Bár Molnár Illésnek a Hüllők és Izzók az első kötete, neve ismerősen csenghet mindazoknak, akik az elmúlt bő egy évben megfordultak a Fiatal Írók Szövetsége által rendezett felolvasóesteken. Így az sem tűnhetett meglepetésnek, hogy a Kazimír Ház emeleti terme végül zsúfolásig megtelt a kötetbemutatóra érkezőkkel. 

Németh Zoltán a kötetet méltató, lelkes bevezetőjében azt próbálta összefoglalni, miért is tartja a Hüllők és Izzókat az elmúlt évek legnagyobb olvasmányélményének. Szerinte a kötet ritkaságszámba menő kegyetlenséggel mutatja be a létezés elmondhatatlanságának tapasztalatát. Egy nyelv nélküli világról közvetít a nyelv által. Egy posztapokaliptikus vidékről, amelyből mintha kimosódott volna minden emberi tényező, ahol nincsenek emlékek, nincsen történelem, ahol örök jelen idő van.

Németh szerint a kötet a lét eltűnéséről és a számkivetettségről szól, méghozzá az utolsó ember pozíciójából. Ezt a versek által megszólaló alakot máskor emberi testből összerakott, mégsem emberi kreatúrának nevezte, aki önmaga testén keresztül tart terepszemlét a tájról. Már csak ezért  is kap olyan fontos szerepet a kötetben a szinesztézia. A nyelv helyettesítőjeként van jelen egyszerre minden érzékszerv, ugyanakkor a kötet érdekessége, hogy az olvasó mégis folyton beleütközik a nyelv szóba.

Az egyes szám második személyben írt szövegek Németh szerint az önmegszólító költészet radikális újraértelmezései. Egyúttal persze egyfajta lírai regényként is olvasható a kötet, amely ezáltal beleillik a líra elregényesedésének manapság tapasztalható vonulatba. A címet elemezve Németh úgy fogalmazott, hogy míg a hüllők az emberi létezés előtti történelemre utalnak, addig az izzók a kiborg létre, ami felé tart az emberiség.

Nincs a kötetnek egyetlen verse sem, amelynek ne lenne legalább egy emlékezetes sor, összegezte Németh a tapasztalatait, hiszen a személyes lét megtapasztalása egzisztenciálisan rázza meg az olvasót. 

Az est második felében szintén ezekről a témákról esett szó, ám ekkor már a szerző bevonásával, párbeszédes formában. Molnár Illés a kompozícióval kapcsolatos felvetéseket illetően elmondta, hogy bár több éve ír verseket, nagyjából egy évvel ezelőtt úgy döntött, hogy a nulláról, az alapoktól kezdi újra a versírást. A Hüllők és Izzók ennek az eredménye, a benne szereplő versek tudatosan egy majdani könyv részeiként készültek. Molnár beszélt arról is, hogy eposzszerűnek szánta a kötetet, valamint hogy napi rendszerességgel foglalkozott vele, csiszolta a szöveget.

A közönség ezenkívül azt is megtudhatta, hogy a kötet címe eredetileg Vaktérkép lett volna, a végleges címben pedig a szókapcsolat belső logikája vonzotta Molnárt, az olyan ellentétek, mint élő és élettelen egymás mellé helyezése.

A szerző szerint az ember olyasmit akar alapvetően közölni egy versben, ami közölhetetlen, éppen ezért használ olyan nyelvet, ami önmagán túl mutat. Ugyanakkor Németh kérdésére, hogy nem érzi-e nyelvcentrikusnak a kötészetét, úgy fogalmazott, hogy természetesen küzd a nyelvvel, de nem törekedett rá, hogy ezt tematizálja, igyekezett visszaszorítani, nem erőltetni.

Első kötetes szerző esetében mindig hangsúlyozottan fontos mindazon nagy elődök valamint a kortársak felemlegetése, akik hatással voltak, vannak rá. Először Pilinszky János neve került szóba, illetve tőle konkrétan az Apokrif, de Molnár megemlítette, hogy ószövetségi prófétákat is szívesen olvas. A kortársak közül Borbély Szilárd, Marno János, Szijj Ferenc, illetve a kötethez utószót író Visky András, valamint Bajtai András, Csobánka Zsuzsa, Krusovszky Dénes és Pollágh Péter neve merült fel. Németh Zoltán pedig a felsorolás végén még azt is hozzáfűzte, időnként egyenesen József Attila verseinek metaforikáját véli felfedezni Molnár verseiben.

Az egyes szám második személyű megszólalási módról Molnár Illés azt mondta, hogy ezzel tudja magától eltolni a verseket, másrészről írás közben eszébe jutott az is, hogy ez így olyan, mintha az olvasót szólítaná meg. Így egyfajta általános alannyá vált ez, s már csak ezért sem akarja elképzelni ezt a bizonyos kreatúrát, és azért sem, "mert így is éppen eléggé belőlem van."

Legvégül került szóba a test, mint ugyancsak fontos motívuma a kötetnek. Molnár szerint ez azért érdekes, mert a test kéznél van, az mindig közvetlenül ott van, tulajdonképpen mindig is így volt, csak most jobban figyelünk rá. A szinesztézia gyakori használatával kapcsolatban pedig elmondta, hogy az érzékelés önmagában is egy összetett dolog, de őt ebből az érdekli, amikor ez már torzultan csapódik le az agyban, amikor az érzékelés, az ingerek nyelvivé lesznek. Amikor az agy mint  "fekete doboz" kódolja a test ingereit.

Fotó: bolla dávid kopy