Mészáros Sándor hozza a boltpárhuzamot, valamikor bútorboltokban árulták Vas Istvánt, akkor azt hihettük, több ezren olvasnak verseket. Aztán kiderült, hogy nagyjából ötszázan, viszont olyan ez az egész, mint amire Kalász Márton Ki olvas éjszaka verset? kötetcíme utal: intim tevékenység. A próza más, miként a megmérettetés is – költészetben aki ma jelentőset ír, az hosszútávú szerzőkkel mérkőzik.

Turi Tímea és Uri Asaf nagyon más módon költők, másfelől is jönnek, kritikus-prózaíró és képzőművész az eredő irányok. Tímeát meglepte, hogy verseket ír. Több történetet el szeretett volna mesélni, de azok nem álltak össze, és a jegyzetébe nézve rájött, hogy nincs is történet, ez nem próza. A nőköltőségről való kérdéseket nem tudja, bevonzza-e a kötet, de nem bánja, ha igen. A versek, két-három kivétellel, nem a Mit ér a költő, ha nő?-program szerint jöttek létre. Asaf alkotó emberként definiálja magát, a festészetből fakad az írás, és fordítva. Erős a képiség a versekben, mert képeket lát, és ezekből lesznek aztán betűk. Nem lehet eldönteni, melyik van előbb, mert mindkettő megvalósul: a kép gondolata szövegben és festményben is rögzül.

Könyvbemutatóra persze azért jössz, hogy lássad, halljad, érezd, szagold azt a költőt, írót. Figyeld meg a kicsike csizmáját, haján a kendőt, másiknak a csudás ősz haját. Hogy izguljál, ha remeg a hangja vagy kezében a könyv, hogy tudjad szeretni egy órányit személyesen. A vers is most csak azért érdekes, mert innentől fogva, amikor olvasod, a hangjukon szól, egy bemutatótól a kötet egyszerre hangoskönyvvé lesz. És berzenkedsz, amikor mástól hallod valamikor. Érdekes, mert most ők választottak, miért épp ezeket ma délutánra, pont ezt a pár darabot.

Fotó: Gonda Júlia

Turi Tímea elsőként a Hazudós múzsát olvassa fel, azután jön A bökkenő, rá a Migrén, végül A csúnya lány Esti vonatán és Szép Ernő a Molnár büfében. Asafnál így áll össze a sor: A béke sátra, Túl szép ahhoz, hogy bántsák, Most kell, hogy érkezz, A kőbe vésett vonal, Metéljétek azért körül a ti szíveteket, Svájc, Az égbolt feketesége, Érthetetlen, hogy a sötét égen, Epifánia és Engedi. Mindkettőjüktől kaptok egy-egy sort, kedvenc játékom, fölcsapom, rábökök, az úgyis mindent elmond, és esküszöm, nem csalok sosem. Tímea sora az Elhallgatni sok felesleget-ből lett, keresve se találhattam volna jobbat: " A szenvedély praktikái sem, csak a kétségbeesett / szerelem képes a vakságra, nem látni a testet." Asafé pedig a felolvasott Metéljétek ...-ből: "A torkom éppoly száraz, mint a bordám, / a naplementét hiába nézem. / Lehet, hogy ez a félelem?", ez is ütött, pár perccel a kezdés előtt ugyanígy éreztem.

Géczi János a meglepetés, Tímea mellett ül, és mellette beszél, akiből utolsóként a verseit ismerte meg. Már prózáit is különösnek tartotta, mert a magyar hagyomány felújítását látta benne: képes volt zsidó módra írni. A kötet olvasásakor kereste a rokonhangokat, melyek ehhez a szokatlan versbeszédhez illeszthetők, és azokat Csehy Zoltán és Rosmer János köteteiben, El Kazovszkij festészetében találta meg. Maximákban való gondolkodás jellemzi a szövegeket, a vers és próza határán lebegés: az erős retorizáltság mellett nincs történetiség.

Tímea a borítót ugyan nem maga választotta, de jó döntésnek tartja, mert elmondja, amiről itt szó van. Olyan lett, mintha valaki tíz év távlatából felütné a kamaszkori naplóját. Közelség és kívülállás határán lévő történetek ezek. Szilánkos tapasztalatok, aminek szilánkosnak kell maradnia. Fontos, hogy személyes szövegek legyenek, így lesz azoknak neme, kora, története. A kötet óta nem a nő történetét írom, de ugyanúgy személyest. A magyar kritikai közbeszédben sértés, ha egy versre azt mondják, okos. Én ezekről legalább két dolgot gondolok, egyiket megírom, másikat kicsit élesebben továbbra is csak gondolom, válaszolja a Borbély Szilárd interjút említő Géczinek.

Uri Asaf örül a kötetcímnek, A jeruzsálemi erdő, hiszen így megmutathat valamit vonatkozó festményéből a borítóképen. A vers sokkal okosabb, mint képzelnénk, mondja. Újabb genetikai kutatások szerint képes az ember nevére is emlékezni a gén. Eszerint a vers okosságát a génjeinkben hordozzuk. Jeruzsálemnek vannak helyei, felidézem ezeket a szövegekben, melyek egy üzenet irányába húznak, nézz a Bibliába, kik az elődeid. Apám Asztalos László, az Asaf nevet – Dávid király zsoltárosát hívták így – 1999-ben, első versem írásakor választottam, ez kötelez arra, hogy írjak. Fogva tartva érzem magam: a magyar nyelv foglya vagyok. Elsősorban a bibliai kultúra beszél belőlem. Lefordítottam magyarra Zohár könyvének nagy részét a teremtéstörténetről, kb. 800 oldalt. Minden előre el van határozva, meg van komponálva, lélek öltözéke a test, erről szól a szöveg, idén jelenik meg.

Tímea könyve azon a héten érkezett a nyomdából, mikor gyermeke megszületett. A családi legendáriumba kerül, hogy épp fia született, aki férfi lesz. A kötetbemutatótól eltekintve befelé forduló időszakot él most, én kivonulok, és mégis megjelenik valami belőlem. Az az idő, amit kisfia alvással tölt, kevéssé próza, esszé, mint versírásra alkalmas. Asaf számára kereteket csak a fordítás jelent, míg a festésben, versírásban nincs előre meghatározott rend. Abszolút szabad vagyok, mindenkinek ezt kívánom. Végül egy körkérdés: Kinek ír Ön? A mai költői megszólalásnak ki a hallgatója? Tímea most érezte először, hogy amit csinál, nem elválaszt, hanem összeköt másokkal. Azokkal, akik számára a versek alaptémája szerinti nem boldog magány hasonlóképp megélt tapasztalás. Provokálni nem lett volna kedvem, amíg nem kezdtem érzékelni az akusztikáját a fogadtatásnak, ezért lett az a két-három programvers. Az út, hogy miként beszélünk a férfiakról, nincs kitaposva, ahogy a hasonló problémáról Nádasdy Ádám szokta mondani. Asaf szerint az alkotás szükséglet, magának ír, rajzol azt, amit akar, nem érdekli, mit mondanak, passzé-e épp festeni vagy verset írni. Géczi azon gondolkodott nemrég, ugyan ki olvashatja Turi Tímeát, de nem tudja elképzelni azt a nőt – a férfit szólítja meg a kötet, nincs univerzális olvasata. Én magamnak írok, mondja, és nem beszéli túl.

Megy a nyüzsgés, mint egy fogadáson. Nem, inkább családi ünnep, kattognak a fényképezőgépek, puszik hallatszanak, fölkacagás. Nagymamák kérdeznek, hogy ugye jól vagy egyébként, bácsik mesélnek néhány anekdotát, lányok friss csecsemőfotókat követelnek, gratulálni meg jönnek az összes férfiak.