Mert afelől egy pillanatig nem lehet kétségünk, hogy ma Magyarországon bizony igen komoly kockázati tényezőkkel jár (zömében már) korábból innen-onnan ismert dalok akusztikus, (többé-kevésbé) áthangszerelt verzióinak megjelentetése. Főleg úgy, hogy a zenekar honlapjáról - igen bőkezűen lényegében minden zsenge (korai kislemezek, akusztikus verziók, satöbbik) ingyen és bérmentve letölthető. Sőt, a Szentimentálé prodzsekt rokonszenvesen minimalista honlapjáról is sok minden letölthető/meghallgatható. Egyrészről tehát ajándék ez a lemez a rajongóknak, másrészt gesztus a részükről, hogyha azok nem kiírt cédéken, hanem pénzért is hajlandóak beilleszteni a gyűjteménybe.

No persze azt a téves látszatot sem szabad kelteni, mintha itt valóban csak egy elegáns mozdulattal összedobált dalkupacról beszélnénk. A Szentimentálénak ugyanis - és ez komoly erény - íve van, mi több, jellege is, hiszen a dalok, bár nagyon különböző alkotói periódusokból lötykölődtek össze - és érlelődtek is -, míg a mostani lemezmegjelenésig elérkeztek, sikeresen összeforrtak és egységes, erős anyaggá álltak össze.

Az már csak hab a tortán, hogy (ismételten nyugati mintára) a 30y is elegáns módon elkezdte propagálni a plurális lemezfelfogást, tehát - ha jól számolom - e mostani kiadvány legalább három változatban létezik egyidőben, mely három variáns nemcsak a hordozó (cd, letöltés, bakelit) tekintetében, hanem összetételében is különbözik. Külön adag rokonszenv tárgya, hogy a zenekar nem már korábban lemezen megjelent dalok újragondolt verzióival töltötte föl a Szentimentálé alapját képező cédéanyagot - ezek, mint afféle ínyenceknek szóló extrák a másik két lemezvariánsra kerültek.



Na de beszéljünk végre a lényegről is egy kicsit! Ami a zenét illeti, a Szentimentálé legnagyobb baja szorosan összefügg legkomolyabb erényével is - ezért kezdjük az utóbbival. Míg ugyanis a korábban már említett ív és jelleg teszi valódi lemezzé, nemcsak alkalmi válogatássá jelen kiadványt, egy ponton (ha mindenáron be kell lőni: nagyjából a kétharmada felé) kicsit le is lapítja egyben a zenei anyagot.

Bármily impozáns ugyanis, hogy a (kevés kivétellel) halk, szomorkás számokkal dolgozó anyag egyetlen egységként hömpölyög végig a lemezjátszón, s nem állítható, hogy az egyhuzamban végighallgatás előnyére válik. Ehhez nyilván hozzátartozik, hogy még ha a felcsendülő dalok többsége (Öltöztetnéd megint, Elrobog, 6 milliárd, Cipeld helyettem, Felhő csorog, Olyankor, Tüzet raktam stb.) ezidáig nem is jelent meg hivatalos nagylemezen, ismertnek azért bőven ismert, így (legalább a zenekart valamennyi figyelemmel követő rajongók számára) túl sok meglepetést nem tartogat.

De nemcsak erről van szó. A lemez középtempós melankóliájából ugyanis lényegében csak az (egyébként frenetikusan eredeti, fülbemászó és elsőre szerethető) Egypár lóg ki.



Külön elismerést érdemel azonban az együttes visszafogottsága és (mindennemű) giccstől való fegyelmezett tartózkodása. Ha az iménti kijelentést zenei értelemben próbálnánk megfogalmazni, ez elsősorban a vonós hangszerek tudatos és hangsúlyos kerülésének köszönhető.

Aki ugyanis valaha hallott már unplugged-jellegű lemezt, érti, mire gondolok: bár számos alkalommal a vonós szólamok hozzáadása ténylegesen extra érzelmi tartalmakat mozgósít, legalább ugyanennyi esetben puszta giccses ellaposítást, higítást és nyálas közhelyhangzásokat eredményez az áthangszerelt daloknál.

Az y ehelyett inkább fúvósok meglehetős komoly arzenáljával (klarinét, trombita, szárnykürt, tuba, kürt, harsona) operál - és milyen jól teszi! Lásd, azaz hallgasd például a Felhő csorog utánozhatatlanul nyálkás, esős-félhomályos délutánokat idéző atmoszféráját.

Igaz, nem állítható, hogy teljesen egységes színvonalon mozogna a lemez, hiszen polarizálódnak azért a szélsőértékek. Nagyszerűen indul a korong a szöveg és zene erősen harmonizáló bájosságát elegyítő Öltöztetnéd meginttel, amit a korábban már (méltán) dicsért, klipet is kapó Egypár követ és melyekre lemez egyik abszolút csúcsteljesítményének tekinthető Cipeld helyettem teszi fel a koronát, ahol Beck Zoli dalszerzőként és szövegíróként egyaránt a legjobb formáját hozza (vannak családi képek amiken / apám emeli boldogan magasba a fiát / mi tényleg ezek voltunk / mi tényleg ezek voltunk / persze ne vedd komolyan az apám nem verte / az anyámat az meg nem mondta neki / hogy elhagylak most már és átköltözött / a szomszéd szobába apám meg dzseki / után kapott és az előszobából / még a hát fölött olyat mondott neki / az anyám meg rácsapta az ajtót és apám / megint mondta most már hangosabban geci).

Sajnos ez a forma nem bír konstans maradni a teljes lemezen, lásd az olyan erőltetetten kitekert, bumfordi megoldásokban, mint hogy sorozatgyártott az ember libidója (6 milliárd). Lehetne persze akár tartósabb is az első három szám alapján még meglévő tökéletességélmény, ha az akusztikusítás még szép megoldásai ellenére is összességében nem herélné ki a 30y egyik legjobb dalát, a maga hangos változatában szívbemarkoló és feledhetetlen Próbáld fel-t.

Ugyancsak itt vetődik fel a probléma, hogyha egyszer az Óriás-frontember Egyedi Péter hangjának bús fátyolossága szemmel láthatón (füllel hallhatóan - és a zenekar által is felismerten) igen szépen harmonizál Beck Zoliéval, akkor miért csak ilyen kevés teret kapott a kolléga a vendégesszereplésre? (Sokkal több lehetőség lett volna a párosításban.) 



Innentől a lemez szépen és finoman halad tovább, jó dalokkal - s a korábban már említett homogenitással. A következő színvonalingadozás már csak a záró harmadban jön el: a 30y legellenszenvesebb, legfeledhetőbb és bosszantóbb oldalának minden rossz vonását szinte wagneri összhangban kihangsúlyozó - mindazonáltal mégis afféle rajongói kedvencnek, rejtett klasszikusnak számító (s a lemezen is vélhetően ezért szereplő) Tüzet raktam legfőbb erényének, bárhányszor is hallgatom újra, továbbra is csak relatív rövidsége tűnik.

A fent már kötözködés tárgyává tett 6 milliárd sem tartozik a Szentimentálé büszkeségei közé, de úgy vehetjük (én legalábbis úgy veszem), hogy ezekért cserébe kapjuk  a másik csúcsteljesítményt: az album átlagából/állagából némiképp (inkább fölfelé) kilógó, attól valamennyire elütő Világlepedőjét, amely olyan jól sikerült, hogyha ezen kívül más pozitívuma nem lenne (holott, mint a korábbiakból is kiviláglik, bőven akad még) az egész prodzsektnek, már ezért megérte volna.

S bár a Szerelem mindig kicsit bárgyú-bágyadt lezárásnak hat a nagyszerű UFO után, arra azért képes, hogy elegánsan kerekítse le a cédé-változatot. S ha már summázunk, a 2000-es évek R.E.M.-ének legszebb, nyugis meditatív elszállásait idéző Kiszámolóról sem szabad megfeledkeznünk az emlékezetes momentumok számbavételekor.


Végső soron a Szentimentálé tehát amellett, hogy rendes nagylemezként működik, még bőven át is megy a vizsgán, nemcsak csusszan - bár messze nem ér fel a zenekar pályáját nyitó két nagylemezzel, s keményebb csatában, de a No.4. is erősebbként jönne ki az összehasonlításból, kérdés nélkül is megállapíható, hogy messze nemcsak ínyenceknek és elvakult, minden(t)evő rajongóknak ajánlott a beszerzése.

Ez utóbbi csoportnak pedig még ott a tortára kívánkozó hab, mi több, azon a cseresznye is, hiszen ha nem vagy nemcsak a cédé-változatot szerzik be (amúgy konkrétan ide kattintva), azon felül, hogy találkozhatnak például az Iker, a Pusztítós vagy az Egy perccel tovább akusztikussá szelidített megfelelőivel, még öt (igen izgalmas) feldolgozást is kapnak.



Nos, azt hiszem, az ilyesmit nevezik nemcsak ebben a secondhand magyar, hanem a nyugati fogyasztói társadalomban is teljeskörű kiszolgálásnak.

(A képek forrása: www.30y.hu)