó szerző, netán a maga módján mindkettő vagy éppen egyik sem. Nem derül ki az sem, hogy Arkagyina tényleg klasszis színésznő-e, mint ahogy az sem, hogy Nyina befuthatott-e volna, vagy erre már az első pillanattól nem volt esélye.

A színészek többsége végig leköti a figyelmünket, de a lényegesebb kérdések válasz nélkül maradnak. Ennek köszönhető, hogy ez a Sirály nem emel fel, nem szippant be, nem nyújt katarzist, mint ahogy teszi azt a szintén Nemzetiben futó Három nővér, vagy a Katona József Színház legendás előadása, az Ivanov. Ez a Sirály pesszimista: bukott, vagy elbukni készülő sorsokat mutat, és rengeteg kérdést hagy maga után; egy drámapedagógiai foglalkozás keretén belül ragyogóan feldolgozható. Nem szabad tehát kinyilatkoztatásnak venni, hanem bevezetésnek a csehovi világba, elvarázsolni is elsősorban azokat fogja, akik még nem látták korábban színpadon a művet, a többiek számára a színészi teljesítmény miatt marad majd emlékezetes.

Az előadás egy meghökkentő ötlettel nyit: a díszlet része egy ruhatár, Trepljov bemutatójára várnak a nézőteresek: Tenki Réka és Fehér Tibor. Így válik kabátunk a színpadkép részévé, kellékké, várni lehet, hogy tényleges játszótárgyakká válnak-e, de persze érintetlen maradnak a darab végéig. Tenki Réka tíz percig folyamatosan figyelmeztet, hogy az előadás hamarosan elkezdődik, nagyszerűen függőben tartva a tényleges indulást, amit végül Fehér Tibor kezd el. A színházi pillanat kitartása, lebegtetése nagyszerű ötlet, viszont kabátjaink csak egyetlen kiszólás erejéig válnak aktívan a játék részévé, a zárás is hasonló stílusban megy, a színészek elkezdik kiosztani kabátjainkat, nincs meghajlás, sem taps, vagy ha ez utóbbi mégis, arra a művészek igyekeznek nem reagálni. Az előadás így sokkal mellbevágóbban ér véget, hazafelé a villamoson próbáljuk feldolgozni magunkban a látottakat.

A díszlet minimális, két kifutó, valamint a kabáttartó fal mögött egy emelvény, ami kilátószerűen hat. A fal lehatárolja a színt, még kisebbre véve az amúgy sem nagy Gobbi Hilda terem játék- és nézőterét, igazi stúdiószínházi jelleget kölcsönözve a helyszínnek. Itt a résztvevőknek finom gesztusokkal, arcjátékkal kell a legbelső lelki folyamatokat szemléltetni, óriási a veszély, hogy néhány élénkebb gesztussal, hangosabb beszéddel hiteltelennél teszik a karaktert. Szerencsére ilyen botlás nem történik, nem történhetik.

A szereplőgárdából a leginkább kiemelkedő és legemlékezetesebb alakítást egyértelműen Tenki Réka nyújtja. Ő, aki az Angyalokban egy nem igazán szerethető hisztérikát formált Harper karakterekéből, itt végtelenül megejtő a viszonzatlan szerelemtől alkoholizmusba és egy boldogtalan házasságba menekülő Másaként. Első pillanatban visszatetsző rágózása ellenére is közel kerül a nézőhöz, és neki sikerül az előadás szereplőgárdájából leginkább kitűnnie, Mását olyan személyiségjegyekkel felruháznia, hogy az mindenki számára ismerős lehet, akár egy közeli rokon, barát révén, vagy saját magunk sikertelenségeit láthatjuk benne viszont. Arkagyina szerepe bármelyik sikeres nagy színésznő számára lehetőséget ad az önreflexív brillírozásra, Básti Juli már-már színésznő-szörnyeteget formál belőle. Básti nem nő túl önmagán, Arkagyina sem lehet egy jelentéktelen színésznő, de empátiájának hiánya hátborzongató. A fiával, apjával nem törődő, smucig, fiatal szeretőjéhez egyszer megalázó kompromisszumokkal ragaszkodó, máskor rajta féltékeny dominaként uralkodó Arkagyinát tár elénk.

Földi Ádám Trigorinja is elbukott már, kicsinyes és önbizalom-hiányos, idős és fiatal szeretőjét is kihasználó, túlértékelt író. Mégis, Földi karakterábrázolásának köszönhetően felsejlik Trigorin korábbi énje, amikor még Trepljovhoz hasonlóan meg akarta váltani világot, csak ez a világ legyűrte őt. Amikor Trepljovval kekeckedik, az azért olyan hatásos, mert valahol azt érezzük, hogy tulajdonképpen saját fiatalabb énjébe rúg bele. Nincs már visszaút számára, hogy ismét művész és ember lehessen. Szorin időskorában szembesül életének elhibázottságával, "meg nem éltségével", és az, hogy Trepljovon kívül senki sem törődik vele, szívfájdító. Blaskó minden egyes jelenete egy fájdalmas jajkiáltással ér fel. Kulka János Dorn doktorként most is jelentőségteljes, érződik, hogy Dorn nem mindig volt passzív szemlélő, de már régen túltette magát az őt körülvevő világ felfordultságán. Megejtő Nagy Mari hozzá fűződő reménytelen szerelme, a férje által elnyomott, sorsába beletörődő asszony is érzékeny húrokat pendít meg a nézőben. Szarvas Józsefet elnézve rögtön világos, miért vált ilyenné. Az agresszív, tapintatlan Samrajev a Sirály legellenszenvesebb szereplője, empatikus képességekkel nem rendelkezik, úrhatnám cselédként keseríti meg szűkebb környezete életét.

Farkas Dénes mint Trepljov vehemensen utasítja el Mását, Nyinát már-már agresszíven ostromolja – nehezen érthető, miért táplál előbbi még mindig olyan mély érzéseket iránta. Trepljovnál nem egyértelmű, hogy amit művészileg képvisel, az kamaszkori lázadás csupán, vagy tényleg forradalmi hevület. Farkas Dénesnél azok az erős pillanatok, amikor anyjával kerül konfliktusba, vagy amikor beleőrül Mása iránt érzett viszonzatlan szerelmébe, de művészi világával adós marad. Meg nem értettsége az egyetlen, ami bizonyos. Tompos Kátya Nyinaként a művészetért rajongó naiv vidéki lány, aki itt végül is szerethető – ez a megközelítés azért érdekes, mert tettei alapján tragédiája nem igazán ejt meg.

Alföldi rendezése elsősorban a szereplők közötti viszonyrendszer bemutatására koncentrál, érzelmi részét prezentálja a darabnak. Néhány meghökkentő ötletet leszámítva (ilyen a ruhatári helyszín, vagy az, hogy Trepljov előadásában Nyina oroszul mondja a szöveget) a rendező a háttérben marad. Egészen az előadás végéig, amikor is Trepljov szembesül azzal, hogy az őt körülvevő világban alig változott valami, az is csak kárára (Nyina elbukott, Mása odaadta életét az introvertált tanárként végig háttérben maradó Fehér Tibornak), felhagy a magára erőltetett behódoló színjátékkal. Ez a tragikus befejezés viszont sok, sokkal hatásosabb lett volna, ha tovább kellene élnie ebben a kisstílű világban, így nem is a váratlan cselekedet, hanem Tenki Réka utolsó mondatai hatnak meg igazán. Az "üzenet" viszont egyértelmű: nem érdemes kompromisszumokat kötni, ha azt a környezetünk nem érdemli meg – inkább maradjunk lázadók! A Nemzeti Sirálya nem hattyúdal, hanem inkább bizonyíték. Egy olyan színház bizonyítéka, amelynek társulata hihetetlenül erős és egységes. Ha megvalósul, a Mephisto lehet az igazi elköszönés.

Csehov: Sirály 

Arkagyina - Básti Juli
Trepljov - Farkas Dénes
Szorin - Blaskó Péter
Nyina - Tompos Kátya
Samrajev - Szarvas József
Polina - Nagy Mari
Dorn - Kulka János
Trigorin - Földi Ádám
Medvegyenko - Fehér Tibor
Mása - Tenki Réka

Díszlettervező: Menczel Róbert
Jelmeztervező: Nagy Fruzsina
Dramaturg: Vörös Róbert
Rendezőasszisztens: Kolics Ágota

Fordító: Makai Imre
Rendező: Alföldi Róbert