Az ünnep egyértelműen összeköthető a szent megjelenésével a világban, amiről Eliade ír. Vagyis egy olyan állapot újraformálódásáról, újjászületéséről van szó, amikor egy más, egy különleges idő lép életbe, "tör be a világba".

Amikor ezzel az utóbbi kifejezéssel szembesültem a szentről való olvasás közben, elsőként zavarba jöttem, mintha valami nem odaillővel találkoznék, épphogy szentségtelennek tűnő dolgot pillantanék meg. Hiszen a szentről azt gondolná az ember, hogy szelíd és minden esetben finoman közelít, könnyű, lágy, szinte megfoghatatlan.

Január 13-án, vasárnap - már bőven benne az újévben - aztán megéreztem, hogy ez nem biztos, hogy minden esetben így van, és a szent ereje valóban, a szó szoros értelmében erőként mutatkozhat meg, s talán, bizonyos esetekben így is kell megmutatkoznia. S úgy gondolom, amennyiben van még olyan megnyilvánulás, mely felidézheti vagy akár megteremtheti azt a kegyelmi állapotot, ami az ilyen különleges idővel érkezik el, teríthet be minket, akkor az egyértelműen a zene.

A zene az, ami képes "kiszakítani" a világból; saját közeget teremt magának, mintha átformálná a teret, megszabadítva azt a felesleges súlyoktól. Mintha magára vállalna mindent, ami nehéz, és úgy forgatná, adná vissza, hogy büszkén és örömmel legyen viselhető a profán világ. És talán ez az, amit a leginkább meg kell tanulnunk viselni, mert bár sosem fogható, mégis mindig jelen van: ott motoszkál, ki-be jár, felcsendül és mozgolódik bennünk. Öntörvényű, mert sokszor elűzni sem lehet, néha viszont nagyon is makacs és felidézhetetlen.

David Fray Bach-estje – bízom benne, hogy nem csak nekem – egy efféle kegyelni állapot eljövetelét, illetve visszatérését hirdette olyan módon, hogy a koncert előtt néhány héttel letelt szent időből idézett föl sok mindent.

Évek óta nem éreztem ilyen nyugalmat. S bár tudom, hogy ez egy egyéni dolog, ugyanakkor bízom abban, hogy másnak is volt hasonló élménye-időszaka a december végi napokat illetően. Ugyan nem egyházi zenét játszott Fray, ám magának a barokk zenének, s persze Bachnak a mai hallgató számára minden esetben van egy efféle vonatkozása.

Toccata – vagyis érinteni. És megérintve lenni úgy, hogy orgonaszerű a hangzás egy olyan mű megszólalásakor, amit Steinway zongorán játszik az előadó, s amelyet eredetileg csemballóra írt Bach, tényleg különleges. Fray érzékenysége, kifinomult technikája és stílusa már az első néhány mozzanat után világossá vált, és nagyon is szembeötlő volt, milyen hatalmas különbség van két, Bachról alkotott felfogás között – főleg azokra gondolva most, akik ott voltak Koroljov tavaly év végi koncertjén, és jelen voltak a Bartók Béla Hangversenyteremben ezen az estén is.

A Goldberg-variációk egészének befogadása nem kis feladat – Fray koncertjének azonban megvolt az a szerencsés sajátossága, hogy négy különálló műből, tematikailag mégis két-két részre tagolható egységből épült föl. Az est egyfajta, a keresztöltéshez hasonló mintát követett: egy toccata, egy partita. Egy toccata, egy partita.

Ilyen értelemben maguk a művek is feleseltek egymással, ugyanakkor bizonyos értelemben ki is egészítették egymást. Eredetileg a Wohltemperiertes Klavier 1. könyvéből lettek volna még prelúdiumok és fúgák, ezek helyett került be végül az e-moll partita. A keletkező hiány jól érzékelhető nem tetszést váltott ki a nézőkből (egy majdhogynem mellettem ülő fiatalember konkrétan az első könyv darabjai miatt jött el), ám a mintázat így egységesebbnek tűnt - bár kétségtelen, hogy magam sem bántam volna, ha pluszban kerül be a partita, és nem valami helyett.

Továbbá végig úgy éreztem, mintha egyfajta hullámzás uralkodna Fray játékán; talán nem azonos koncentrációval játszotta a műveket: a koncert első felében – nyilván ez érthető is valahol – sokkalta pontosabb és cizelláltabb volt. A második rész első darabjában, a c-moll toccatában pedig mintha alább hagyott volna a figyelem és a fegyelem, pedig egy Bach-mű interpretációjánál nyilvánvalóan mindkettő különlegesen fontos.

A záró partitában aztán megint "erőre kapott". És itt az erő és a könnyedség, a váltakozások és átmenetek egészen megdöbbentő hatással szólaltak meg: úgy nehezedett rám a zene, hogy lecsendesített. Úgy volt könnyed, hogy minden feszültséget felszínre hozott – máshogy volt érzékelhető az idő.

Nyugodt arcokat láttam a ráadás közben. Annak ellenére, hogy fogalmam se lehet arról, mi megy végbe mások lelkében, mégis, önkéntelenül, s ha talán csak egy pillanatra ugyan, de bizonyosan volt bennünk valami azonos.