A metál eredendően underground műfaj.

Bármilyen furcsán hangzik is ez manapság, amikor a mainstream a metál underground vívmányait felhasználva kommercializál olyan, egykor még vaskos jelentéssel bíró eszméket, mint lázadás, megbotránkoztatás, a sötét oldal, a múlt, és egyáltalán bármi, a nyárspolgár, a társadalom, az ember szemében szálkát jelentő dolog dicsőítése. Továbbá amellett, hogy léteznek/léteztek modern, kommersz hibridműfajok (hair metál, nu metál, metalcore…), a mainstream média és zeneipar az ifjúság minél szélesebb rétegeinek (és szüleik pénztárcáinak) lefedése céljából újabban "felkarolja" az évekkel-évtizedekkel ezelőtt még a földalattiság bugyraiban tenyésző művészi megnyilvánulásokat is, hogy ki tudja préselni a kipréselendőt.

Hogy miért tértem ki minderre ebben a fanzinos ismertetőben? Mert nem szükségszerű, hogy így legyen. Pontosabban a "júzernek" nem kötelező a könnyű utat választania: végignézni, hogy üzletesedik el a metál, hogy alakul át és veszik ki belőle az, ami a legnagyobb erejét jelenti a kezdetektől fogva. Az underground továbbra is él, de minél erősebb egy műfaj, egy színtér kommercializálódása, a mainstreamben való jelenléte, annál nagyobb nagyítóval kell keresgélni az igaz underground után. (Hozzáteszem, annál jobban ki is domborodik az egésznek a földalattisága, titokzatossága).

Volt pár hete egy, a magyar black metál underground egyes képviselőit felvonultató fesztivál, egy nagy, földalatti pincében, amelyre x ember megvette y Ft-ért a jegyet. Megnézte a bandákat, odament a terjesztőkhöz, a fanzinosok standjához, megvette a fanzint, személyesen a készítőtől, vásárolt a bakelitlemezekből, CD-kből, kazettákból. Valódi újság, valódi hanghordozó: nem webzin, nem letöltés. Ha valamire nem volt éppen ott elég pénze, később írt egy levelet a megfelelő embernek, és postán megrendelte a cuccot. Igen, levélben, postán. Nem webshop, kézbesítőcég. Ez nem a múlt, nem valami álom, ez a valóság.

Csókolom, kérem, az underground él.

Az ÚjNautilus undergroundról szóló beszélgetésén elhangzott Pál Dánielünk szájából egy hagymázas monológ a darkwave/neofolk együttesek azon bizarr szokásáról, hogy "százötven példányban" hozzák ki lemezeiket "úgynevezett" (ezt nem mondta) bakeliten, őrület, "kinek van otthon lemezjátszója egyáltalán"? Egyrészt Dani túlmisztifikálta a dolgot, mert a 150 erős túlzás (van az 500 is, hehe), másrészt jól látszik magatartásában az a távolság, ami a "rajongókat", "felhasználókat" elválasztja a valódi "színtértől" (ezt a szót sokszor sokan gyalázzák meg, ezekben az underground eredetű műfajokban nagy divat ugyanis a "scene-hez tartozom"-féle melldöngetés). A bakelit az underground továbbélésének szimbóluma: azok hanghordozója, akik nem csak a "scene-hez akar tartozni", és nem elégszenek meg azzal, hogy reggel feltöltenek a lejátszójukra 25 albumot, benyomják a "shuffle"-t, és azokkal egész nap elvannak, hanem alázattal közelítenek a műalkotásokhoz és művészekhez. Ez a kitérő is indokolt, mint azt sejthetitek: a fentebb körülírt, face to face, hús-vér interakció során beszerzett Stygian Shadows fanzin friss számában nem kevesebb mint 80 (!) bakelitlemez ismertetőjét olvashatjuk. Igaz, a 2007. elején megjelent #13-14-es egy dupla szám, de alig több mint fél év telt csak el az előző számuk megjelenése óta.

Ez volt az első találkozásom a fanzinnal; ezt itt az elején szeretném leszögezni, mindenféle szégyenérzet nélkül. Bár ott voltam a kezdeteknél (még az 1996-os első szám ajánlójára is emlékszem a Metal Hammerben, amely akkoriban még vitathatalanul máshogy viszonyult a metál undergroundhoz, mint manapság, és amely folyamatosan hírül adta a pezsgő underground élet kordokumentumainak megjelenését: Damnation, Lamentation, Underground, Ferocity, Stroke, Theophilus, Stiff and Cold, Beautiful Cry of the Ancient Flames, Freezing Flames, Toxic!, Otomicosis, Transylvanian Damnation, Mourning Light fanzinok), személy szerint sosem tudtam eldönteni, hogy része szeretnék-e lenni ennek "mozgalomnak", avagy nem, ezért mostanáig csak kívülállóként, újabban pedig már "tudós" szemmel, elméleti indíttatásból követem az eseményeket.

Szerencsére Fodor Lacinál maradt még elfekvőben pár utolsó példány: ennek megfelelően most nem csak a friss számról, hanem az eddig megjelent 14-ből az utolsó 7-ről (kivéve a 11-est – ebből a 7-ből 2 dupla szám, tehát összesen 5 füzetről) tudok értekezni. Ekkorra (2002-től) már egyértelműen körvonalazódik egy koncepció, egy minőségi standard, amit nyilván hosszas kialakulási folyamat előzött meg. (Sokhelyütt hivatkozik maga Laci is az első néhány szám – főleg a megfelelő technikai háttér hiánya miatti – gyermekbetegségeire). Ez az 5 füzet azt mutatja, hogy a Stygian Shadows a totál földalatti, csináld-magad fanzinból egy nagy gonddal szerkesztett, nyomdai előállítású, minőségi (de azért továbbra is csináld-magad)

underground metálmagazinná fejlődött,

amely a black/death/thrash metál magyar hallgatói számára valós alternatívát kínál a felsorolt műfajok undergroundjával manapság már csak ímmel-ámmal foglalkozó egyetlen hazai metálújság, a Metal Hammer mellett.

Ezért is meglepő, hogy a példányszám a kezdeti párszázas mértéket nem tudta meghaladni tíz év elteltével sem: a #13-14-es szám ismét 300 példányban jelent meg. Pontosabban nem is meglepő, hiszen az indok, ami miatt az ilyen jellegű "fejlődés", előrehaladás megakadt, itt van előttünk: I-vel kezdődik és nternet-tel végződik. "[E]z már nem a '90-es évek eleje, amikor több ilyen lap is megjelent, a rajongók meg is vették azokat, mert nem voltak más források az információszerzésre" – ezt a fájdalmas igazságot Laci írja le a bevezetőben (SS #13-14, 3.) Fájdalmas, hiszen az "instant", az egyszerű felhasználók agyának forró vizében feloldandó információ, ami az Internetre jellemző, nyomába sem ér annak, annak amit egy fanzinban fáradságos munkával megalkotnak a szerkesztők.

Először is szót ejtenék a fanzin készítőiről. Egy, a neten fellelhető interjú tanúsága szerint az újság életre hívója, Fodor László 1998-ban még egyedül tevékenykedett (1996-tól), a nálam levő legkorábbi, 2002-es számban már 2 munkatárssal dolgozik, a 8. számtól kezdve viszont Varga Ádám nélkül, Dávid Lászlóval ketten "őrzik a fekete lángot". (Volt a lapnak 2002 előtt egy 2,5 éves "webzines kitérője", akkoriban nem tudom, mi volt a felállás.) A két Laci jól megosztja egymás között a tengernyi munkát: Fodor szíve elsősorban a black metálért dobban, míg Dávid a death metál szakértőjeként írja ismertetőit, az "előzményműfajon", a thrash-en pedig, úgy láttam, testvériesen megosztoznak. (A kiadásban/terjesztésben a 12. számtól segít a Terranis kiadó és Gábor Tamás.)

Általánosságban szólván a 7-14. számokról (11-esem nincs, ezt többször nem jelzem),

a külcsín, a formátum tekintetében az említett minőségi standard szinten tartása figyelhető meg.

Az egyik aspektus viszont, ahol ez nem történik meg, rögtön szembeötlik: a #13-14-es óriás szám borítója "fényes" keménypapírról normál, "puha" kartonra fejlődött vissza. Nem találtam erre vonatkozó információt (azon az általános tanácson kívül, hogy "Mutassa meg mindenki, hogy tud ennél szebbet-jobbat […] csinálni, a lehetőség mindenki számára adott" – 3.), mindenesetre ez két dolog miatt is problémás. Egyrészt a dupla szám 110 (!) oldalának "átnyálazása" során ez a típusú papír könnyebben rongyolódik, másrészt a szokásosan fekete-fehér borítófestmény is jobban érvényesült volna jobb minőségű papíron (kontrasztosabb lévén). A fedél egyébként kellően erős, nem esik szét az újság, és ez nagy szó. (Hány Metal Hammerem, meg Rúna Magazinom ment tropára, mert a borító sima újságlapból volt!)

A címlapképnél kissé elidőzve, megemlíteném, egyértelműen a friss számé a leghangulatosabb. Ez nem is csoda, hiszen a festményt a bornholmos Sallai Péter készítette, aki "mellékállásban" nagyszerű lemezborítókat készít különféle együtteseknek. Izgalmas kép, semmiképp nem a megszokott kliséket vonultatja fel (ahogy teszi ezt a másik 4 borító), mégis tökéletesen passzol az újsághoz: groteszk mesebeli figurák, boszorkánymesterek láthatók rajta, erdőben, denevérekkel. (Egy fórumlátogató elmés megjegyzése szerint "denevérszart söprögetnek", ezen napokig röhögtem). A klisés másikak közül nagyon ízléses a fehér alapú 7-esé, melyen egy várrom látható, valamint a fekete alapon középszürke, keretes Sátán-metszet a 8-ason. (A #9-10 Golgota-képe élvezhetetlenül sötét, a #12 körös képe meg számomra nagyon "mű", a digitális képalkotásra emlékeztet, egyébként Gustav Doré munkája.) Az impresszumban mindig megtaláljuk, kitől való a címlapkép, valamint a szokatlan, az olvashatatlanság határát a túloldalról súroló, viszont kétségkívül egyedi logó (a színtér egyik jeles képviselőjének, Winternek 1996-os munkája).

Belül: jó minőségű, vastag lapok, igényes dizájn, olvasható szöveg. Kivétel: a 9-10-es tekintélyes hányada csak nagy erőfeszítés árán kisilabizálható, Fodor Laci (aki egyben a lap tipográfusa/tördelőszerkesztője/dizájnere) ott elkezdett kísérletezni háttérképekkel (a 8-asban még csak finom, világos metszeteket és homályos sötét képeket alkalmazott), amik több cikket (Casketgarden, Iron Angel, Unleashed stb. stb.) tönkrevágtak. Talán a nyomdának is köze lehet ahhoz, hogy minden legalább kétszer olyan sötét és kontrasztos (háttérkép esetében ez nagy hátrány), mint kellene. Az olvashatóságnál szempont még a szöveg sűrűsége, a betűk nagysága, nos, a Stygian Shadows e téren extremitást képvisel, főleg a dupla számaiban. Laci maga is beismeri (vö. Magna-ismertető, #12, 37.), hogy a helykihasználás a "vesszőparipája". Az olykor majd' egyéves időszakok során felhalmozódó információ-rengeteget sok esetben minimális margóval, hasábközzel, hangyányi betűkkel (Times N. R. 8-as?) zsúfolja a vaskos kiadványba. Én személy szerint ebben semmi kifogásolni valót nem látok, ez nem "férfimagazin", képeskönyv, üres dizájnmáz, tördelői hókuszpókusz, ami másra nem jó, csak a "gyönyörködésre". Ugyanakkor a tökéletes helykihasználás elveszi a teret az olyan, fanzinokra jellemző díszítőelemektől, mint az oldalkeret (a 7-es sima fekete kerete is feldobta a lapokat!), elválasztó illusztrációk, iniciálék stb., amik a régebbi számokban még megjelennek. (A lemezismertetők fölött a bandalogók szerepeltetése nagyszerű megoldás volt!) Fejlődésnek tekintem, hogy megszűntek a "másfél oldalas" cikkek, amelyek legtöbbször zavarra adtak okot, mikor két banda interjúja, képei keveredtek az oldalon.)

A rovatokról.

A fanzin csaknem egészét interjúk és (lemez)ismertetők teszik ki. A maradék helyen fanzinkritikák („Underground szaksajtó” címmel), reklámok (nem kereskedelmi reklámokra kell gondolni: underground terjesztők, szervezők hirdetik kiadványaikat, koncertjeiket!), hírek (ömlesztve kapjuk őket, térköz nélkül, csak a dőlt/álló váltakozás különíti el őket, ez szerintem mindenképpen megnehezíti az olvasásukat), az underground tevékenységet segítő címlista (fazinok, kiadók, terjesztők, zenekarok), valamint a szerkesztők kedvenceit felsoroló rovat található.

Interjúik híresek alaposságukról (a #13-14-ben az Age of Agony hordája 6 (!) oldalon osztja meg gondolatait velünk). Kérdéseik nem a metálsajtóban megszokott unalmas forgatókönyv szerint vannak felépítve. A szokásos témák (hatások, célok, kiadványok, felvétel, mondanivaló) mellett, nagy hangsúly fektetődik a színtérrel kapcsolatos témákra: ideológia (a sátánizmushoz való viszony – érdemes lenne levonni a következtetést az elhangzottakból –, a náci black metál-jelenség, black metál és nemzetiség, az öngyilkosság témaköre – ez a korábbi számokra jellemző inkább –, a családtervezés, házasság és a black metál ideológia összeegyeztethetetlensége), Internet-jelenség, valamint a bakelitek. Magyar együtteseknél foglalkoznak a más együttesekhez való viszonnyal, a színtérrel való kapcsolatokkal. Az angol nyelvű (legtöbb esetben gondolom e-mail-) interjúk fordítása alapos, itt-ott érezhető pár csöppnyi félrefordítás, félreértés. (Félreértés olyan esetben is előfordul, amikor Laciék a netről valami téves információt gyűjtenek be az adott bandával kapcsolatban, és az interjúalany javítja ki őket. Dicséretes, hogy ezeket a "melléfogásokat" nem kozmetikázzák utólag, l. a friss számban a Marblebog interjúban: "Tévedni emberi dolog – a szerk. megj." SS#13-14, 47.) Díjazandó továbbá az a törekvés, hogy pl. a dél-amerikai együttesek suta angolját nem javítják a fordításban, hanem megkísérlik magyarban visszadni annak sajátos ízét.

Ha már Dél-Amerika, itt térnék ki a felvonultatott bandákban megmutatkozó változatosságra, teljességre törekvésre. Jól kiépült nemzetközi kapcsolatrendszerén keresztül a Stygian Shadows a Föld különféle részein székelő zenekarok lemezeihez jut hozzá és értekezik róluk, és igyekszik interjúlehetőséget biztosítani a legváltozatosabb nemzetiségű formációknak. Nagy erőfeszítéseket tesznek a kultikus 80-as évekbeli thrashegyüttesek (Assassin, Iron Angel, Nuclear Assault, Nasty Savage stb.), valamint a deathmetál-legendák felkutatására (Asphyx, Possessed, Obituary stb.), ugyanakkor készséggel mutatnak be friss formációkat is, különösen az új magyar black/death bandák számára jelenti a Stygian a legelső "ugródeszkát". (Laci számos olyan együttesről számolt be elsőként, akik később ilyen-olyan okokból ellenségeivé váltak.) Az underground iránti elkötelezettéséget példázza, hogy rendre felbukkan egy-egy interjú fanzinkészítőkkel (a #13-14-ben az egyik első, a black metállal foglalkozó hazai 'zine-t, a Transylvanian Damnationt készítő Vámosi Tamással!), valamint underground kiadókkal, terjesztőkkel.

Áttérve a lemezismertetőkre:

komoly pozitívum, hogy a bakelit-ismertetőket, valamint a demó-, ill. kazettaalbum-kritikákat elkülönítették a CD-ismertetőktől, sőt, újabban külön rovat van a kalózkiadású bakelitlemezek számára. Néhány metálvideó-ismertetővel is találkozunk, koncertbeszámoló viszont mindössze egy darab van, a 7-esben, azóta nyilván a koncepció része, hogy nem írnak koncertekről.

Még mielőtt lemezkritikáikkal részletesebben foglalkoznék, nem mehetünk el a fanzin

írásainak egészét átjáró különleges stílus, érzelmi töltet

mellett, amely természetesen az alkotók személyiségéből fakad. A főnök, Fodor "Lez" igazi "die hard" fanatikusa a ezeknek a barátságtalan műfajoknak, és ennek megfelelően (úgy vélem, helyesen), kritikusi, és az underground életben történő megnyilvánulásait is a kompromisszummentesség és a konfrontáció elkerülésére irányuló szándék tökéletes hiánya jellemzi. Laciék kiosztják az olvasót ("Suffocation. Aki esetleg nem ismerné, vagy nem hallotta volna őket, annak felesleges volt megvennie az újságot, vett volna helyette inkább Popcornt" – SS#8, 53., "akik a 12-es számnál hiányolták a posztert, és a számozást, elmondanám, ezekhez nem volt kedvem, poszter most van, de most sem számozgatjuk az egyes példányokat, mert nincs hozzá kedvem!!!" – SS#13-14, 3.), a szakmát (l. Milán Péter elleni kirohanások, ill. a Casket Garden fanzin tartalmáról: "Nightwish (Pfuj!) […] a szokásos Csihar Attila seggnyalás […] vannak a szokásos nyálazós versek, ezeknek semmi keresnivalója egy ilyen lapban"), a munkáját megnehezító zenészeket (külön "nem jár köszönet"-rovat erre a 'zine elején, ill. "[nem ilyen zenét] vártam Wintertől (akit ezúton is üdvözlök a hosszú órák munkájával összeállított, majd elküldött interjú visszamondása miatt)" – SS#13-14, 57.), az interjúalanyokat ("Levishatan: [Inurnment] – Nem érdekel a Bathory. (ez a megjegyzés enyhén szólva is szégyellnivaló, akit nem érdekel a Bathory, az semmit sem tud a műfajról. – szerk megj.)" – SS#12, 47.), a stílustól eltávolodó, populáris bandákat ("Ebben a számban sem maradhat el a brit bandát [ti. a Cradle of Filthet] gyalázó kritika" – SS#7, 28.) és természetesen az ellenségeket ("aki engem ellenségének tekint nézetkülönbségek miatt, azt én nem támogatom. Tehát, a szegedi Tymah [a spliten szereplő] egy dala ("Storm") olyan, amilyen, engem nem érdekel. (-)" – SS#12, 10.) Dávid Lacit sem kell félteni amúgy ("többen mondták már, – Nádudvari Zolika, a Marblebogos kisgyerek, Winter, fő galambász – hogy nem értek a black metalhoz" – SS#13-14, 71). Itt hívnám fel a figyelmet a "szerk. megj." visszatérő fordulatra, amellyel Fodor Laci előszeretettel él. Társa idézett sorai után például ez áll: "Első három említett személlyel nincs problémám, az utolsót magasról leszarom, ezért részben elhatárolódom a kolléga kellemetlen megnyilvánulásától […] – szerk. megj." – SS#13-14, 71. Lez tehát ott lebeg az újság fölé görnyedő olvasó fölött, és kommentál, figyelemmel kísér minden elhangzó gondolatot. (Még egy példa: Dávid Laci Hellish Crossfire ismertetőjének a vége: "Számomra az idei év egyik legjobb alkotása (akkor miért csak egy nyolcas? – a szerk. megj.) (8) (D.L.)"). Nem tudom más hogy van ezzel, de engem ez elszórakoztatott, kimondottan élveztem, hogy nem a száraz, egysíkúan ömlő objektív információáradatot kaptam, hanem eleven, izgalmas szöveget. Ez az érzelmi töltet, bármily meglepő,

kifinomult, választékos megfogalmazásokkal

társul. Laciék, mint említettem, a standard lemezismertő, interjú formulákat alkalmazzák, ahogy az a metálban a kezdetektől kialakult. Nagy meglepetésekre tehát nem kell számítani e téren, ugyanakkor ezen keretek között igen komoly minőséget értek el az idők során. Választékos nyelvhasználat, kiforrott, igényes stílus; a suta megfogalmazások, informális kifejezések tökéletes hiánya jellemző. (Egy fanzinkritikában Lez a szerkesztő szemére hányta a trágár szavak gyakori használatát, valamint a "bejön", "állat" stb. jellegű véleménynyilvánítást – azért persze a "szerk. megj."-ekben egy-két "baszódjon meg" előfordul néha).

A lemezismertetők nem túl bő lére eresztettek (ez elképzelhetetlen lenne, hiszen többszáz kiadványról kell beszámolni!), tehát a standard, megszokott 3 bekezdéses metálkritikák, de kellő alapossággal megírtak. Kritikusi teljesítményében úgy érzem, Fodor Laci köröket ver kollégájára, hiszen nála nagyítóval kellene keresni az igaztalan ítéleteket, a túlzó ajnározást: mindig higgadtan, objektíven értékel. (Még nagy kedvencét, a japán Sabbatot sem kényezteti el, ha nem indokolt – pedig a bandával kapcsolatban a #7-14 hasábjain összesen 21 bakelit-, 8 CD-, 4 kazetta- és 3 videókiadvány ismertetőjét olvashatjuk). Dávid Laci viszont hajlamos érzelmi alapon ítélkezni: főleg a régebbi számok hemzsegnek a tíz- és nullapontos lemezek ismertetőitől. A 7. számban még megfigyelhető volt egy olyan gyakorlat, hogy a nagyon nagyra tartott albumok kritikáit félkövérrel szedték, nos ez két dolog miatt is szerencsés volt: egyrészt tényleg érdemes felhívni a figyelmet a komolyabb teljesítményekre a nagy dömpingben, másrészt egy ilyen kiemelés megmutatja, hogy az illető nagyon odavan az adott lemezért, tehát nem biztos, hogy objektív pontszámot/kritikát kapunk tőle.

Nyilván nem Laciék hibája, hanem a metálban megszokott gyakorlat miatt van, hogy – én legalábbis úgy érzem – a hagyományos lemezismertető nem tud igazából mit kezdeni egy-egy műalkotással, felsorolhatja a nyilvánvaló hibáit, erényeit, a személyes benyomást, a kiadvánnyal kapcsolatos információkat, de magához a műhöz nem visz közelebb, nem rántja le róla a leplet. Az a baj, hogy a popkultúrában (itt az ún. magaskultúrával szembeállítva használom ezt a kifejezést, tehát a legsötétebb underground is ebbe tartozik) nem alakult még ki egy olyan elemzői megközelítés, egy olyan nyelvezet, amellyel igazi kritikusként lehetne "felboncolni" egy műalkotást. Persze ha lenne ilyen sem lehetne többszáz lemezzel ezt megcsinálni, természetesen. A célnak Laciék írásai maradéktalanul megfelelnek. Ugyanakkor hiányzik nekem valamiféle elméleti összefoglalás (az interjúkra is gondolok itt), nagyobb teoretikus írások a színtérről, a műfajokról, az előzményekről. (Az "Ősi lemezek" rovat – klasszikus albumok ismertetői, bevett gyakorlat a metálsajtóban –, csak az első lépés efelé, persze nagyon fontos lépés.) Lez is érzi ennek jelentőségét, ahogy az a Horna-gitáros fanzinjának, a Grievantee-nak a kritikájában írtakból kiviláglik: "Ami még tetszik, hogy nem hagy ki olyan témákat sem, külön cikket szentelve az adott témának, mint mi a kultikus, a black metal és a becsület közötti összefüggés stb." – SS#12, 37.

Végezetül mindenképpen szót kell ejtenem a fanzin extráiról. A poszter-kérdésről már volt szó, a vonatkozó idézetből is láthattuk, hogy hol van poszter, hol nincs. Ha viszont van, akkor garantáltan valami különlegességet kapunk, nem kell attól félnünk, hogy Paksi Endre terebélyes orcája fog ránk pillantani ezredszer is. Necrophobic/Morbosidad, Gospel of the Horns/Sabbat (naná!), valamint egy fiatalabb (Ater Tenebrae) és egy kultikus magyar banda (Tormentor, ősi – 1986–87-es – képek!!!) posztere: vegyesen koncertképek és gonosz pózolások. A másik plusz a CD-melléklet, ami iszonyatosan nagy ötlet, és remélem a későbbi szám(ok)ban(?) is segíti majd a fanzinban meginterjúvolt együttesek zenéjével való megismerkedést, és a kiadványaik megvásárlásához való kedvcsinálást. Akinek hozzám hasonlóan lemaradásai vannak az underground black/death/thrash metál terén, az mindenképpen lépjen kapcsolatba Lacival, mert CD-s verzió boltban nem, csak nála kapható!

Zárásképpen azt tudom elmondani, hogy egy nagyon nagy gonddal szerkesztett, minőségi underground magazint tudhat magáénak a hazai színtér. Nem könnyű a dolga az undergroundnak: az underground műfajok igaz, elkötelezett képviselőinek, és az őket támogató nyomtatott fanzinoknak, hát még a magyarországiaknak. (Laciék egyelőre még egy, 15. számot terveznek, aztán "majd meglátjuk". Korábban fontolgatták, hogy váltanak angolra, és megpróbálnak a nemzetközi színtér felé fordulni, sajnos azonban – a magyar színtér számára szerencsére – a külföldi terjesztés nagyon költséges lenne.) Nekünk, a "közönségnek", az undergroundot támogatni akaróknak viszont könnyű a dolgunk: ebből a nagyszerű underground fanzinból tájékozódva tudni fogjuk, mely bandákkal érdemes foglalkoznunk, ha igaz, földalatti fémzenére áhítozunk.

Kontakt:
Fodor László
2049 Diósd, Pf. 66.
stygian@t-online.hu