Az immár kétkötetes szerző saját bevallása szerint a falu- és családnarratíva szétírására törekedett: az Akció van! történet- és emlékfoszlányok villódzásából sző valamiféle likacsos hiány-anyagot, amely rojtjaival, felfesléseivel egyszerre állít és von kétségbe valamit. Azt tudniillik, hogy a mindenkori elbeszélő én megértheti, artikulálhatja magát a családja történetén, történetein keresztül. Ez a kötet azt állítja, hogy ez csak a precíz, tárgyszerű, minimalista leírás és egy ezzel ellentétes barokkos-abszurd fantázia keresztezésével vihető végbe. Az esetlegesség, a véletlen, a mintegy mellékesen elbeszélt "semmi kis történetek", a periférikus, marginális események lényegivé válása hangolja töredékessé azt az "egészet", ami csak a nyomokban Tolnai Ottót, Balázs Attilát és Esterházy Pétert is tartalmazó magánmitológia szintjén állhat össze.

Maga a cím is ebből a szempontból értelmezhető, méghozzá ironikusan: az akció, vagyis a szöveg által megteremtett figurák cselekvése, az epikai alapanyag valójában hiányzik. Helyébe a narrátor saját történeteinek a realizmus és a groteszk között ingadozó elbeszélése lép. Ugyanakkor a valóságos akció, tehát egyrészt a fegyveres megmozdulások (a délszláv háborúk), másrészt a hétköznapi élet történései inkább az elbeszélés hátterében húzódnak meg, azt sugallva, hogy ezek csak díszletként – persze megkerülhetetlen díszletként – szolgálnak a szubjektum saját működését kitudni igyekvő beszédhez. A történetek nem tudnak kibontakozni, voltaképp megszűnt a lehetőségük is (noha a háború emléke nyilvánvalóan elég alapanyagot jelentene): az elbeszélt események forrásvidéke a bizarr képzelet, a hétköznapi unalom és a "nagytörténet" találkozásának terében keresendő.



Leginkább kerti növények, állatok és szomszédok, falubeliek kaphatók Bencsik Orsolya nagy műgonddal építkező (szöveg)világában akciósan. Meg banális, atipikusságukban is szokványos családi viszonyok: a zaklatott, kényszeresen a szomszédot kémlelő anya, az egyszerűen csak "pöcsként" definiált apa és az irigykedésre okot adó nővér egy mélyen frusztrált családként jelennek meg, nem is beszélve a háromszáz kilósra hízott nagypapáról, aki turistalátványosságként is funkcionál. A falu közösségével fenntartott szimbiózis, a "mit gondolnak rólunk" fontossága ismerős lehet bárkinek, akinek van a falusi élettel kapcsolata, de számtalan irodalmi emlékeket is felidéz Móricztól Németh Lászlóig. Ez a zárt világ, amelyben nemigen történnek megörökítésre alkalmas események, éppen a jelentéktelen, apró történéseket avatja lényegessé; emellett pedig az énben lejátszódó sűrű folyamatoknak is ellenpontja lesz.

Ebből a fojtogató közegből, ami maga a provinciális falusi élet, többféle menekülési út is kínálkozik: a szomszédba (szomszéd faluba, szomszéd országba, a tengerhez) való elutazás a szüzsé szintjén, vagy stilisztikailag a groteszk-bizarr magánmitológia kibontása és elszabadítása. Néhány ilyen motívum az egész kötetet átszövi, ezáltal az egyes szövegek szuverenitását fenntartva össze is kapcsolják őket. Ezeken a pontokon a referenciális olvasás ellehetetlenül és egyfajta vad lírai túlburjánzás veszi kezdetét és elindul a mitikus képzelőerő ringlispílje. Például: "Nagyapa-nyúl ott fekszik a kisszobában, éppen a Jézus szíve képpel szemben. Jézus véres szívét nagyapa-nyúlnak nyújtja, de nagyapa nyúl csak a fejét rázza. »Inkább te nyald ki a szívem!« Ilyenkor mérgesen köröz körülötte szitakötő-nagymama, és igen, ő kinyalná nagyapa-nyúl szívét, ha nem azt hinné, hogy a bal mellkasánál van." (Nyúlszív, szitakötőnyelv) A valóságvonatkozások kapaszkodói ezeken a helyeken végleg eltűnnek előlünk – miközben az elbizonytalanítás e kapaszkodókat illetően az egész kötetre jellemző. Mondhatnánk, hogy ezek a szövegrészek kizökkentik az olvasást, ám éppen az tűnik a kötet legfontosabb tulajdonságának, hogy ez a kizökkentettség folyamatosan fennáll, változó intenzitással bár, de mégis szünet nélkül, az első írástól az utolsóig. A prózaversbe hajló szövegrészek ugyanúgy sajátos olvasói magatartást kényszerítenek ránk, mint a nyugodtabb, a referenciális olvasásnak kevésbé ellenálló szakaszok. Ha pedig egy könyv képes ránk erőszakolni a saját akaratát, azt mindenképpen erényként könyvelhetjük el: a markáns, egyedi prózanyelv eléri célját.

Dubravka Ugrešić horvát író A fájdalom minisztériuma című kötetében olyan "jugó-génekről" ír, amelyek az egykori Jugoszláviából származó emigránsokat láthatatlanul is összekötik. A jugó-gének egyfajta közös tapasztalatot, közös háttérismeretet szimbolizálnak, amelybe a jellegzetes tárgyi kultúra elemei éppúgy beletartoznak, mint mozgalmi dalok, nyelvi fordulatok vagy bizonyos viselkedésmintázatok. Ezek a "gének" – vagyis egy már nem létező országhoz való bensőséges kötődés – sajátos formában bukkannak fel Bencsik Orsolya elbeszélőjének vallomásában, amikor a jugoszláv zászló színeivel ékesített bikiniről ír. "Mit tagadjam, szeretem a hazámat" – olvassuk a Honleány című szövegben a kötet politikai szempontból legfontosabb mondatát. Az elbeszélő "igazi jugoszlávnak" nevezi magát, ami élesen felveti a régió múltjához való viszony problémáját. De nemcsak erről van szó: a nemzeti identifikáció a testi-érzéki-szexuális tapasztalatokkal is szoros összefüggésben van, ha úgy vesszük, a fürdőruha formájában közvetlenül, metonimikusan is; de még számos példa idézhető. A szexualitással, érzékletes test-leírásokkal sokszor találkozunk, természetesen hangsúlyosan női szempontból (menstruáció, szülés, férfiak mellszőrzete stb.). Ebben az értelemben érezhető egyfajta ív a kötetben (az utolsó, Road movie apával című ciklus viszonylag egyértelműen, poétikailag is elkülönül a többitől): az utolsó előtti szövegig csak az elbeszélő környezetében jelenik meg a konkrét szexuális aktus: szomszédok, kutyák és nyulak üzekednek, míg végül – beteljesedésszerűen – a már idézett Honleány című írásban az elbeszélő is egy ilyen aktus résztvevője lesz. Ezen a ponton a "hazaszeretet" és a testiség tapasztalata még a fürdőruhánál is mélyebben egymásba ér: "Mikor elélvezek, mindig arra gondolok, hogy én egy igazi honleány vagyok, és ennek a Nikolának vagy Milošnak legalább hat gyereket kellene szülnöm."

A rövid, tömör írásokra nemcsak ebből a szempontból érvényes az érzéki jelző: a különböző szagok, illatok, ízek, színek stb. plasztikus leírása néhol kimondottan filmszerűvé teszi a szöveget, máshol inkább a fotó-hasonlat lehet kézenfekvő. Ezt a hatást még inkább kiemelik Emil Kadirić illusztrációi, groteszk, félelmetes figurái, amelyek a kötetet tagolják: kép és szöveg találkozása telitalálat. A tehát könyvtárgyként sem utolsó kötet a szöveg telítettsége, plasztikussága, erős húzása miatt a sokadik olvasás során is meglepő élményeket tartogat, amelyekbe érdemes belevágni.