Tükör által homályosan: ezt a címet viseli a múzeum most megnyitott tárlata, amivel az alapító Ernst Lajos – jórészt portrékat tartalmazó – műgyűjteményének kívánnak emléket állítani. Azonban e kiállítás koncepciója szembemegy az alapító romantikus felfogású rendezőelvével: a falakon nem heroikus portrék kerülnek bemutatásra, hanem az, hogy az elmúlt négy évtizedben milyen változások történtek az emberi arc megjelenítési módjaiban és céljaiban.

A kurátor Gulyás Gábortól megszokott steril környezet fogad minket: a fehér falakon a műalkotások egymástól viszonylag nagy távolságban láthatók, sokszor egész falakat foglalnak el, ami megkönnyíti befogadásukat és értelmezésüket. A tárlat Joseph Beuys alkotásaival nyit: e képeken a társadalmi szerepet vállalt alkotó archetípusa jelenik meg, aki művészetét arra használja fel, hogy a társadalmat jobbá tegye, átformálja. Incontro con Beuys önarcképén az arc összetört tükörre emlékeztető felületen jelenik meg: a modern világban az emberi személyiség darabjaira hullott, e darabok egyesítése, összeillesztése pedig a művész feladata.
 

A tárlaton a munkák többsége a portré és az identitás egymásnak feszülésével játszik el. Cindy Sherman egyik képén Marilyn Monroe-ként pózol, egy másikon pedig a filmsztár reprezentációjaként jelenik meg. Mindkét kép a személyt a sztárság kódjaival ruházza fel, így a portrén a művész egy-egy új identitással kiegészülve jelenik meg. Sherman még egy művel részt vesz ezen a kiállításon, a divatmagazinok címlapján megjelenő, fogyasztásra szánt nőként. Egy újabb kép, ugyanaz a modell, az identitás mégis más. Szintén az önazonosság problémája jelenik meg Thomas Ruff Másik portré című szitanyomatain, ahol a művész 4 személy egyes részeit olvasztja össze egy képpé, új személyt, új identitást hozva ezzel létre.

Urs Lüthi önarcképein androgün lények jelennek meg. A művész a képben rejlő önmagaság tapasztalatának ellentmondásosságára erősít rá, és állítja, hogy az ábrázolt alak identitása és igazságtartalma mindig kérdéses. Cindy Sherman-hez hasonlóan különböző karaktereket ölt magára, így rejtve el saját személyiségét a befogadó elől. Beöthy Balázs Médium című alkotása a nézői pozícióval játszik el. A képen megjelenő fiú láncot visel, azon medál, e medál pedig a befogadó helyzetétől függően hol Dávid-csillaggá, hol feszületté alakul. A flip-kép többi része mozdulatlan, ezért alig lehet észrevenni az aprócska változást. Csak egy villanás, és máris teljesen más vallási identitással van dolgunk, miközben mindvégig ugyanarról az emberről van szó. William Pope.L Szúrás videóján egy gyermeket látunk, akinek szemei és szája helyén egy idősebb férfi érzékszervei jelennek meg. A férfi torz, groteszk hangon meséli, hogyan bántalmazta az anyja. A gyermeki lét és a felnőtt állapot egybemosódik, a férfi a trauma felidézésekor részben a megvert gyermekké alakul vissza.
 

A portréhoz szorosan hozzákapcsolódik az idő problematikája is: az ember arca folytonosan változik, alakul. Kelemen Károly M. Heidegger című alkotásán az arcot különböző sávok szabdalják darabjaira, az idő pusztító ereje testesül itt meg. Fehér László Sorozat önarcképein a családi archívum fotói jelennek meg, e fotók feletti fekete sáv pedig az időt jelzi: minél vastagabb e sáv, a portrén megjelenő arc annál korosabb, a sorozat utolsó darabján pedig már csak maga a fekete sáv, a halál van jelen. A mortalitás témáját feszegeti Christian Boltanski Időközben című műve is: a gézanyagon egymásba tűnő portrék jelennek meg, ugyanannak az embernek különböző arcai. Folyamatosan változik, egyre inkább közelít az elmúláshoz. A lét ezen az alkotáson átmeneti állapotként jelenik meg. Erdély Miklóst az az időutazással kapcsolatos hipotézis foglalkoztatja, mely szerint a fekete lyukakon át könnyedén visszaugorhatunk a múltba. Időutazás című, 5 darabból álló fotómontázs-sorozata is ehhez a tézishez kapcsolódik: saját, különböző életkorokból való fotográfiáinak összemontírozásával szemlélteti a múlt és jelen egybemoshatóságát.
 

A kiállításon helyet kapott Hajas Tibor Öndivatbemutató videója is, amin a “mindenki sztár lehet néhány percre" gondolat jelenik meg. A videóban résztvevő személyek önmaguknak állnak modellt olyan tanácsokat követve, mint “Nem kell senkihez sem igazodni" vagy “Ön szabad, így azt tehet, amit akar". Hajas a kisember hőssé/sztárrá való felnagyításával játszik el. Tót Endre Mosoly valahol itt című munkája a Mona Lisa-jelenségre reflektál. Tót eltünteti a képet, hogy megmutassa igazi arcát, képzeletünkre bízza a felidézést, melyhez magas fokú művészettörténeti tudást vár el a szemlélőtől: nemcsak Leonardo képét, hanem Duchampét és Dalíét is ismernünk kell, hogy értelmezni tudjuk ezt az alkotást. Hasonlóan ötletes Birgit Jürgenssen El innen! című alkotása, ahol maga a portréalany akar kitörni az üvegkeret mögül, a megjelenített szökni próbál.
 

A tárlaton olyan jelentős alkotások is megmutatkoznak, mint Abramoviĉ és Ulay A hasonlóságról szólva című közös performanszának dokumentációja. A videón Ulay nyitott szája látszik, közben nyálelszívó hangját halljuk. Néhány perc múlva a szájat bevarrják, majd Ambramoviĉ kezd el válaszolni Ulay nevében. Mindez addig folytatódik, amíg el nem rontja, és a saját nevében kezd el a kérdésekre felelni.

Az egyik terem szemben lévő falán két Serrano függ. Itt kicsit elakad a lélegzetem, Serrano képeihez különös vonzalom fűz. Portréin mindig olyan alakok jelennek meg, akik valamilyen okból a társadalom legitimált körein kívül esnek – ezen a kiállításon egy Ku-Klux klán tag és egy nomád asszony fotója kap helyet. Olyan személyeket ábrázol, akikről az átlagember nem akar tudomást venni. Portréalanyait esztétizálja, felmagasztalja, ezáltal provokálva a befogadót. Rafináltan alkalmazott fényekkel, ideális testhelyzetekkel, a háttér semlegesítésével hangsúlyozza ki a vulgárisat, miközben képes megszépíteni azt. A Ku-Klux klán tagja úgy jelenik meg előttünk, mint egy hozzánk hasonló ember – a félelmetes maszk mögött csupán a saját valóságuktól és a realitásoktól rettegő, egyszerű férfi rejtőzik. Serrano zsenialitása abban rejlik, hogy a látvány segítségével képes a figyelmet ráirányítani olyan jelenségekre, amelyek nem illenek bele az emberek mindennapi sztereotípiákkal és előítéletekkel átszőtt világába.
 

A kiállítás azonban persze nem ettől a két képtől lesz ennyire erős. A bemutatott művek jelentősek és jól illeszkednek a kiállítás koncepciójába. A műalkotások színvonala közel egy szinten mozog, a kurátorok nem rejtenek el kevésbé erős és gyengébb műveket a "nagyok" között. Emiatt persze kevesebb műtárgy is kerül kiállításra, viszont ez egyáltalán nem baj, mert az egyes portrék így képesek önmagukban hatni. Gulyás Gábor kurátori stílusát sok ponton tetten lehet érni: nem kívánja egy irányba terelni a befogadót, hanem sokféle választ kínál, nem irányít, hanem hagy gondolkodni. A kiállítás érdeme, hogy nagyszámú magyar alkotást is felvonultat, melyek színvonalban egy cseppet sem maradnak el külföldi társaiktól. Habár a tárlat egy téma köré épül, a megjelenítési módok igen sokfélék: többféle műfaj, technika képviselteti magát, s ezek arányosan vannak elosztva a kiállítótérben, így sohasem válnak unalmassá. Egyenletesen mozgó, magas színvonalú kiállítás jött létre, ami nem merül ki a végére, még az utolsóként bemutatott művek is nagy erővel hatnak.

A Tükör által homályosan – Arcok tegnap és ma a budapesti Ernst Múzeumban tekinthető meg 2013. január 24. és április 7. között.