LSD-s utazás Kosztolányi, Szomory és Szép Ernő nyelvén, a múlton és Budapesten keresztül, hogy majd a végére az egész egy irreális varsói kirándulásban nyerjen értelmet, ahol mintha a budapesti életforma megismételné önmagát. Különösen érdekessé teszi ezt a kötetet, hogy szecessziós nyelven számol be az őrült tripek során megélt tapasztalatokról és a felnőtté válás elkerülhetetlenségéről.

Minden írónak talán kimondatlanul is az egyik legfontosabb kérdés a művészetében, hogy hogyan lehetséges megrajzolni azt a társadalmi és kulturális miliőt, amelyben él. A városkutatás már régóta foglalkozik azzal, hogy egy város térszerkezete általában az irodalmi műveken keresztül kap jelentést. Minden város palimpszesztszerű, hiszen különböző korszakok hagyják rajta a nyomait. A hagyomány valahol itt kezdődik. Úgy nyerni teret magunknak, hogy közben beépítjük a tradíciót. Végigpróbálni a fiatalság bohém flaszterét, és tudatosan rombolni le a múlt örökségét. Térey János egy olyan térnyerést hajt végre a Terman hagyományaival, majd ennek jelentősen átírt, tavaly megjelent második kiadásával (Termann hagyatéka), amely az íróvá válás rögös, ámde felemelő útját tárja az olvasó szeme elé; mindennek díszletéül a Várost, Budapestet téve. Pontosabban egymásnak feszítve a múltat és a jelent, vagyis a Nyugatos kávéházi kultúra emblematikus helyeit a saját fiatalságának kultikus helyeivel (Oktogon, pincekocsmák és az LSD-s városvíziók).

Nem véletlen, hogy a Termann hagyományai kötetet nagyon sok olyan vers veszi körül, amely hasonló témában született – gondolok itt a Valóságos Varsóra, amely A mézeshét című novellában tér vissza, illetve a Termann versekben is meglévő hasonló hangvételű narrátorára, aki arról beszél, hogy képtelen megtalálni az őt körülvevő kisszerűségben a hozzá méltó nagyszabású életet. Ha arra a bahtyini tételre gondolunk, amely a lírának egy sajátos zárt nyelvezetet feltételez, mert lényegében mindig csak önmagára reflektált nyelvként jelenik meg, szemben a próza többszólamúságával, akkor rögtön kitűnik, hogy ezeknek az elbeszéléseknek a megszületése megkerülhetetlen volt. Térey a prózával volt képes ábrázolni és megragadni a fiatalsága, valamint az írói hagyomány több szálon is a múlthoz kötődő életmódját. Egy századelői nyelvezeten keresztül beszéli el Termann viszontagságos életét, miközben a háttérben lüktető (poszt)modern világ megkövetelné a kor beszédmódjának a használatát. A nyomorúság elmesélése közben a következőhöz hasonló mondatok ékelődnek a szövegbe: "Akkoriban nem hordott se sapkát, se kalapot, födetlen fővel bolyongott isten bádogszínű, szabad ege alatt" (Az Aréna úti február természetrajza).

Mind a két mű az identitás megteremtődését meséli el, a Debrecentől való elszakadást, majd pedig Budapest belakását. A második kötetben Termann már nincsen közvetlenül jelen, hanem egy harmadik fél mondja el a történeteit, ezért ennek van egyfajta távolságtartó iróniája, ugyanakkor nagyon komoly éle önmaga felé. Az első kötet klasszicista/szentimentalista címet visel (hagyományai), utalva valaminek a birtokba vételére, valaminek a folyamatban lévő alakulására, míg a második kötet címe (hagyatéka) már valaminek a kialakulását és átadhatóságát hirdeti. A Termann hagyatékának nagyon jót tett az átírás. Nemcsak azért, mert eltűntek az első kötetben meglévő bizonytalanságok, hanem mert az átírással új univerzum teremtődik meg, amely sokkal feszesebb és jobban megvalósul benne egy korszak hangulata.

És jogosan jöhetne a kérdés, hogy mit hagyott ránk Termann? Talán a 90-es évek sajátos művészvilágát, ahol a kiábrándultság és az írói attitűd védőburka, mindennapos tapasztalatként olvadt bele a magyar irodalmi hagyományba.