"Valahol félrecsúsztak a dolgok / kerestem jobb magamat a múltban, / azt, amikor még minden rendben volt, / de a legkorábbinak vélt emlékemben is / rosszra fordult már valami". E sorokkal indul Nyilas Atilla nagyszabású vállalkozása: Az ékesszólásról (verstételek), melyeket nyolc hónapon át hetente olvashattunk a Kulteren, és ami számomra olyan fájdalmasan visszhangtalan maradt. Ennek okát nem kutatom különösebben, nemrégiben egy barátommal beszélgettünk arról, hogy ma nagyon sokan írnak jól, csillog az imponáló íráskészség, a fölényes hangszerelés, a csinoska, tetszetős, jól felépített, gyakorlatilag az elmúlt huszonegynéhány év minden poétikai vívmányát remekül hasznosító vers, csak éppen… a tét mintha odaveszett volna valahol, nem ver gyorsabban a szív, nem rezdül a kéz, nem ereszkedik a mellkasra az, amitől nehezebben lélegeznék. Elolvasom, csettintek, elmerül, jön egy másik, az is milyen jó, de előbb-utóbb csak nézek tanácstalanul. A csendesebb ügyeken pedig átsiklunk, mert a szenzációéhség, a "naprakész" irodalom valahogy eltakarja.

Ez persze rút általánosítás, leginkább csak a hangulatomat fejezné ki, meg sem kísérelnék képet festeni a mai líráról, arról, hogy mi számít, ehhez alaposan híján vagyok a kondícióknak, és sokszor nem is nagyon értem, mitől kerül fókuszba valami, vagy ha igen, annál rosszabb.

Az a költői magatartás, ami e verstételek mentén körvonalazódik, nem éppen korszerű. A sorssal szemben, mondhatni, tisztelettudó, s a szokásos arroganciát még nyomokban sem mutatja fel. Kényes igény, amit Nyilas megfogalmaz a felütésben, pontosan kifülelt, következetesen végigvitt hangot kíván, ebben azonban épp a terjedelem lehet segítségére; ezúttal van tér a mesélésre, az olykor felbukkanó ünnepélyesség jól eloszlik, oldódik. Se nem ítél a múltja eseményeiről, se nem értelmez, de nem is objektivizál, főleg nem szenvtelen: különös egyensúly tartja ezt az építményt, amely nem labirintus (távol áll tőle a veszélyeztetés), de van annyira zegzugos, titkos kamrákkal teli, hogy kedvvel végigcsavarogjuk a folyosóit. Nyilas tudja, hogy ha mindent elmondani nem is, kimondani azonban lehet, s ehhez a kitárulkozás, tolakodó lemeztelenedés helyett egyszerűen a nyíltsághoz tartja magát, s ez, vezérelvként, épp elegendőnek bizonyul.

Az az érzésem, hogy nem a szerző, hanem maga az írás gesztusa hívja elő a mikroemlékeket, bár jobban szemügyre véve talán nem is emlékek ezek, például a Csillagszüleimben bizonyosan nem, sokkal inkább újraélés – nyelvileg is, így lehetett a fűszerből (a fahéjból) újra fűszerszám. Egységes hang van, de nincs erőltetetten egységes nézőpont. Erre enged következtetni a Királyrét, repríz CCXII–jelzésű szakasza:

"(Hogy honnan beszélek?
Onnan, ahonnan.
De máshonnan is,
sehonnai sehonnan)"

A tágas játéktér ellenére takarékosan, egyszerűen elővezetett epizódok; pontosak, mégsincs kimérve, kiszámítva semmi, az alapanyag ahhoz helyenként amúgy is gyógyíthatatlanul fájdalmas. Csínján bánik a nyelvi leleményekkel, de zseniális például a Marx-egyetem "költözgettetése" – ahol kell, ott elengedi magát – de épp a már-már szikárrá simított, ám a versmondatokat így is csaknem szétfeszítő hatalmas élményanyag a szövegfolyam fő görgető-ereje, amit a jó érzékkel megválasztott ötsoros tagolás tart egyben úgy, hogy az olvasó lélegzete is ehhez szinkronizálódhat. Engem kicsit arra emlékeztet, amikor édesapám automatára állította a diavetítőt, így a tíz másodpercenként felvillanó képkockákat képesek voltunk telítettségérzés nélkül, órákon át nézni. (Hm, itt, kevésbé agyafúrtan, arra céloztam volna, hogy egyben is olvasható most már bátran, hogy az első nyolc hónap anyaga is tekinthető akár kerek egésznek – de folytatása következik, a szerző szándéka szerint 2015 február végéig.

A Patroklosz és álomban ugyan kiterjeszti ezt a minőséget: az ötsorosok után szerepel maga a szóban forgó vers is, a sokkal régebben született "Lázbeszéd". Azt nem tudom, vajon ez a tagolás segíti-e végig kitartani az említett hangot, ami a hol felemelő, hol elkeserítő, mert sokunk számára elkeserítően ismerős képek (lásd: Bányász a felszínen) érzelmi hozadékát mintegy ránk bízza, abban már nem óhajt vezetni, csupán felmutat, így a súlyból nem lesz teher, már csak azért sem, mert meghagyja az olvasónak a látás képességét, s nem degradálja puszta befogadóvá. Az álomlogikát mi hozhatjuk helyzetbe-viszonyba a költői logikával és a szerzői következetességgel, s ezt az attitűdöt nem is szeretném jelzővel illetni. Ezekből a sorokból, a kendőzetlenül naturalisztikus képekből is kikúszik valami méltóság, amit Nyilas nekünk kínál.

Meggyőződésem, hogy példátlan fegyvertény ennek a versfolyamnak a napvilágra kerülése, lehetne sorolni, miért, szerintem többek közt azért is, mert mintegy átvezet Nyilas eddigi kötetein, új minőséggel gazdagítva azokat; előhívva az újraolvasásuk igényét. Nem érdemes elmenni mellette.