A séma szokványos: a királykisasszonyt ideje férjhez adni, aki szerelemből házasodna inkább, így a szegénylegényre (varjúra) esik a választása egy rangban és anyagi javakban hozzá illő kérő helyett. Az ehhez tartozó körítés – bár hagyományos elemekből építkezik – elrugaszkodik a tündérmesék világától, cselekményvezetés és nyelv szintjén egyaránt. Az uUtóbbi azért is problematikus, mert a "húzok" vagy a "cool"-hoz hasonló kamasz szleng nem biztos, hogy érthető a kisebbek számára. A mesevilág és köznapiság összeolvadása a részletekig hat: kiskirály és herceg mellett, bankárt, brókert is ígér a királyné kérőnek, az esküvő pedig az elszegényedő királyi család jövedelem-pótlása miatt sürgető... Az eladó lány természetesen tiltakozik, egészen az elrablásáig, amikor a cukormázas, rózsaszín szívecskékkel tarkított díszlet, a habos-babos ruhácskák, negédes szépelgés helyébe a nincstelenség lép.

A palota gazdagságát jelző, majd kietlen, nyomasztóan komor színpadkép kialakítása, csekély, de kifejező díszlettel, könnyen mozgatható berendezésekkel kézenfekvő választásnak ígérkezett. Az egyetemi hallgató rendező, Fige Attila és a díszlettervező, Miareczky Edit munkája látványosan a "kevesebb több" irányelvére épít, ezáltal a két, egymástól szélsőségesen elütő színteret tesz egymás mellé, és a váltásokat ügyesen, gyorsan kivitelezi. A térfelosztás mindkét színtéren jobbára vertikális, ami a magassághoz és mélységhez tartozó mögöttes jelentéseket hozza mozgásba.

Pimpáré egy korhadt fa tetején ébredve már bánja, hogy elmulasztotta az eljegyzésre kiváló alkalmat, de hiába mászik le a fáról, és igyekszik megszökni Vakvarjúcskától, folyton a segítségére szorul. Mielőtt vadkutyák és utcagyerekek támadnak rá, szarkák fosztják meg otthona attribútumaitól – ékszereitől és csiricsáré ruhájától. A gyermekiség jelképes, erőszakos levetkeztetésével, egyrészt kezdetét veszi a felnőtté válás veszélyeztetettségben és kiszolgáltatottságban bőséges folyamata, másrészt Vakvarjúcska elkötelezett szerelmének három próbatétele. Ő sem tipikus hős, az akadályokat nem képes daliás lovagként egy huszárvágással legyőzni, akárhányszor Pimpáré védelmére kel, félholtra verik, végül meg is vakítják. A többszörös vereség vállalása mellett megőrzött büszkeség Gasparik Gábor alakításában átható és egyértelmű attitűd, aminek sikeres átadása kulcsfontosságú a darabban. Tőkés Nikoletta azonban nem egy összetett jellemet, mégis egy, a darab alatt változó karaktert játszott, megjelenítve az elkényeztetett kislányt és önálló, bátor fellépést tanúsító nőt, aki még látását is Vakvarjúcskának adja, megtörve ezzel a királyfit sújtó átkot.

Tény, hogy a szereplők egyúttal identifikációs minták is a gyerekek számára, ezért a hősök hétköznapi vonásai, kölcsönös áldozatvállalásuk, szimpatikusan testközeli elgondolást takarnak. Az önzetlenség képessége mint jellemvonás szerencsére amúgy sem hiánycikk a gyerekirodalomban, viszont a helyesnek elfogadott cselekedetek fejében kimért büntetés újdonság. Erősen megkérdőjelezhető, hogy a gyermekek számára megteremtett – egyúttal a gyermeki fantáziának teret adó – mesevilágban érdemes-e a királylányt száműzni otthonából, mert (miután viszonozza szerelme önfeláldozását) a szülei csak egy kártékony varjat látnak benne.

"A valóság szebb" – hangzik a darab végén. Fogós kérdés, hogy ha a mese nem attól mese, hogy szebb, mint a valóság, vagy olyan helyzeteket vonultat föl, amelyekben a jó azért nyeri el jutalmát, és a rossz azért bűnhődik, hogy a morális tartalom ellentmondás nélkül legyen befogadható a gyerek számára – akkor vajon mitől. De ha bele is fér a műfaj kereteibe, hogy a kiskirálylány megalázva sodródjon a mélyszegénységbe, nem árt, ha az óvódások-kisiskolások egyetértenek Orwell-lel abban, hogy a "lelket nem keríthetik hatalmukba. Ha az ember érezni tudja, hogy embernek maradni érdemes, diadalmaskodik felettük, még ha nem is lesz semmi következménye diadalának."

Vélhetőleg a rendező a család és szerelem közti végérvényes választás konfliktusát kívánja feloldani a zárójelenetben; minden előzmény nélkül megjelenik a királyi pár, és jóváhagyóan integet Pimpáré és Vakvarjúcska felé. Az elnagyoltan és felületesen kezelt kifejlet a következetesség helyébe áll, de még így is szerencsésebb megoldásnak tűnik, (didaxis szándéka ide vagy oda) mint teljesen elvarratlanul hagyni a családi szálat. A befejezetlenségtől csak drasztikus átirat menthette volna meg a darabot, hiszen az alapkonfliktust kiváltó szituációt (miszerint a királyságot csak Pimpáré előnyös házasságkötése mentheti meg a csődtől) a továbbiakban egy utalás erejéig sem érinti a szerző.

Kérdés, hogy milyen tanulsággal szolgálhat mindez a gyerekeknek – amennyiben fontos a tanító-oktató jelleg – valamint hogy megvalósítható-e tartalmasan a direkt valóságra vonatkoztatás. Legfőképp: melyik korosztálynak nyújt élményt, ha a nyelvi regiszterek keveredéséből származó humort (és a kifejezéskészletet) csak az idősebbek értik. Ha viszont az előadásnak nem tisztázott a célközönsége, akkor végül is kinek érdemes megnézni azt?

Erdős Virág: Pimpáré és Varkvarjúcska

Pimpáré királykisasszony: Tőkés Nikoletta
Vakvarjúcska, később királyfi: Gasparik Gábor
Pitypang király: Kiss Attila
Pongyola királyné: Lapis Erika
Rózsi bácsi, a kertész: Farkas Erik
1. szarka: Tóth Boglárka
2. szarka: Tiszolczi Lilla
3. szarka: Kiss Alexandra
4. szarka: Szauer Szilvia
1. kérő: Suplicz Mihály
2. kérő: Móri Csaba
3. kérő: Száraz Dávid
1. vadkutya: Thiard-Laforest Csaba
2. vadkutya: Móri Csaba
3. vadkutya: Miklián Richárd
1. szolgáló, 1. gyerek: Ankovics Zsuzsanna

Szolgálók és gyerekek:
a Bartók Táncszínház táncművészei

Díszlet- és jelmeztervező: Miareczky Edit
Zeneszerző: Nyitrai László
Koreográfus: Hegymegi Máté e.h.
Koreográfus-asszisztens: Móri Csaba
A rendező munkatársai: Siegrist Cecília, Dubai Péter

Rendező: Fige Attila e.h.

Bemutató: 2012. november 30.
Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza

Fotó: Mudra László