Bart István elárulta, hogy a Kádár-korszakban nagyon sok világirodalmi művet fordítottak le, ám ezek a kéziratok a polcokon porosodtak a rendszerváltásig, nem kerülhettek kinyomtatásra. Ugyanis ahhoz, hogy egy mű megjelenhessen, számos szűrőn kellett végigjutnia, és sokszor megesett, hogy ezek egyikén fennakadt az adott remekmű. A legelső ilyen szűrőt a lektori jelentések képezték, amik a mű esztétikai és társadalmi értékeit tárgyalták. Takács Ferenc irodalomtörténész ismertette e szűrő lényegét: elsőként a kiadó külföldről beszerzett egy úgynevezett lektorálási példányt, amit több lektor is elolvasott, majd írtak egy-egy jelentést a műről. Az adott írás csak akkor juthatott túl ezen a szűrőn, ha minimum három pozitív értékelést “összegyűjtött". Takács Ferenc szerint nem egy mechanikus gépezetről volt szó, hanem egy meglehetősen manipulálható rendszerről. Az Európa Könyvkiadó munkatársaként például folyamatosan azt tapasztalta, hogy a “rázós" műveket hozzá küldik, hiszen ő engedékenyebben viszonyult ezekhez az alkotásokhoz, hamarabb meglátta bennük az esztétikai értéket. Nabokov Lolita című műve például általa juthatott át ezen a szitán. E lektorálási rendszer jól jellemezte a kései Kádár-korszak kiadáspolitikáját: a korábbi szigor enyhülni látszott és a könyvkiadás dinamikusabbá vált.

Azonban egy műintézet, a Kiadói Főigazgatóság továbbra is igyekezett meghúzni a határokat. Ajánlásokat és direktívákat fogalmazott meg, melyek minden kiadóra általánosan érvényesek voltak. Számos dolgot tabuként tartott számon, így a nyílt szexualitást, a pornográfiát és az obszcenitást eleve elítélendőnek vélte. Azonban a kor előrehaladtával e szervezet szigora is megingóban volt, így míg 1972-ben Philip Roth Portnoy panasza című novellája elutasításra került – mondván, csöpög a szexualitástól – a nyolcvanas években már “talán kiadhatónak" minősítették. A tabuk között szerepeltek a zsidó szerzők is, habár itt is megjelent néhány kivétel: Kafka életművének sorsáról és értékéről például 1963-ban a liblicei kastélyban egy nemzetközi konferencia keretében döntenek – szerencsére pozitívan, és így megkezdődhetett a Kafka-művek fordítása és kiadása is.

Egy erős politikai tabu is jelen volt a Kádár-korszak könyvkiadási politikájában. A Szovjetunió szent volt és sérthetetlen, a szovjet-magyar viszony megkérdőjelezhetetlen, így bármilyen mű, ami ezt csak egy kicsit is megcáfolta, az minden esetben tiltólistára került. Ugyanakkor a szovjet írók kivételt képeztek e tiltás alól, így 1962-től Alekszandr Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című regénye – ami a gulág életét tárja fel – már magyarul is olvasható volt. De a fordítók sok esetben kegyes csalással éltek: a szovjet hatalommal kapcsolatban negatív, kritikai véleményt megfogalmazó írásokból kihagyták a túl egyértelmű részeket, így a politikai tartalomtól megtisztulva ölthetett testet a mű itthon.

Takács Ferenc, Virág Bogár Ágota és Bart István (forrás: OIK)

Bart István azonban úgy látja, hogy a legerősebb tabukat nem lehetett megdönteni. Arthur Koestler A sötétség délben című munkájának kiadásáról – amely a szovjet perek mechanizmusát tárja fel – például szó sem lehetett. Számtalanszor megtörtént, hogy a Kiadói Főigazgatóság elutasította a szerkesztői jelentést, amelyben a kiadást kellett kérvényezni, illetve néhányszor magában a nyomdában a szedőperi ellenőr tiltakozott a megjelenés ellen. Kundera A tréfa című munkáját pedig már a könyvesboltokból hordták vissza, mert a kultúrpolitika úgy látta, hogy a prágai tavasz után “nincs helye a tréfálkozásnak".

Természetesen ahogy maga a rendszer bomlásnak indult, úgy enyhült a könyvkiadás szigora is. A Politikai Bizottság ugyan 1957-től a könyvkiadást is felügyeli és 17 pontos határozatot fogalmaz meg a kiadható könyvekkel kapcsolatos irányelvekről (például, hogy több izgalmas útleírást kell kiadni, hogy a fiatalság kalandvágyát kielégítsék), de később ezek az elvek csak akkor lépnek érvénybe, ha a szovjeteknek kedvezni kellett. Takács Ferenc úgy látja, hogy a 80-as években elfogyott az akarat és a pénz, ami a könyvkiadásban is éreztette hatását. Így nemcsak kevesebbet költöttek a könyvek megjelentetésére – a Révay Lexikont 50.000 helyett csak 25.000 példányban nyomják újra –, de ezzel együtt a szigor is enyhült.

Fontos kiemelni, hogy a Kádár-rendszerben sohasem létezett intézményes cenzúra, így nagy tér nyílt az alkudozásnak és az ügyeskedésnek is, ami főleg Aczél György idejében vált igen jelentőssé. A folyóiratokban egy idő után szinte bármit meg lehetett jelentetni, hiszen azok nem jutottak el olyan sok emberhez (a Nagyvilágot 40.000 példányban nyomták ki). A könyv már szigorúbb megítélés alá esett, de leginkább a napilapokra és a rádióra volt érvényes a “kézivezérlésű cenzúra".

Kádár számára a kultúra meglehetősen fontos volt, hiszen úgy gondolta, hogy az értékes művek jobbá teszik az embert. Ezáltal az irodalom is nagyfokú támogatást élvezett már a kezdetektől fogva, mert úgy vélték, hogy az képes a tudatot formálni, a jövő új emberét kialakítani. Azonban a rossz irodalmat minden esetben ki kellett irtani, mert ez rossz irányba vezeti a lelket. A Kádár-korszak elején hatalmas összegeket áldoztak a “jó" irodalom népszerűsítésére és megjelentetésére. Később, mikor a jövedelmezhetőség és az üzleti szempont is megjelent a könyvkiadásban, a támogatás mértéke csökkent, viszont a szigor is nagyfokú enyhülést mutatott. Egyfajta “húzd meg–ereszd meg"-elv kezdett érvénybe lépni.