Kobaltkék, szűk terek. A 2011-es Friss kiállításon ezt írtam fel magamnak Karsai Dániel munkáiról. Melegében mappámba kapart megjegyzés. Az első találkozás fesztelen, verbális lecsapódása. Afféle frissen facsart érzéslenyomat. Márpedig "(a)mi biztosan van, (…) az az érzés" – Ottlik írja ezt Buda című regényében. S az érzést a nyelv csak roncsolja. Így aztán sokkal több bizonyosságot Karsai képeiről azóta sem merek állítani. Megkísérlem most mégis körülírni sután, hogy hatnak rám a fiatal festő klausztrofóbiát légkék ecsetvonásokkal oldó, megkapó és magukhoz húzó kompozíciói.

Szóval Karsai festményei olyanok, mintha rémálmaim alkonyzónájában előhívott, homályos Polaroidok volnának. Vagy látomáskórlapokra jegecesedő misztikus – s tán archetipikus – emlékképek. A háttérben rendszerint napszállta után megfigyelhető szürkék – esti séták alatt gyűlnek hasonlók szemhéjunk alá a ködös rakpartról –, itt-ott borongós barnák látszanak, amikkel Dickens bűntanyáit színezte tizenéves képzeletünk. Beszűrődik aztán pár helyen a pink hajnalpírja, de a képmezőt azért – olyanformán, mint a káprázat horizontszíne – rendre a könnyű, hideg kék uralja. Úgy látszik, a halványkobaltig nyújtózhat csak az elme, messzebbre merészkedni nincs módja ezúttal.

Néhol foltok fedik az arcnélküli figurák testét, s ugyanezek a tér, a helyzet, a látvány egészének dekódolásában is elbizonytalanítanak minket. Úgy tűnik Karsai ébrenlétbe átszökött lázálom morzsákat láttat vásznain, s ha így van, azt is sejteni vélem, miért tűnnek képei sejtelmesen elmosottnak. Gondoljuk csak el: éjjel van és rémálmodunk. Fiktív üldözőnk elől menekülve párnánkba lihegünk épp. Majd felriadunk. Valami szorongató, de a megkönnyebbüléssel is rokon érzés kerít hatalmába, aztán alámerülünk az illúzióba megint. A szempillantás töredéke alatt zajlik mindez, ezért szinte nem is emlékezünk rá. Azt gyanítom viszont, hogy ilyenkor fejünkbe íródik azért pár álomból kiszabadult veszélyes és csábító kép. Csakhogy elmosódnak ezek is, hiszen a záridő roppant rövid. Ezalatt hogy is futhatna át a tökéletes felbontást biztosító megannyi álompixel fáradt és rettegő agyunk szerverén? De ettől még átemelődnek, és visszakereshetők mind. Elménk vetítőgépébe fűzhetők. S Karsai Dániel kiállítása efféle előadásra hív minket. Felforgató és harmonikus agymozi tripre.

Az olajképek olyanok, mint képzelt barkácshorrorok storyboardjából elcsent pillanatok, igazi álomalleGOREiák. Az akvarellek pedig árnyszínpadok, vászon mögül felderengő mozdulatlan-bemozdult stencilpantomimek.

Eleddig természetüknél fogva pergő képekről írtam, pedig Karsai munkái éppenséggel kimerevített momentumokat mutatnak meg. Baljós és fenyegető pillanatokat láttatnak, innen nézve ezért hangtalan képregénycelláknak tűnnek. Ha kedvünk tartja, magunk készíthetünk hozzájuk párbeszédbuborékokat. S az alkotó ebben – úgy hiszem – komolyan számít is ránk. Az általa ábrázolt szokatlan terek vicsorognak bár, az elénk tárt bizarr helyzetek vonzónak találtatnak mégis. Kiegészítésükkel, történetté kerekítésükkel bennünket bíz meg a festő. Egy kockát mutat csak a talált tekercsből, magunkra hagy vele, és időt ad, hogy titokzatos szereplőivel különös Stockholm-szindrómába torkolljon viszonyunk. Mert a hiány esztétikájával is dolgozó munkák előbb egyre közelebb és közelebb csalnak, végül megragadnak és csapdába ejtenek. Onnantól pedig nehezen tudjuk már, túszok vagyunk-e, vagy elrablók. De az édes kilátástalanságban jól érezzük magunkat mégis.

Karsai festményei kevés kapaszkodót biztosítanak nekünk és sokat bíznak ránk. Formanyelve a dokumentarizmustól távol áll, átesztétizált képeinek ólomnehézsége a színhasználat álomszerűségében oldódik fel. A lebegő látvány alighanem minden befogadóban más szüzsévé áll össze. Úgy is mondhatnám: a falakon kinek-kinek (kriminalisztikai) előismeretei alapján kirakható Rorschach-puzzle darabkái függnek. Ha rájuk nézünk, fejünkben beindul a film, fülünkben neszezést sejtünk, s belénk költözik valami nehezen magyarázható majré. Intenzitásáról csakis hangulatunk és fantáziánk dönt.  

"Ami biztosan van – mondatja Medve Gáborral Ottlik – az az érzés." Valahogy így festenek hát a kobaltkék, szűk érzetek.

Karsai Dániel A fog fehére című kiállítása 2013. február 23-ig tekinthető meg Budapesten, a Dovin Galériában.