PRAE.HU: Hogyan lesz egy emberből nószínész?

Ha valakinek az apja nószínész, akkor általában gyerekkorban gyerekszerepeket adnak a nószínészek gyerekeinek. Így volt ez az én esetemben is. Négy-öt éves korban szokás először színpadra lépni, aztán utána egy pár év kimarad a mutálás miatt, majd középiskolás kortól már felnőtt szerepekben lehet színpadra lépni.

Bár nóirányzatonként különbözik, nálunk, a Hósó-iskolában van rá mód, hogy olyanokból is legyen nószínész, akinek a szülei nem voltak azok. A Tokiói Művészeti Akadémián van nóképzés, aki ezt elvégzi, jelentkezhet a Hósó-iskola vezetőjénél tanoncnak. Körülbelül nyolc évig tart ez a tanonc-időszak, és harminc éves kora körül belőle is nószínész lehet. Jelenleg a Hósó-iskola színészeinek tíz-húsz százaléka lehet ilyen kívülről jött színész.

PRAE.HU: Előfordul ez fordítva is, hogy az apa nószínész, de a gyerek nem akar az lenni?

Persze, van ilyenre is példa. Ha a gyerek nem akarja ezt csinálni, nincs mit tenni. Például az én apám sosem erőltette, hogy nószínész legyek. Ha lett volna valami más hivatás, amit csinálni szerettem volna, nem akadályozta volna meg. De nem volt ilyen – bizonyos értelemben nem voltak nagy vágyaim, hogy változtassak az előttem lévő pályán.

PRAE.HU: A Szano család mióta van a nó pályán?

Én az ötödik generáció vagyok. Az első a családban, aki nószínész lett, az Edo-kor végén, azaz a XIX. század végén élt.

PRAE.HU: Kitől tanultad a mesterséget?

Főleg az apámtól, de hivatalosan mindenki az iskola vezetőjének a tanítványa. Időnként jártunk is hozzá gyakorolni. Aztán amikor az ember befejezi a tanoncéveit, akkor is rendszeresen találkozik a vezetővel. Ő is jelen van az előadások megbeszélésein, olyan ő, mint egy karmester. Az övé az utolsó szó, ő végzi el az utolsó simításokat az előadáson.

PRAE.HU: Mi volt az első szereped?

Négyéves voltam, amikor a legkisebb gyereket játszottam a Kurama Tengu (Kurama-hegyi kobold) darabban. Több gyerek vonul be a színre, én voltam a legutolsó a sorban. Elég gyakori, hogy ezzel lép valaki először színpadra. Nem túl bonyolult, csak az előttem lévő gyerek után kell menni, egy darabig bent lenni a színpadon, aztán kijönni. Magára az előadásra nem is emlékszem. Aztán volt még több gyerekszerep, ott nem kellett beszélni vagy mozogni, csak térdelni a színpadon. Amire már emlékszem is, az a Funa Benkei (Benkei a hajón) gyerekszerepe. Itt már szöveg is volt, de ez annyira alapmű, hogy már szinte gyakorolni sem kell, mindenki tudja.
 

Négyévesen a Kurama Tenguben (1986)

Az első főszerepem Cunemasza volt, középiskolásként játszottam. Persze ebben a korban az ember nem érett még egy nó főszerep eljátszására, mostani fejemmel visszagondolva, nem volt jó előadás. De letudtam, megvolt az első főszerepem. A nagyapám emlékére rendeztek akkor egy előadást, és akkor én is, meg az öcsém is először léptünk fel főszereplőként. Az apámnak ehhez engedélyt kellett kérnie az irányzat vezetőjétől.

Cunemaszaként (1999)

PRAE.HU: Miből áll egy nószínész élete?

Hétvégén általában előadások vannak, ezekhez az előadásokhoz csütörtökön és pénteken tartjuk a megbeszélést. Hétfőtől szerdáig tanítványokkal foglalkozunk – nekem körülbelül húsz tanítványom van, illetve mi magunk is gyakorlunk. Szoktunk tartani közös gyakorlásokat is, hogy többen összegyűlünk, és együtt próbálunk. Időnként ezek nyilvánosak.

Aztán vannak a fellépések, Tokióban évente körülbelül két főszerep, vidéken is egy vagy kettő. A főszereplő kísérője szerepében is háromszor-négyszer szereplek, kórusban viszont szinte minden alkalommal.

PRAE.HU: Múlt héten a Tamura főszerepében láthattunk. Ki választotta ezt a darabot?

Az iskola vezetője. Ő határozza meg az egész éves programot, nekünk nincs beleszólásunk ebbe. Nem könnyű úgy összeállítani az évad műsortervét, hogy ne legyenek ismétlődések, átfedések. Úgyhogy a színészek kívánságának nem lehet eleget tenni.

PRAE.HU: Mikor jön el az idő, hogy egy színésznek lehet saját kívánsága?

Valószínűleg soha. Mondjuk kilencvenéves korban, amikor már csak egy bizonyos szerepet képes eljátszani az ember, azt azért figyelembe veszik. De amúgy csak azt játsszuk, amit előírnak.

PRAE.HU: És ha mégis valamit nagyon el szeretne játszani az ember?

Akkor azt saját finanszírozásból előadhatja. Ha szerencséje van, jó üzletet is csinál, ha nincs, akkor veszteséges lesz. Viszont eljátszhatta, amit akart, és azokkal adhatta elő, akiket ő választott. Mert amúgy azt sem választhatjuk meg, hogy ki legyen mellettünk a mellékszereplő, és kik legyenek a zenészek.

PRAE.HU: Neked van ilyen terved?

Igen, egyszer majd szeretnék én is saját előadást csinálni. Nem tudom, mikor lesz erre lehetőségem, a darabválasztás is nyilván attól függ, hogy akkor éppen mi foglalkoztat. Ilyenkor persze nemcsak azt kell figyelembe venni, hogy én mit szeretnék eljátszani, hanem azt is, hogy a nézők mit néznének meg.

PRAE.HU: Bár a Tamurát nem magad választottad, azért nem bánod, hogy ezzel léptél fel?

Nem, dehogy. A Tamura nagyon jó darab, az egyik legnépszerűbbje a nórepertoárnak. A színpadon nyílnak a cseresznyevirágok – bár kint még havas az utca, Japánban az új évtől tradícionálisan már tavasz van. És ez egy olyan harcos darab, ahol a főszereplő harcos nyer. Ez nagyon ritka, mindössze három ilyen létezik, az összes többiben elbukik a főszereplő, szóval ezért is egy különlegesen ünnepélyes mű.

Az egyik jelenetben a főszereplő körbemutatja Kiotó nevezetességeit a városba érkező buddhista papnak, ezt a részt különösen szeretem. Van egy pillanat, amikor megfogom a pap vállát, és körbevezetem. Az ritka mozdulat, hogy megérinti egyik a másikat. A nyíló cseresznyevirágok is gyönyörűen jelennek meg a szövegben.

 Tamura - jelenet az első részből
Fotó: Meikjó Kacuo

PRAE.HU: Hogy készültél a mostani előadásra?

Tavaly tavasszal derült ki, hogy ezt fogom játszani, úgy két hónappal az előadás előtt kezdtem el készülni rá. Először a szöveget tanulom meg. Viszont a szövegkönyvben kizárólag a szöveg szerepel, amit mondani kell, de az nem, hogy hogyan kell mondani, és hogy mit kell közben csinálni. Ilyenkor kölcsönkérjük mások könyvét, akik már játszották ezt, és lejegyezték az előadás részleteit. Ezeket a bejegyzéseket átmásolom a saját szövegkönyvembe. Persze a legtöbb darabot ismerjük, láttuk már korábban is, úgyhogy van róla fogalmunk, de itt a részleteket kell kidolgozni. Ezek alapján először csak magunkban gyakoroljuk a szerepet – a szöveget és a mozgást is, aztán egy hónappal az előadás előtt mások is megnézik, és segítenek a nehezebb részeknél, kijavítanak, illetve tisztázzuk azokat a helyeket, amelyek nem egyértelműek a jegyzetek alapján.

PRAE.HU: A nem egyértelmű részeket eldöntheted te, hogy hogyan valósítod meg?

Nem, ilyet nem tehetek. Esetleg annyit tehetek, hogy én is elmondhatom, hogy adott helyen hogy csinálnám, de a nóban minden meghatározott, és ahhoz kell tartani magunkat. Olyan apróságokban lehetnek egyediségek, hogy mennyire emeljük föl a fejünket, vagy mennyire hajtjuk le, de az alapvető mozdulatok nem változnak.

PRAE.HU: A XXI. század technikai vívmányait nem használjátok a felkészüléshez? Például az adott előadás videofelvétele nem segít a szövegkönyv jegyzeteiben?

Ha van felvétel az előadásról, akkor természetesen megnézzük.

PRAE.HU: Milyennek érzed a mostani előadást?

Ebben a világban az ember nem lehet elégedett, különben nincs tovább. Vannak részek, melyekkel nem vagyok megelégedve, máshogy kellett volna csinálni. Erre vonatkozóan kapok visszajelzést a tapasztaltabb színészektől is. Mondták, hogy magas színvonalú volt az előadás, és ennek nagyon örülök, hogy eljutottam idáig. Ez sokat segít a következő fellépésben. Ugyan van nyomás az emberen, csupa ismerős arc van körülötte, és ez sokat segít.

PRAE.HU: Nemcsak ismerősök, hanem rokonok is.

Igen, ebben az előadásban például a kórusban volt az apám és az öcsém is. Ez egy ilyen világ, csupa rokon és ismerős.

 Tamura - jelenet a második részből
Fotó: Meikjó Kacuo

Tamura
Hósó Nószínház
2013. január 19.

A képeket Szano Genki bocsátotta rendelkezésünkre.