Pedig egy annyira egyszerű történetről beszélünk, hogy alig fér a fejembe, hogyan képes ez a rendhagyó szuperhős sztori ilyen szinten a hatása alá vonni. Pár napnyi agyalás után arra jutottam, hogy a siker a színpadiasságra vezethető vissza. Míg az előző három számot jegyző J.M. Straczynski főleg belső monológokkal dolgozott, addig Roberto Aguirre-Sacasa sokkal nagyobb hangsúlyt fektet az egyes szám harmadik személyben történő narrálásra. Sacasa szenzációs mesélő, aki a már számtalanszor bemutatott (és legtöbbünk számára unalomig ismert) szereplőket is friss színben képes feltűntetni. Néhány szövegdobozt többször is vissza kell olvasnunk, annyira hatásos leírásokkal kényeztet minket az író. Ugyanebből az erényből fakad a hiteles karakterábrázolás, a Vadállat olvasása közben az olvasónak annak ellenére sem támad semmiféle hiányérzete, hogy a legtöbb szereplő múlttal, kiforrott háttértörténettel és jellemmel rendelkezik.
Mindezek mellet a történetvezetés is kellően hátborzongató, végig dinamikusan hullámzik, épphogy csak sikerül megnyugodnunk az egyik meghökkentő cliffhanger után, már jön is a következő, miközben azért Pókember-füzethez illően kellő mennyiségben jelen van a humor is (ami meglepő módon nem egyszer tesz szexuális utalásokat is), továbbá a Vadállat krimiként is remekül szuperál, nyomokat hagy, utalásokat tesz, hogy a végén kirakja az elejtett mozaikdarabkákból a képet.

A baljós atmoszférához pedig remekül asszisztálnak a rajzolók borús képei, amelyek, mint utóbb kiderül, nem csupán hangulatfestő szereppel bírnak, hanem szerves részét képzik a történetnek. Ugyanakkor a rajzolók okozzák a Vadállat egyetlen gyengeségét is. Angel Medina mozgalmas panelekkel, karikaturisztikus arcokkal dolgozik, és kétségtelenül ő rajzolta legjobban a piros-sárga vaspók ruhát. Hozzá képest a főleg borítóiról ismert Clayton Crain sem okoz csalódást, festett képei ugyanúgy illenek ehhez a komor világhoz, és talán pont a sötét tónusok miatt kerüli ki a festett képregényekhez rendszerint társuló giccset. A baj nem is velük van, hanem azzal, hogy 4-1 arányban rajzolták meg a sztorit. Ez csak apró szépséghiba ugyan, de sokkal szebb lett volna egy teljesen egységes képvilág.
A 6. szám második történetét a Sacasa-Crain páros jegyzi, a történet közvetlenül azután játszódik, hogy a Polgárháborúban Peter a nagynyilvánosság előtt felfedte kilétét. Első ízben találkozunk egy olyan történettel, ami már elfogadta ezt a tényt, és olyan szituációkba helyezi a hőst, ahol már mindenki tudja, hogy ki is ő, így pedig ezúttal az egyik diákja szemszögéből ismerjük meg. Ez a történet kicsit visszavisz minket a fiatal Pókember világába, mivel ismét egy középiskolás diák kerül a középpontba, aki ugyan nem egyenlő Peter Parkerrel, mégis sokban hasonlít rá. Jordan Harrison rossz körülmények között, de békében és szeretetben él egyedülálló édesanyjával, miközben szerelmes egy lányba, aki észre sem veszi. Jordan továbbá gyakori áldozata az iskolai szurkálódásoknak is, ám minden erejével azon van, hogy a tanulás révén egyszer kitörjön ebből a nyomorból, és ebben segít neki Peter Parker. Ismerős, ugye?

Valójában egy ma már rendesen elhasznált sablonról beszelünk, éppen ezért nem tudok vele teljesen megelégedni. Igaz mindez főként annak tudatában, hogy az iskolai alá-fölé rendeltség ma nem feltétlenül a gyerekek fizikuma vagy társadalmi helyzete alapján alakul ki, és bár így sincs miért panaszkodnunk – mert egy jó humorú, a "nagy események" mögül kedvesen kikacsintó töltelékfüzettel van dolgunk –, érdekes lenne kicsit elszakadni ettől a tipizált ideálképtől.

A Hihetetlen Pókember #4–6 (2012)
Írta: Roberto Aguirre-Sacasa
Rajzolta: Angel Medina & Clayton Crain
A magyar kiadás munkatársai: Harza Tamás & Benes Attila
Az eredeti kiadványok címe:
The Sensational Spider-Man #23–28 (2006)